AZ ORSZÁG legnagyobb naperőműve…

üröm az örömben a pécsi lokálpatriótáknak, hogy nem Pécsett, hanem Sellyén épül föl!

Pedig az ország adottságai mindenhol igen kedvezőek ilyen jellegű beruházásokra. Az éves napsütéses órák száma Magyarország területén kb. 1750 és 2050 óra között változik.  Ez 30-50%-al több mint pl. Németországban (1300 – 1900, Berlinben: 1626), a világ vezető napelemes felhasználójánál. Hasonlóan Szardíniához, ahol a napsütéses órák száma évente 2000-2300, Pécsett átlagosan 2081 órát süt évente a Nap. Az OMSz  2011. évi térképén láthatjuk, hogy ezek az értékek magasabbak is lehetnek. A kérdéses évben ugyanis meghaladták az átlagos értékhatárokat. Pécsett például 2300-2350 közötti értéket mértek. Az évi maximum pedig 2500 óra fölött volt (2504 óra Békéscsabán).

 

De legalább Sellyén megtörtént az áttörés, megtörtént a szakítás a hagyományos gondolkodással. Ez pedig nem ment könnyen, nem volt egyszerű kitörni a bürokrácia útvesztőjéből,  az építkezéshez szükséges hatósági engedélyek, egyéb hivatalos eljárások még mindig a régi “jó” bevált, magyar szokások szerint zajlottak.

“…Magyarország legnagyobb épülő naperőművét mutatták be szerdán a sellyei ipari parkban, a 499 kilowatt teljesítményű létesítmény 250 családi ház éves villamosenergia-igényét képes előállítani. A telep építése szeptemberben kezdődött, a tervek szerint decemberben megkezdődhet a próbaüzem, tavasszal pedig az üzemszerű működés.
Mint Porteleki Sándor, a beruházó Tamási Naperőmű Kft. ügyvezető igazgatója elmondta, a 2,5 hektáron megépülő szo­lárpark a beépített eszközök és a kivitelezés kiváló minősége miatt európai szinten is a legfejlettebb erőművek közé tartozik majd. A felállított ötven darab, nagyméretű, napkövető berendezés sokkal hatékonyabb, mint a fix telepítésű, átlagos rendszerek, a megtermelt villamos energiát pedig a terület határán elhelyezett transzformátorházon keresztül a közcélú hálózatba táplálják.
A tájékoztatón elhangzott, a terület kiválasztásánál fontos szempont volt a napsütéses órák száma, a közcélú hálózat közelsége, valamint a fogadókészség. Ez utóbbiból Sellye jelesre vizsgázott: a terület előkészítésénél, a problémák megoldásában is támogatta a beruházót.
AZ ORSZÁG legnagyobb naperőműve több mint félmilliárd forintos beruházásban épül, a pénz felét pályázaton nyerte el a Tamási Naperőmű Kft. A számított megtérülési idő 15–16 év, a napelemek teljesítménygaranciája pedig 25 évre vonatkozik. A beruházó szerint ettől tovább is működnek az elemek, cseréjük attól függ, hogy a következő évtizedekben mennyivel hatékonyabb technológiát sikerül kifejleszteni. Mint elhangzott, egyelőre sokkal nagyobb problémát okoz az elavult törvényi szabályozás, illetve az, hogy az előkészítés és az engedélyeztetés 2,5 évig tartott – Németországban ez hat nap…
NAGY ATTILA, Sellye polgármestere elmondta, a kivitelezési munkákból, a terület előkészítéséből a városban működő vállalkozások is kivették a részüket alvállalkozóként, ugyanakkor hosszú távon is biztosít néhány főnek munkalehetőséget a telep részben a működtetéssel, részben pedig az őrzés-védelemmel kapcsolatban…”

(Teljes cikk itt →)

Kérdés a parlamentben: lesz-e uránbányászat Pécs városa alatt?

Szél Bernadett és Jávor Benedek kérdést intézett november 19-én a nemzeti fejlesztési miniszterhez a Pécs város-centruma alatti uránbányanyitás ügyében…

 

Megjegyzés: Facebook-os kerekasztal-beszélgetés a felvetett kérdéssel kapcsolatban:

“- Zöldi Miklós: Kérdésem volna: miért Szél Bernadett tette fel a kérdést a Parlamentben? /Ha jól tudom, Ő nem tagja a pécsi képviselő testületnek, valamint a tudomásom szerint Ö nem vesz részt a Pécs 2030 V.K. elkészítésében. Nos akkor: ki beszél itt nyilvánosságról? S független, igényes tájékoztatásról és hozzáállásról? / Remélem a résztvevők mindegyike öntevékeny módon – hittel és lokálpatriotizmussal felvértezve, az anyagi és politikai hasznot meg- és elvetve – vesz részt a koncepció elkészítésében! Üdvözlettel: Z.M.

