A fájdalom falánál

40 éves koruk táján, daganatos betegségben elhunyt

pécsi unokatestvéreim emlékére

 

Június elején halt meg egyik unokahúgom agydaganatban. Mostanáig – a szokásos megfázásos betegségeket leszámítva – szinte kicsattant az egészségtől. Nem ivott, nem dohányzott, nem volt semmi szenvedélye. Csupán dolgozott, és élt Magyarország egyik városában, itt a Mecsek lábánál. Vezető állást töltött be egy külföldi érdekeltségű konszernnél. Jól bírta a munkát, szinte csak annak élt, szerette a foglalkozásával járó utazásokat, fáradhatatlannak látszott. Jó kedélyű, kellemes társasági ember volt.  Szerettem.

A külhoni anyavállalat, azonban váratlanul leépítette leányvállalatait, a mi városunkban is. Unokahúgom munkahelye ezáltal megszűnt, vele együtt mindaz a világ, amit felépített magának, amiben otthonosan mozgott, máról-holnap összeomlott. Igaz kapott egy még jobb ajánlatot, de egy másik városban, egy kis porfészekben, nem túl messze lakhelyétől, de ahhoz messze, hogy naponta utazgasson. Az éppen elkészült és szépen berendezett új lakását, szüleit, barátait itt kellett hagynia. Új munkahelye közelében kellett szállást bérelnie.

December elején kezdett az új cégnél. Ekkor jelentkeztek először a rák tünetei: hányinger, amit enyhe, de szokatlan fejfájás kísért. A januárban végzett biopszia állapította meg a szörnyű diagnózist: tumor. Márciusra írták elő az első kemoterápiát és a sugárkezelést.

–      Majd hétvégén jövök haza – búcsúzott, könnyedén, ahogy szokott – tőlem is, mert éppen találkoztunk a kertkapujuknál.

–     Anyósomat is műtötték 50 éves kora körül agytumorral, és azután még élt 42 évet… – kezdtem.

–      Engem csak kemo- és sugárterápiával fognak kezelni – válaszolta erre, és most mégis végigfutott arcán valami bágyadt szomorúság. Ahogy rám nézett, akkor vettem észre szemében a félelmet.

Furcsállottam, hogy nem műtik. Ugyanakkor reménykedtem, talán enyhe formájú, jóindulatú duzzanatról van szó.

Áprilisban, húsvétra hozták haza. A kezelésektől átmenetileg lebénult, de bíztak a gyógytornászban, majd az lábra segíti. Akkor is nála volt a tornásznő, amikor pár mandarinnal a szatyrunkban meglátogattuk, de nem láthattuk, mert még tartott az óra.

Többet nem találkoztunk.

Húsvét után szinte állandó fejfájás gyötörte, sugárban hányt, végül már csak epét.

Visszakerült a kórházba, mesterségesen táplálták, deréktól lefelé újra megbénult. Nyugtatózták, újabb gyógyszeres kezelést helyeztek kilátásba, majd ha a hányás csillapul. Aránylag jól tűrte a megpróbáltatásokat, csak az orrszonda zavarta.

Szinte naponta érdeklődtünk szüleinél, szerettük volna meglátogatni, de előbb betegség akadályozott, majd elapróztak a dolgok. Végül késő lett. Június elején, egy esős vasárnap délután aludt el. Ekkor már egy napja nem volt eszméleténél, a daganat szétrobbant fejében, és keringési rendszere összeomlott. 40 évet élt.

Édesanyámmal pár nap múlva meglátogattuk a hozzátartozókat. Az anya fogadott minket. Kerestük az együttérző szavakat. Milyen nehéz ilyenkor bármit is találni!

–     Nagyon sajnáljuk, olyan jó lélek volt. Egyetlen vigasztaló, ha lehet ezt mondani, hogy nem szenvedett sokat, hogy gyorsan elment, ha már mennie kellett – kezdtem ügyetlenül.

–     Igen, az orvosok is ezzel vigasztaltak – kapott a szón az anya.

Amikor már elbúcsúztunk, indultunk volna hazafelé, megállt a ház déli falánál, mi szemben vele. Sejtettük, valami nyomja még a szívét.

–     Azért ment el ilyen gyorsan, mert nem akarta, hogy sokáig szenvedjünk miatta. Nem akarta, hogy sokáig nézzük kínlódását – szólalt meg végül.

