Közmondások testközelben. Kukutyinba zabot hegyezni…

Egy réges-régi élmény jutott eszembe, amikor értesültem arról, hogy a korábbi “Zabhegyező” címen megjelent alapregényt új fordításban, új címmel adták ki újra Magyarországon.

Nyilván elavult Salinger művének régi fordítása, szükséges az új. Inkább az új cím az, ami – bevallom őszintén – nem tetszik: “Rozsban a fogó”.  Több dolog zavar. Egyrészt első olvasatra rögtön egy rozstáblában felejtett kéziszerszámra, például egy laposfogóra asszociáltam, (csak miután megláttam az erősen apróbetűs Salinger nevet, kezdtem gyanakodni). Az új címet ugyanis a fordító az eredeti – The Catcher in the Rye – szó szerinti fordításával oldotta meg, bár a szavak sorrendjét felcserélte, amitől az még rosszabb lett. Nem vette figyelembe, hogy a fogó-szó nálunk kéziszerszámot is jelent, nemcsak a fogócskajáték egyik főszereplőjét. Az angol nyelvben viszont ez utóbbi egyértelmű, mivel nekik a szerszámfogóra külön szavuk van (bail).

Másrészt sajnáltam, hogy a korábbi “Zabhegyező” elvetésével, egy régebben általánosan ismert mondás, ahhoz fűződő történet, sőt egy régészeti kultúrájáról híres település is egyre inkább a feledés homályába vész.

Hát ne vesszen el! Ezért osztom meg a kedves Olvasókkal az alábbi történetet.

“Aranyló fényű kora őszi délelőtt volt, amikor találomra bekukkantottam a Múzeumba; van-e valami újság?

Hát volt.

Egyik fiatal tanárunkat éppen nagy tárgyalásban találtam egy felsőbb éves régészhallgatóval. Amint a tanár úr meglátott, rögtön rám mutatott, és így folytatta a beszélgetést.

Magdit is elvihetnéd magaddal, ha ráér, legalább tanul valami újat.

Rendben – válaszolt helyettem is a leány.

Nagyszerű, akkor mindketten elmehettek… – itt hatásszünetet tartott – Kukutyinba.

De nem zabot hegyezni – kiáltott a búcsúzó régész után vidáman a felsőbb éves, majd felém fordult.

Ha velem jössz, kimegyünk ide a szembe-boltba, veszünk valami enni-innivalót. Egy óra múlva pedig utazunk az autóbusszal Kukutyinba.

Én kissé értetlenül meredtem a lányra. Ismertem a mondást még gyermekkoromból. „Na, te is elmehetsz Kukutyinba zabot hegyezni.” Nagymamám szájából nem egyszer hallottam olyan valakire, akinek a tevékenységét vagy ötletét nem sokra tartja. De hogy Kukutyin létezik, sőt egyszer oda invitálnak, arra még álmomban sem gondoltam. Az is megfordult a fejemben: talán viccelnek. Az ilyen zöldfülű régészhallgató, mint én, mindig jó céltáblája a fiatal tanárok, felsőbb évesek ugratásainak.

Létezik Kukutyin? Én eddig azt hittem, az csak kitalált hely.

Persze, hogy létezik – nézett rám, a tudatlanra halvány mosollyal a felsős. De nagyon jóindulatú lány volt, nem nevetett ki – persze mi igazából Deszkre utazunk, mert ennek határában van egy úgynevezett Kukutyin dűlő. Korábban önálló település volt, úgy hívták, hogy Kukutyin puszta* – folytatta barátságosan, hangjában sem volt semmi mellékzönge.

Akkor annak a mondásnak, hogy: „Mehetsz Kukutyinba zabot hegyezni.” is van valóság-alapja?

Igen. Azt mondják az 1880-as évek idejében zabbal volt bevetve Kukutyin. Amikor a közelében folyó Maros megáradt és a növényzet víz alá került, a parasztok úgy mentették meg a termést, hogy csónakokba ültek, és onnan kihajolva vágták le a zab kilátszó végét, a kalászát. Ezt nevezték „zabhegyezésnek”. A zabhegyezést a kukorica-címerezéshez lehetne hasonlítani, bár ez utóbbit más okból végzik – tette még hozzá, emlékezve az akkor minden középiskolást „sújtó” társadalmi-munka kötelezettségre, az országosan szervezett „címerező-táborokra.”

Már az utcán voltunk, és a vegyesbolt felé igyekeztünk, amikor elmagyarázta utunk célját.