– Sándor Bardóczi: Kedves Zöldi Miklós! Kérdésedre jelzem, hogy nem csak Széll Bernadettnek jutott eszébe feltenni a kérdést a parlamentben, hanem a tervezői csapatnak is eszébe jutott feltenni a kérdést minden lezajlott fókuszcsoportos megbeszélésen, még akkor is, ha egyenlőre nem foglalhatnak állást a kérdésben, éppen azért, mert ezen a kérdésen sok minden áll vagy bukik a hosszútávú koncepció ügyében. A legtöbb megkérdezett óvatos volt és a ma nem létező információktól, hatásvizsgálattól tette függővé az támogatását vagy elutasítását. Egyedül a gazdasági fókuszcsoport fogalmazott szinte kategorikusan úgy (legnagyobb meglepetésemre), hogy sem gazdasági, sem társadalmi, sem környezeti szempontból Pécsnek nem lehet érdeke az uránbánya megnyitása. Ideidézem a fókuszcsoportos véleményt részletesen “Az uránbánya ma gazdasági irrealitás. Ez a szektor annyira leépült, hogy ma már nincs hozzá helyben képzett munkaerő, nincs hozzá helyben technológia. Mi tehát az amit hozzá tud adni a város és mi az amit helyben visszakap belőle? Természetesen akár lehet ez profitábilis befektetés is egy befektető számára, de ez a város problémáit nem oldja meg, esetleg szaporítja azokat. A bányászinporttal már a 80-as években is próbálkoztak, de az akkor is rosszul sikerült. A Paksi Atomerőmű felelős vezetői közben azt állítják, hogy 35%-os áron be tudják ugyanazt a nyersanyagot szerezni Ausztráliából, mint amit Pécsett ki lehetne nyerni. Az ilyen típusú bányászkodás rentabilitását mindig a föld mélyéből kitermelt anyag rentabilitása határozza meg. Ha az ár éppen felfelé megy, akkor rentábilisabbnak tűnik, ha lefelé, akkor nem. Ugyanakkor egy bányanyitásnak, vagy újranyitásnak a költsége nem ezen az időhorizonton belül értelmezhető. Nem mellékesen 15 év alatt a rekultivációra, a járatok eltömedékelésére beledolgoztak 100 Mrd-forintot a „földbe”. Tehát ha most újranyitnák a bányát, akkor ez a rekultivációs költség kidobott pénznek minősülne és újabb hatalmas összegeket emésztene fel a lefedések, betömedékelések eltávolítása. Műszakilag a bányanyitás valószínűleg lehetséges, de sem a társadalmi, sem a gazdasági feltételek nem adottak, a környezeti kockázatok pedig óriásiak. Manapság ezek a nagy magánmonopóliumok nagyon hozzá vannak szokva az „afrikai megoldásokhoz”: azaz például a rekultiváció elfelejtéséhez (lásd: romániai aranybányák esete). Azt se felejtsük el, hogy a régen Cserkúton kibányászott uránérc annak idején nem közvetlenül Paksra került, hanem előtte tett egy kört a Szovjetúnió felé, hiszen a dúsítást ott, az ottani ipari kapacitással végezték el. Ez a helyzet pedig ma, a mai gazdasági-politikai klímában teljesen megváltozott. Attól lehet tartani, hogy az Uránbányászat megindítását, újraindítását egyéb lobbi és háttérérdekek, és nem racionális gazdasági-társadalmi érvek mozgatják. Sokkal több a kérdőjel ezzel kapcsolatban, mint a biztos pont. Az viszont egészen bizonyos, hogy az uránbánya a foglalkoztatási problémát nem tudná kezelni, az az 500 ember, akinek lenne munkája túl kicsi nyereség a bányászat kockázataihoz képest.”

– Nagy Gyula: Én is úgy látom, h jelenleg minden ami fölött a vezetőségünk elégséges befolyásolási képességgel bír, az az URALMI érdeknek (kényszerítő erődominancia létrehozása és fenntartása) alárendelten működik. Elemi érdekünk a tisztán (tisztábban) látásunk megszerzése és az érdekérvényesítő képességünk megnövelése.