Nekünk mondta, de üres tekintettel valahová a hátunk mögé, messze nézett. Ahol a lemenő nap sugarai vörös patakként csorogtak le a hegyek zöld bársonyán, a völgyet keletről bezáró domb fölső harmadát pedig bearanyozták.

–  Jó lélek volt – ismételtem.

–   Aznap is így, ugyanitt álltam a házfalnál. Később akartuk meglátogatni… A barátnője ült az ágya mellett, akkor már kómába esett, alig hallhatóan lélegzett. Egyszer csak ez a gyenge pihegés is abbamaradt. A váratlan csöndre barátnője felfigyelt, közelebb hajolt hozzá. Olyan volt, mintha aludna, mintha lágy mosoly derengene át rajta. De csöndesen és mozdulatlanul feküdt. Barátnője hívta a nővért, az orvost, akik megállapították a halál beálltát. Emlékszem, itt álltam a falnál, pontosan akkor megeredt a könnyem. „Kislányom elengedlek” mondtam ki hangosan, és abban a pillanatban elment – mondta száraz szemmel, monoton hangon.

Úgy hangzott, mint egy ősi sirató. A fájdalom zuhatagja kibuggyant belőle, nem tudta már visszafogni, teljesen önálló irány vett.  Meghatottan, némán hallgattuk.

–     Előző nap még beszélgetett velünk, jobban volt, vidám, bizakodó, megpuszilt, úgy búcsúzott tőlünk. Kérdezte a kertet. Az volt a mindene, nagyon értett hozzá. „Ugye, Anya, nem hagyjátok el? Ki kell ültetni már a ládás virágokat szabad földbe.”

A szokásos nyár eleji pompájában ragyogott a kert, talán a kis egynyári virágok bólogattak kókadtabban, mintha osztoznának a lakók bánatában.

–     Nem tudom elhinni, néhány hónappal ezelőtt még itt állt mellettem, nevetgéltünk… „Anya ültessünk mi is hársfát, jó a teája megfázásra, amikor a fa virágzik, az egész környéket elárasztja illatával, mennyire szeretem. Milyen frissen árad be a szobámba, ha esténként kitárom az ablakomat” – javasolta egyszer. Vettünk egy kis csemetét. Most néztem meg, éppen virágba borult. Valahonnan hozott egy szőlőtövet is pár éve: „Anya erre nagyon vigyázzatok, ez valami különleges fajta, igen jóízű.” Idén virágzott először. Vannak rajta kis bogyók is. Szegény kislányom, ő már nem kóstolhatja meg a szőlő termését.

Ezt most olyan szépen mondta. Ettől hirtelen Jézus szavai visszhangzottak fülemben, aki az utolsó vacsorán így búcsúzott tanítványaitól, ezzel próbálta őket fölkészíteni arra, ami őrá magára és rájuk várt: „Mondom nektek, mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában.” (Mt. 26. 29.)

–    Szegény – szakítottam meg panaszát bátortalanul.

Pedig nem ezt akartam, hanem reményteljesebbet, azt, hogy „ne legyen szomorú, akit most gyászol, az ennél sokkal finomabbat kóstolhat, a túlvilági lakoma összes édességét választhatja.” De mi még a szavainkkal is ilyen esendőek vagyunk, ha tudjuk is mit kellene, akkor sincs bátorságunk kimondani a megfelelőt. Azt hiszem azonban, az anya nem várt mást, csak kis részvétteljes hallgatást.

–     Hát most csináljuk ezt a kertet, csináljuk, amíg tudjuk.

Nem sírt, nem átkozódott, tehetetlenül átadta magát valaminek, amit nem akart, mert nem tudott megérteni. Állt lecsüngő kézzel a házfal előtt, miként a fájdalom élő szobra, mint a gyermekeit sirató pogány Niobé, mint a keresztény Pieta, mint az ősanya, akiben abban a pillanatban a világ összes szenvedése egyesül.

Fájdalmának örvénye észrevétlenül ragadott el. Nem védekeztem, hagytam, hogy elborítson, hogy lebénítson, hogy elfoglalja minden gondolatomat, ez volt az egyetlen, amit tehettem érte.

 

Pécs, 2012. július 1.

Kiss Magdolna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*