Másság

L_inicialLegalább 40 fokos meleget mérhettünk volna árnyékban azon az augusztusi napon, ha lett volna hőmérőnk, és ha lett volna belátható közelségben árnyék. A dunakömlődi hegy tetején forgattuk a földet serényen, már amilyen serényen lehetett az adott körülmények között.

A tömör kék égen sehol sem látszott egyetlenegy kósza felhő sem, körülöttünk sehol egy fa, sehol egy bokor. A terepet ugyanis tisztára gyalulták még az ásatás megkezdése előtt. Csupán a munkaterület határán árválkodott néhány csenevész szilvafa – apró fiatal csemeték, gyér levelekkel. A rajtuk áttűző fény itt-ott mozaikmintát vetített a talajra. A konokul tűző Naptól vígan csordogált arcomon a verejték. Bizonytalan pára imbolygott a levegőben, ami határozatlanná tette a hegy lábától messze-távolra nyújtózó, dombos síkság bársonyos zöld színét. Csak néha kaptatott fel a hegytetőre a Duna felől illetve onnan, ahová a folyót képzeltük, mert látni nem lehetett valami kis üdítő fuvallat. Sok haszna azonban nem volt. Ahogy arcon legyintett, csupán az imént eldobott lapátnyi földet szórta rám vissza. A fogam csikorgott a számba került földszemcséktől.

De nekem mindez tetszett. Simogatásnak éreztem, amint a meleg körülölelt. Örömmel láttam, hogy kreol bőröm óráról-órára sötétebben fénylik. Boldogan szívtam be illatát, azt a semmihez sem fogható nyári illatot, ami a napfény, a szél, a föld és izzadságom keverékéből állt össze.

Délután háromkor azonban megelégeltem, mondván: mindennek, még a jónak is van határa, s mivel a főnök távol lévén én irányítottam a feltárást, takarodót fújtam.

Elindultunk lefelé a falu irányába. Útközben elhaladtunk Franci bácsi háza mellett. A kis öreg, sötét ruhában szépen felöltözve, minden reggel hétkor és délután háromkor kint állt rogyadozó háza kapujában, hogy szertartásosan kézfeltartással köszöntse a felfelé, illetve lefelé vonuló régészeket. Pár évvel ezelőtt még válaszolt néhány szót, ha megkérdeztük:

Hogy van, Franci bácsi?

Köszönöm csak úgy, öregesen.

Ezen a nyáron már csak némán intett, hiába próbáltuk szóra bírni. De azért még ebben a rekkenő hőségben is Franci bácsi áldásával végeztük be a napot.

A hegy lábánál elértünk egy valaha kékre mázolt közkutat. Az emberek kettesével, hármasával megálltak, egymás kezére húzták a vizet, ittak, mosakodtak. Utolsónak maradtam. A hűvös vízzel megmostam kezemet, majd jólesően ittam, ami nem kis nehézségembe került egyedül. Egyszerre kellett le-föl rángatni a kút karját, és előrehajolni a vízsugár alá.

Mire leértem, a munkások – egy házaspárt kivéve – már elszéledtek. Itt laktak helyben. Mint a falu hivatalos munkanélkülijeit, az Önkormányzat rendelte ki őket a főnök kérésére és költségére az ásatási munkálatokhoz. Többször dicsekedtek, hogy ők a „közhasznúak”. Kérdésemre, hogy ez mit jelent, egyikük, egy kellemes tekintetű, húsz év körüli fiú elmondta:

Közmunkát végzünk a falu számára. Mindig mást. Tulajdonképpen bármit, ami adódik. Egyszer füvet kaszálunk a parkban, másszor árkot tisztítunk, kukoricát kapálunk. Most meg az ásatásra lettünk kirendelve.

Körülbelül így is dolgoztak; számukra a római erőd feltárása csak egy munka volt a fűnyírás, árokásás, kukoricakapálás között. A főnök nem is hívta másként őket, mint „a közhaszontalanok”.

A „közhasznúak társaságába” egyébként különböző haj- és bőrszínű tizenegy férfi és egy nő, egyikük felesége, tartozott. Az ebédszüneteket élettörténetük csemegéjével gazdagították. Rémülten hallgattam, hogy az egyik nemi erőszakért ült börtönben, a másik rablásért, a harmadik „csak” feleségét verte szorgalmasan, egy szép arcú, finom modorú fiú pedig nem rég szabadult a kábítószer rabságából.

Érkezésem első hetében, mivel a főnöknek másfele akadt dolga, a közhasznúak munkájára támaszkodva, egyedül kellett az ásatást levezényelnem. Nagyon készültem az első találkozásra. Magam elé gyűjtöttem őket. Bemutatkoztam, majd egyenként elkérdezgettem a nevüket, és kétségbeesett igyekezettel próbáltam megjegyezni. Végül magam rajzolta ábrákkal szemléltetett előadást tartottam Lussonium 4. századi erődjéről, hogy valami halvány fogalmuk legyen azért arról, mi az, amit itt csinálnak. Mindez nem esett nehezemre. Ebben az időben az 1990-es évek elején ugyanis az egyetemen tanítottam Róma kései történetét, és bekapcsolódtam a lussoniumi erőd feltárási-feldolgozási munkálataiba. A nyár első felében jobb elfoglaltságom nem lévén – az egyetem régészeti raktárában, a „bunkerban” segédkeztem a leletek leltározásában, valamint buzgón rajzoltam a besimított edénytöredékeket, a „hun-korszak” egyik jellegzetes kerámia leletét. Csupán 13 év telt el a tiszaszigeti bemutatkozó előadásom óta, és én kis vargabetűvel ugyan, de visszakanyarodtam kedvenc barbárjaimhoz, a hunokhoz. Ennélfogva e barbár népség viselt dolgaival próbáltam szelídíteni dunakömlődi vadjaimat.