– Zöldi Miklós: Kedves Sándor! Köszönöm válaszát! Eddigi ” bokorból kiugrató” stílusomat az Ön, részemre írt válasza után nem fogom alkalmazni! Őszintén megvallom, hogy a fenti megosztást – miután nem vagyok pécsi lakos, és ez a probléma személyemet közvetlenül nem érinti – nem is a gazdasági ill. a környezetvédelmi, egészségügyi szempontok miatt tettem fel, hanem kritikaként a pécsi országgyűlési képviselők ez ügyben tanúsított korrekt hozzáállásáról! /tájékoztatás, őszinteség/ Ennyivel tudtam “segíteni” az Önök munkáját! Tisztelettel: Zöldi Miklós környezetmérnök”

5-6000 köbméter mérgező szennyező folyadék ömlik ki óránként a természetbe…

“…egy finn fémbánya (nikkel-, cink- és uránbánya) tározójának gátja megsérült november elején Észak Finnországban, Talvivaaraa-ban. A tározóból kiszabadult több mint 600 ezer köbméter savas, nehézfémekkel szennyezett víz végzetesen elszennyezheti a környék érintetlen fenyveseit és tóvidékeit, tönkreteszi a helyieknek munkát adó ökoturizmust. A GPI kérése szerint csütörtökön már a helyszínen, Kajaani mellett kell lennem teljes felszereléssel, hogy mintákat vegyünk a szennyezésből és a környékbeli folyókból… Bár november 7-e szerdára megkezdték a legnagyobb repedés elzárását, de a nikkel-, cink- és uránbánya tározójából jelenleg – kinn tartózkodásom alatt és a mai napon –  is körülbelül is 5-6000 köbméter nehézfémet, például nikkelt, kadmiumot és uránt tartalmazó mérgező szennyező folyadék ömlik ki óránként a természetbe. A kiömlő folyadék mocsaras, szigeteletlen vésztározókba került, ám azok nem bírták a terhelést és továbbengedték a szennyezés jó részét. Bár a környezetvédelmi miniszter kirendelte a hadsereget a helyszínre, mégis mostanra egyre nagyobb az esélye egy teljes gátszakadásnak, ami katasztrofálisan elszennyezné a környéket. Már a mostani baleset is katasztrofális szennyezést okozott, és tönkreteszi a helyiek megélhetését. A térségben sokan a turizmusból élnek: számtalan faház, horgásztanya, a tavak vizét használó szaunákkal található a környéken. A térségben a helyieknek munkát ígérő bánya így egyelőre csak minimálisan teremtett munkahelyeket, de már most rengeteg helyi megélhetését tette tönkre, hisz sok évnek kell eltelnie, míg megtisztulhat a környék és újra ide kívánkoznak turisták. Nagybánya és Kolontár után, kevesen hihetik, hogy a térség bányászati tározói kikezdhetetlenek. Kérdés az almásfüzitői tározók, esetleg a Mecsekben újranyitó uránbánya vagy a Verespatakra tervezett cianidos aranybánya mikor teszi végérvényesen tönkre a környezetét.” (2012.11.12. 13:09 Simon Gergely)

A teljes cikk képekkel és további tájékoztató a témáról, itt: http://greenpeace.blog.hu/2012/11/12/nyakig_uranban_a_telapo

 

Videók a témáról

(forrás: http://www.youtube.com)

1. Talvivaara, a bánya-társaság

2. Talvivaara, felvételek a katasztrófáról 3. Talvivaara, felvételek a katasztrófáról (térkép a bányaterületről és a zagytározóról) 4. Talvivaara, felvételek a katasztrófáról

