Ármin

egyszerre volt valaki, és valami. Valaki azért, mert hatalmas termetű ember lévén megillette a valaki melléknév, részint pedig valami, mert olyan jelenség volt, melynek nem akadt párja hét határon. Rezegtek az ablakok, amikor belebrummogta a csöndes utca házai közé. „ Drótozni-fótózni!!!” Nem üvöltött, nem kiabált, csak hangosan megszólalt.

Alakja a mondabeli Toldi Miklóséra emlékeztetett, a széles vállak közötti vastag nyakon Arcimboldo ecsetjére méltó fej ült. Két orcája egy-egy jókora érett paradicsom, orra padlizsán és krumpli keveréke, vastag bozontos szemöldöke, nagy haja és kerekre nyírt fekete szakálla volt. Haját és szakállát lemezvágó ollóval igazgatta valamilyen okból, talán azért meg nem akart borbélyra költeni. A fekete szőrtömegben két angyali kék szem ült, olyanok voltak, mintha tévedésből kerültek volna az ördögi koponyába.

Ármin drótos-tót volt, meg mindenes, vagyis minden munkát elvállalt amit becsülettel el tudott végezni. A bozontos külső alatt ugyanis egy aranyszőrű bárány szíve dobogott. Szerette a gyerekeket, akik féltek tőle, s ha meghallotta, hogy vele ijesztgetik a pöttömöket sírva fakadt. Jó lélek volt. Senki sem tudta a nevét, azt sem hogy hol lakik, talán azt mondhatjuk, hogy Komárom, Fejér és Győr megyében. Feltűnt ugyanis Abdán, Móron, vagy Tatán, akár a többi faluban városkában. Hol aludt? Ahol rátört az este. Szénaboglyában, istállóban, árokparton.

Egyszer, valamelyik december táján nagy jajgatásra riadtak a komáromi piactér körül lakók. Ármin jajgatott. Haja és szakálla ugyanis úgy odafagyott az egyik piaci kofa standjához, hogy nem tudott felkelni. Az ehhez hasonló viszontagságok ellenére mindig makk egészséges maradt. Nem beszélt akcentussal, tehát a mesterséget magyarlakta területen tanulta, Isten tudja kitől.

Akkoriban még nem volt fogyasztói társadalom, a lyukas lábast, fazekat megreparálták, befoltozták. A repedt cseréptálat,tányért, kannát dróttal „ragasztották” össze, innen a mesterség neve. A műhelyt, benne összes ingóságát a hátán vitte lapos deszka puttonyban. ilyet hordott az üveges tót is, aki az akkori kis ablakszemekre illő üvegtáblákat cipelt, aprószöget, kittet, kopott késből fabrikált simítót. Ez volt a műhely, a vagyon. Innen a közmondás. „ Úgy jött neki, mint ablakos tótnak a hanyatt-esés.” Olyan volt ez mint egy természeti katasztrófa manapság, hiszen egy egész család megélhetése függött a ládácska törékeny üveglapjaitól.

Árminnak nem voltak barátai, talán csak egy, Grimbusz, a sarus. Ez utóbbi mesterséghez tudni kell, hogy művelője vasutas volt. Csakhogy nem a kalauzok, masiniszták kasztjához tartozott, hanem a rendező pályaudvar gurítóján dolgozott. A gurító egy mesterséges domb, a rajta levő sínpárra felhúzzák a szortírozásra, magyarul rendezésre váró tehervagonokat, melyeket egyenként engednek le a lejtőn. A saját tömegüktől felgyorsuló kocsikat kézi váltókkal terelték a megfelelő sínpárra ott aztán várta a sarus, aki a sínre tett szerkentyűvel lefékezte a csörömpölő teherkocsit és hozzákapcsolta az előtte állóhoz. Ennél lejjebb már csak a krampácsoló pályamunkások álltak a hierarchiában.

Grimbusz munka közben sosem volt részeg. El is zavarták volna azon-nyomban. A műszak végén azonban bement a restóba s ott marad záróráig. Ivott mindent amiben egy fikarcnyi alkohol volt. Egy féldeciért, vagy matrózfröccsért eltáncolta hogyan lassít a pesti gyors, s ha kellett pajzán dalocskákat is énekelt, melyre nyitott fülünk volt nekünk kamaszoknak. Mindez a háború utáni néhány évben történt, amikor már jöttek haza nyugatról a hadifoglyok, akiktől a csillag-várban mindent – az amerikaiaktól kapott pokrócot, hátizsákot, konzervet- elvettek, mielőtt hazaengedték volna őket, vagy tovább vitték a Nagy Testvér birodalmába. No hát ott a restóban ismerkedett meg Ármin Grimbusszal, s fizettek egymásnak néha egy-egy rumot. Egyébként is a váróban télen meleg volt, elüldögéltek, amíg ki nem zavarták őket. Arról nem tudok, hogy Ármin Grimbuszéknál lakott volna, egyébként is néhány napnál, vagy egy hétnél sehol se maradt tovább.