Az Atyamester minket, régészhallgatókat bízott meg, még tavaly azzal a feladattal, hogy Móra Ferenc egykori ásatásait azonosítsuk. Azaz ki kell mennünk a helyszínekre, és fel kell térképeznünk a kérdéses terepet, hátha előkerül még valami.

Honnan tudjátok hol ásott Móra Ferenc? – firtattam kimeríthetetlen tudásszomjjal. Ő egy kissé feljebb tolta orrán a szemüveget, majd türelmesen válaszolt.

A Múzeum Adattárából, ahol a régi dokumentumok között eredeti Móra-kéziratokat is őriznek. Olyan ásatási feljegyzéseket, melyeket Móra Ferenc saját maga írt kézzel, az ő külalakra csodaszép, ám szinte olvashatatlan betűivel. Persze azért – ha a szem megszokja – nagy nehezen sikerül kisilabizálnunk. A lelőhelyek sorában a Kukutyini dűlőt is megemlíti. Egymás között felosztottuk a bejárandó környéket, énrám jutott Deszk és vidéke. Beszélni fogunk az ottaniakkal, mert van egy-két ember, egykori telektulajdonos, illetve ásatási munkás, akiknek Móra Ferenc teljes nevét közölte. 

Élnek még olyanok, akik látták Mórát, sőt még az ásatásán is dolgoztak? – csodáskodtam.

Igen, bár ők zömükben még igen fiatalok, sőt inkább gyerekek voltak akkor, így az emlékezetük nem túl megbízható. De sosem lehet tudni. Néha találkozunk olyan bácsival, nénivel, akik felnőttek már, amikor Móra Ferencet megismerték. 

Boldog izgalommal kísértem tehát társamat Kukutyinba. Nemcsak a közmondásos hely szelleme, a Genius loci, hanem az a tudat szintúgy megdobogtatta szívemet, hogy találkozhatok szemtanúkkal, akik az egyik kedvenc írómat – mivel én Móra Ferencet eddig csak így ismertem – szemtől-szemben látták, beszéltek vele, sőt mi több az ásatásán is dolgoztak.

Deszk–Kukutyin várakozásommal ellentétben a szokásos alföldi magyar falvak képét hozta, ám izgatóan – szerintem legalábbis – körüllengte az egykor itt élt újkőkori emberek, majd az ő nyomukat kutató Móra Ferenc emléke.

Fáradozásunkat több-kevesebb siker koronázta: A lelőhelyet gyorsan bemértük, csaknem teljesen feltérképeztük, ám újabb leletre, pár őskori cserépen kívül nem bukkantunk.

A falusiak, különösen Móra Ferenc tanúi barátságosak voltak, de emlékeik sajnos meglehetősen hiányosak, azt is lehet mondani, hogy egysíkúak. A mára már hajlott korú férfiak a náluk ásató íróról csupán annyit jegyeztek meg, hogy „igenyös” ember volt. Az egykor csinos menyecskék, ma már hajlott hátú szülék pedig „igen szép és kedves fekete hajú úrnak” titulálták, a máskülönben korán őszülő múzeumigazgatót. Talán egyik-másik arcát megcsipkedte a – jó vágású asszonyokat nem megvető – régész. Ásatásának azonban semmi lenyomata nem maradt emlékezetükben.

Este a szokásos, a 8–10-ig tartó, az „éjszakába” nyúló latin óra előtt nem kis fejtörést okoztam magyar szakos, így a közmondásokat jól ismerő csoporttársaimnak, akiknek arra a kérdésére, hogy ‘mivel töltöttem a mai napot, talán csak nem ebédeltem ma is a sándorfalvai bolondok között’ – így feleltem:

Nem, ma Kukutyinban jártam. Zabot ugyan nem hegyeztem, de pontosan tudom, hogyan kell.

Azt hitték viccelek.”

In: Kiss Magdolna: Szerelmem régészet. 2012.

 * Más forrás szerint a Deszktől nem túl messzi elterülő Ferencszálláshoz tartozó puszta volt. Ismeretes mégegy Kukutyin helység is, mégpedig egy jelentős neolitikus lelőhely, ami ma Romániában található. A Prut melletti Cucuteni községet nevezik a csángók Kukutyinnak is. A település a régészeti szakirodalomban mint a Cucuteni-Tripolje kultúra névadó lelőhelye ismert. Többek között spirális motívumokkal díszített neolitikus agyagedények és zsírfarú nőket ábrázoló idolok kerültek elő innen. Virtuális múzeum a kultúráról:http://www.dacia.org/Dacian_Virtual_Museum/The_Earlyest/the_earlyest.html; egy internetes lexikon szócikk: http://en.wikipedia.org/wiki/Cucuteni-Trypillian_culture