Virág a meddőhányón

it tetszik keresni – kérdezte az őr.
Szigorú tekintetétől csaknem olyan kényelmetlenül éreztem magam, mint öt évvel ezelőtt Szegeden, egyetemi pályafutásom első hónapján, amikor az ideiglenes lakásbejelentő lappal a kezemben, a lakásügyi hivatal helyett a Csillag börtönbe tévedtem be.
„Milyen jól őrzik a Tanács épületét” – gondoltam akkor, abból a kézenfekvő tényből kiindulva, hogy zárt ajtót találok. Amikor végre – csöngetés és kevés várakozás után – beléphettem a szegedi intézménybe, még szinte a portáig sem értem, már tompa dörrenéssel becsapódott a hatalmas tölgyajtó. Ezért a portás „mit tetszik keresni” kérdésére, zavarodottan rebegtem:
– Lakást szeretnék bejelenteni.
– Akkor miért nem megy a lakáshivatalba? – érdeklődött rezzenéstelen arccal ő.
„Hát ez nem az?” – fordult már a számra az újabb kérdés, amikor szemem sarkából láttam, hogy a bejárati kapu újra feltárul, és rendőr kíséretében egy megbilincselt kezű ember lép be. Ekkor gyúlt végre világosság a fejemben.
– Elnézést tévedtem – leheltem, és gyorsan kifordultam az épületből.
77
A mostani érzés hasonlóságát csak erősítette a mögöttem ugyanúgy zárra bekattanó vasajtó és a szögesdróttal körbevett telep. Ám most mégis öntudatosan feleltem az őrnek:
– Régész vagyok, a pécsi múzeumban dolgozom. Ide küldött az igazgatónő, az ásatás helyettes vezetőjének.
Az őr barátságosabban kezdett méregetni.
– Tudja merre van? Odatalál?
– Nem. Nekem csak annyit mondtak a múzeumban, hogy a kővágószőlősi uránbányába, ebbe az üzembe jöjjek.
– Várjon, rögtön kérek segítséget – vette fel a telefont, kicsit gondolkodott, majd tárcsázni kezdett.
– Halló, Ferikém, erre tudnál jönni egy bikával. Itt van mellettem egy fiatal hölgy a múzeumból, a villához szeretne menni. De most jár itt először, még nem ismeri a terepet. Őt kellene elvinni oda… Leadod az anyagot?… Utána kanyarodsz erre? 10 perc? Jól van, addig itt fog várni nálam a portán.
Letette a telefont, és felém fordult:
– 10 perc múlva jön valaki egy bikával, ha gondolja, akkor itt bent nyugodtan megvárhatja. Még elég hűvös van így reggel korán.
– Köszönöm – ültem le portásfülkében egy kis székre, miközben azon morfondíroztam, „mi a csuda szerzet lehet az a bika, amivel engem elvisznek az ásatáshoz”. A beszélgetésből annyit megsejtettem, hogy valami jármű, de hogy mi, arról fogalmam sem volt. Alig gondoltam azonban mindezt végig, amikor egy ütött-kopott billenős teherautó kanyarodott a porta elé.
– Jöjjön, szálljon csak fel bátran, aztán induljunk, nehogy a vezetőségből valaki meglássa – kiáltott ki a sofőr a vezetőfülkéből, és már tárta is ki az ajtót, hogy fölkapaszkodhassak az alkotmányra.
78
Vidám, jóindulatú embernek látszott, mégsem tetszett az a tudat, hogy én most nemhivatalosan utazok vele.
– Szóval régész, az ásatáshoz megy? Ismerem jól. Évek óta jönnek ide a pécsi múzeumból, de nyugdíjas uránbányászok is dolgoznak ott… Ez a kantin, itt szoktunk ebédelni – mutatott közben egy lapostetejű négyszögletes, jellegtelen téglaépület felé – nagyon jól főznek. Kell bizony. Aki itt dolgozik, annak szüksége van tartalmas és speciálisan elkészített védőételekre… Bár nem tudom, mennyire védenek ezek, de jó a koszt, az egyszer biztos.
Udvariasan hallgattam, miközben a legkülönbözőbb formájú épületek mellett haladtunk el. Akadt köztük kockaszerű, másik téglatest, egy harmadik mintha fúrótorony lett volna.
– Nem lehet könnyű itt a bányában – szólaltam meg végre – maga is dolgozik lent?
– Nem, hál´ Istennek, én csak ezen a „bikán” a kibányászott ércet viszem a dúsítóba. Állítólag védőruhában kellene, védőmaszkkal, kesztyűvel. Most is így kellett volna, hogy öltözzek, de senki sem törődik vele.
– A sugárzás miatt?