A jámbor óriás „hőstetteiről” mindmáig élnek legendák Komáromban. Íme az egyik: Betévedt az Iparoskör kantinjába, a hol a kissé spicces suszterek, szabók, asztalosok, fogadásokat kötöttek, mennyit bír megenni. Nos, Ármin egy ültőhelyében megevett egy kiló kolbászt, mellé egy kiló hagymát és két kiló kenyeret, majd megivott rá három liter bort, ami ő nyert a fogadóktól. Önkéntelenül is Arany János Toldija köszön vissza a történetből, a tizedik énekből az a jelenet, amikor Miklós Budára érve Bencével a fogadóban megvacsorál, s az étekre kannányi bort iszik, táncol, énekel.

Valamelyik széplelkű rajztanár megfestette portréját az Ács vendéglő pinceajtajának belső oldalára. A kocsmát aztán államosították, vendéglátóipari létesítmény lett belőle, a pinceajtót pedig kicserélték, gondolom realistára, pontosabban szocrealistára.

Ha már a restónál tartok, nem hagyhatom ki a vörösföldeseket, akik a törzsvendégek javát jelentették. Úgy hiszem, ez a mesterség, vagy inkább foglalkozás csak Komáromban létezett, a háború előtt és után összesen vagy másfél évtizedig. A Dunántúl kincsét, a bauxitot rakták vagonokból uszályokra, melyek előbb a Dunán felfelé nyugatra, majd a Dunán lefelé, keletre vonszoltak a gőzösök, majd motoros vontatók. A bauxit az alumínium alapkőzete, Európa legnagyobb készletét a dunántúli dombok (Gánt) őrizték. Az őrzést aztán előbb a németek, majd az oroszak vették át, nekünk nem sok haszon jutott belőle.

A vörösföldesek tulajdonképpen kubikosok voltak, akik rakodó munkát végeztek. A Duna parti vágányon álló vagonból egy szál pallón tolták le a púposra rakott talicskát a slepp (uszály) fedélzetére, s borították a vörös port a raktérbe. Emberfeletti munkájukat szinte futva végezték. Egyik pallón fel, a másikon le, úgyszólván szünetet se tartva. Erő kellett a rámpa fölé magasodó vashajóra feltolni a talicskát még akkor is, ha a talicskahúzó gyerek, a csikó segített, de erő és ügyesség kellett ahhoz is, hogy alacsony víznél a már félig telt uszályra lefelé visszatartani a közel mázsás egykerekű futását. A szerelvények és az uszályok folyamatosan érkeztek, mindent belepett a vörös por. Vörösek voltak az emberek is, mint az amerikai indiánok, vagy Belzebub mesebeli krampuszai. A munkát akkordban végezték, és nagyon jól kerestek. Volt olyan nap, hogy akár ötven forint is ütötte a markukat, vagyis négy nap alatt bejött egy tanár havi fizetése. Nem csoda, hogy előfordult, hogy egyforintos alapon römiztek a restóban megfelelő mennyiségű sör elfogyasztása közben, mellyel a naponta kiizzadt több liter vizet pótolták. A szívós, inas, nagyon erős emberek közé nem kerülhetett be akárki. A lógósokat azonnal kidobták, a gyengék sem kaptak kegyelmet. Egyenlő munkáért lehet egyenlő bért kapni, ez volt a törvényük. Igazuk volt.

Aztán felépült Almásfüzitőn a timföld gyár, munkájuk feleslegessé vált, mégsem kerültek utcára. Felszívta őket a bánya, az öntöde, vagy akár valamelyik traktorállomás.

Nem tudom, hogy Árminnak és társainak mi lett a sorsa 1950 után. Éhen nem haltak, mint ahogy akkor senki sem halt éhen. Segítség nélkül, jóvátételt fizetve újjáépítették a kirabolt, lerombolt országot. Ma már nem nagyon szoktak erről az időről beszélni, igaz lassan már tanúja sem lesz.

A háború előtt jó tíz évvel írta József Attila ma is élő, érvényes sorait:

„Mondd mit érlel annak a sorsa
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa.
ki setét gondok közt henyél;”

Ármin és a magafajták, favágók, napszámosok, vándor baráberek, kubikosok megtalálták valahogy a maguk szűkös kenyerét. Ma amikor mindenkinek jutna kapanyél – ha keresne magának – tele van a város hajléktalanokkal, munkanélküliekkel, mintha már itt lenne a Kánaán. Nekem az a gondom, miért nem írja már meg valaki, hogy a bibliai időkben is kellett dolgozni.

 

Szeged-Budapest 2006 augusztus 12.

Trogmayer Ottó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*