– Igen, sőt magának meg egyáltalán nem szabadna itt ülnie mellettem, még védőruhában sem. Ez előírás, mert az autó is sugároz. De hát messze van az ásatás, meg aki először jár itt, az könnyen eltéved. Egyébként itt minden sugároz.
Egészen kicsire összehúztam magam, mintha ezzel védekezhetnék bármiféle háttérsugárzás ellen. Igyekeztem közben az útra összpontosítani, mert szentül megfogadtam, hogy inkább kilométereket gyalogolok, de többet az életben nem ülök „bikára”. Ámbár ha a telepen minden sugároz, az emberek is „sugárzó arccal” járkálnak, lényegében mindegy. Vagy mégsem?
79
Kerestem tehát megjegyezhető tárgyakat, megkíséreltem elraktározni fejemben az út görbéit. Nem volt könnyű. Az autó ide-oda kacskaringózott a salakdombok alkotta labirintusban. Minden szürkén tárult felénk, a sötétebb és a világosabb árnyalat változatosságával. Itt-ott eldobott műanyag fóliadarabok csúfoskodtak, néhol egy-egy fekete, esővíz alkotta pocsolya simult a „bika” kereke alá. Élőlénynek nyoma sem volt, itt még a madár sem járt.
Egyszer csak mozgást vettem észre jobbról. Egy rozoga barakk előtt sovány ember integetett, lábánál barna fehér foltos keverék kutya ugatott. A teherautó sofőrje visszaintett neki.
A labirintus elfogyott, és egy holdbéli pusztaságra értünk ki. A pusztaság nyugati végénél végre megnyugtatóan emelkedtek különféle magasságban, szögletes és íves záródású téglafalak romjai. Egy hatalmas, három apszisos villa előtt álltunk. Otthonosan szálltam ki az autóból, és az sem zavart, hogy az épület mögött északról meddőhányó határolta az ásatás területét. Délről végigfuthatott a szemem a Villányi hegység vonulatán, és nagy levegőt vehettem.
A főnöknőm, az ásatás vezetője örömmel fogadott. Hamar összetegeződtünk, és délben együtt mentünk ebédelni, a reggel látott kantinba, gyalog. Ez már nekem elég is volt, hogy megtanuljam a járást az ásatás és a kantin között. A munkások maradtak a villa mellett, ők csak úgy kézből ettek, szalonnát, vajas kenyeret, kinek mit csomagolt a felesége.
Az őrbódénál most csak a kiskutya ugatott meg minket, az ember valahol bent foglalatoskodott valamivel.
Az étkező belül pontosan olyan volt, mint más üzemi étkezdék, iskolai menzák. Egy hosszú tálalópult egyik végén tornyosultak szép rendben a tálcák, tányérok, étkészletek. A pult mögött fiatal lány állt, és a tálcákkal-tányérokkal felsorakozó embereknek osztogatta egykedvűen a napi adagokat.
80
Amikor közelebb értem, meglepve fedeztem fel a kantinosnőben egyik utcabeli lányismerősömet, aki ráadásul ugyanabba az általános iskolába járt, mint én, csak pár osztállyal lejjebb. Soha nem beszéltünk egymással, mégcsak köszönőviszonyban sem voltunk. Ő is megismert, és most mégis barátságosan köszöntöttük egymást. Már nem emlékszem lehetett-e többféle menüből választani. Bizonyára lehetett. Az sem maradt meg emlékezetemben, miket ettünk, csak az, hogy valóban jól főztek. Megpróbáltam „bikás” élményemet elfelejteni, meg egyáltalán elvonatkoztatni a környezettől, és egészséges étvággyal nyeltem a hússal gazdagított levest.
Másnap reggel a munkásokkal egy buszon utaztam az ásatásra. Úgy gondoltam értelmesebb, ha nem barangolok egyedül a bánya útvesztőjében; még mindig tartottam attól, hogy eltévedek. Az emberek már mind ültek, amikor felszálltam. Elfogadták köszönésemet, és hagyták, hadd álljak. A hátsó hosszú ülésen még jól el is terpeszkedtek, pedig ott elfértem volna, ha kicsit összébbhúzódnak. Fiatal voltam, miért ne álldogálhatnék 25 percen keresztül. De nem panaszkodhatok. Az ásatási szezon vége felé egyre barátságosabbak lettek, sőt az utolsó napokban már helyet is szorítottak nekem maguk között.
Egyébként másnaptól a régésznő, örülve, hogy segítséget kapott, mindent rám bízott, és ügyes-bajos dolgai végett visszautazott Budapestre. Ez a tény azért lelkesedéssel töltött el, amire szükség is volt, hogy a környezet sivárságát ellensúlyozzam. De hát mit tehetünk, ha a rómaiaknak éppen egy uránérc-telep tetejére támadt kedvük telepedni. Állítólag az urántartalmú kőzet jót tesz a szőlőültetvénynek, zamatosabb lesz a belőle készült bor. Lehet, hogy csak mese mindez, mindenesetre a rómaiak előszeretettel ültettek szőlőt a környéken. Nagyon szép vidék lehetett ez akkoriban. Északról a mostani meddőhányó helyett a Mecsek védő tömege határolta, délről tágas,
81
a Villányi hegy lankájáig lefutó mező (az ércdúsító üzem nélkül), végtelenre nyíló horizont. Délben egyedül mentem ebédelni. A pocsolyákat ügyesen kikerültem, a labirintuson szerencsésen átjutottam. Most valami fojtott savas szag érződött a levegőben.
A bódénál a foltos kutya megugatott, visszafelé ugyanúgy. Tulajdonképpen örültem neki, mert így mindig tudtam, hogy jó helyen járok.
Amikor egy hét után ebédről visszafelé jöttem, a betegesen sovány fiú kint állt a deszkabódé előtt.
– Hogy halad az ásatás? – kérdezte udvariasan.
– Elég jól, a vége felé járunk. Lassan konzerválni fogjuk a falakat…
– Siet nagyon vissza? – vágott hirtelen a szavamba. – Nem akar itt egy kicsit leülni a bódéban, kényelmesebb, mint a tűző napon állni.
Nem siettem, az emberek megszokták az ásatás kezdetétől, hogy egyedül tegyék a dolgukat, nem volt szükségük ilyen kezdő tanácsaira. Többet tudtak mindenről, mint én. Ők bontottak római téglafalakat, ők kézbe vettek terra sigillatát, míg én eddig mindezt csak képről láttam. Római ásatást mind ezidáig csak könyvből ismertem.
Valóban kényelmesebb volt bent a faépítmény árnyékában ülni, mint a tűző napon állni, bár a levegő hőmérséklete ott is megközelítette a 40°C-t. A sovány fiú ásványvízzel kínált. Szívesen fogadtam.
– Tudja, hogy maga rögtön megtetszett nekem – kezdett bele nagy lélegzettel, mint az eposzokba, in medias res. – A kiskutyámat betanítottam, hogy rögtön jelezze, ha erre megy.
„Hát ezért ugatott mindig ez a dög!” – simogattam meg mosolyogva a „foltos” fejét, az kivételesen csendesen és szelíden nézett fel rám.
– Minden nap örülök, hogy láthatom. De legjobban annak örülök, hogy most itt ül velem – folytatta a szeretet alázatával a fiú.
82
Tulajdonképpen nem akart semmit, nem voltak álmai. Hasonló apátiával szemlélte sorsát, mint a többiek a bányában. Ma is fülembe cseng egyik mondata:
– Majd én is rokkantnyugdíjas leszek 40 éves korom körül, ha nem halok meg előbb rákban.
Azon a júliuson, amikor az ásatáson dolgoztam, minden nap találkoztunk. Többnyire csak köszöntöttük egymást, de ha volt időm, beszélgettünk. Érdekelt, milyen a munka lent a föld alatt, de erről nem sokat beszélt.
– Én eddig hallomásból ismertem ezt az bányát – magyaráztam neki egyik alkalommal – nagybátyám dolgozott itt bányaorvosként. Egyszer elmondta, hogy le kellett szállnia az aknába, és egy vékony pallón ijesztő mélység fölött egyensúlyozott át egyik helyről a másikra. Többet nem mesélt.
– Nem mesélhetett, hiszen mindent titkosítottak, mert a bánya hadi üzemnek számított. Még ma is ellenséges támadás esetén katonai célpont lenne.
– Nagybátyám szerencsére nem maradt sokáig a bányánál, sőt még Pécset is elhagyta, és Magyarország legészakibb városába költözött, jó messze az urántelepektől.
– Nyilván tudna mesélni…
Aznap egy virágot vettem észre a meddőhányó oldalán. Az egész kopár hányón, ezt kivéve, nem volt semmi más növény, egyetlen egy fűszál sem. Valószínűleg a napokban virágzott ki, talán azért nem láttam eddig. Bár az igazat megvallva, inkább délre, a római maradványokra, a múltba néztem, nem erre. Most viszont örömmel köszöntöttem a növénykét, mint a halálon aratott élet diadalát. Micsoda bátorság kell ott az életet hirdetni, ráadásul egyedül, ahol minden a pusztulásról szól.
83

(Részlet: Kiss Magdolna. Szerelmem régészet c. könyvéből)