Meglepve hallgattak. Ha nem voltam elég óvatos és egy-egy szelvényben az ott dolgozó emberekkel hosszabb eszmecserébe bocsátkoztam, vagy éppen meséltem az említett korszakról, akkor pár percen belül mind a 12 ember – elhagyván saját munkaterületét – ott kuporgott körülöttem.

Kezdetben mégis úgy tűnt, hiába minden igyekezetem. Első nap fütyültek rám, vagy össze-összenevettek a hátam mögött.

Második nap, ha beszéltem hozzájuk, néztek rám, mint valami holdbéli lényre. Ha azonban egy percre elhagytam őrhelyemet, azt csináltak, amihez éppen kedvük volt. Aznap tíz óra felé éppen csak az uzsonnámért mentem be a szerszámos-bódéba, amikor kifordultam az ajtón, és egészséges étvággyal éppen bele akartam harapni a kenyérbe, csaknem elejtettem azt ijedtemben. Az egyik „erős” ember fölkapaszkodott a 10 méteres futószalagra, és azon szállíttatta magát. Először kiabáltam, majd miután a tettes épségben földet ért, nyugodt hangon kihirdettem: „ha bárki még egyszer a futószalagot mozgólépcsőnek vagy elektronikus meghajtású személyi-csúszdának használja, azt rögtön haza küldöm, és az aznapi bérétől is elbúcsúzhat”. Ez azért használt.

A harmadik napon már „kézből ettek”, a hét vége felé pedig rendesen lopták nekem is a hegy lábánál fekvő kiskertekből a szőlőt és a virágot. Ekkor az eddig gondosan titkolt – tehetségük meg-megmutatkozott. Én magam sem fukarkodtam a dicsérettel. Ugyanis mindenkiben volt valami egyedi zsenialitás. Például a szőke, szép arcú fiú művészien tudott nyesni. Azaz a lapáttal olyan tükörsimára gyalulta a szelvény alját, hogy az előző korok beásásainak (szemétgödröknek, síroknak, cölöplyukaknak) a sötétebb foltjai gyönyörűen kirajzolódtak.

Egy fekete fiatalembernek különös érzéke volt a római érmék fellelésére. Persze, ha nem ügyeltem rá, akkor szabályos, rétegről-rétegre haladó bontás helyett pillanatok alatt lukakkal fúrta tele a szelvényt kincskeresési dühében. A harmadik ember a csákányt forgatta ügyesen, az egyetlen nő meg szinte semmit sem szólt egész nap ami már önmagában is kiváló tulajdonság ám annál szorgalmasabban és a lehető legpontosabban elvégzett mindent, amit kértem tőle. A barátság azonban csak a munkaidőre korlátozódott, azon túl nem foglalkoztak velem. Igyekeztek a legrövidebb úton haza, vagy a közeli kocsmába. 

Tehát harmadmagammal szótlanul ballagtam a távolsági buszmegálló felé. Szálláshelyünk a szomszéd településen volt. A házaspár szintén abban a helységben lakott.

Nagy örömmel láttam, hogy a megállónál állnak páran, tehát még nem ment el az autóbusz. A házaspár a közelebbi pad üres felét rögtön elfoglalta. Én a másikra ereszkedtem le. Ott azonban ült már valaki. Egy férfi. Meglepetten pillantott föl, végigmért tetőtől–talpig, majd felpattant helyéről, és előresétált a megálló táblájához. Nyíltan, szinte tüntetően. Viselkedése meghökkentett. Nem értem rá azonban, hogy sokat foglalkozzak vele, mert hamarosan begördült a jármű.

Több ülőhely szabad volt, de csak kettes ülések belső széke, a külsőkön – arányosan elosztva – mindenhol egy-egy férfi terpeszkedett. Egészen hátul tátongott üresen egyetlen duplaülés. A „közhasznú” pár megint fürgébbnek bizonyult nálam, és mert előttem szálltak fel, rögtön oda tartottak. Hiába néztem jobbra-balra, mindenhol csak egy-egy szabad szék, mindenhol egy-egy férfi foglalta el az ülések másik felét.

Fáradtabb voltam annál, mintsem állva maradjak. Leültem az egyik fiatalember mellé. Újra méricskélés, megvető pillantás, majd ez az úriember úgyszintén, mint az előbbi a buszmegállónál, felállt, pedig nem akart a következő állomásnál leszállni, hanem csak állt rendületlenül az ajtó közelében. Végül én szálltam ki előbb. Most azonban, amíg meg nem érkeztünk a szomszéd településre, bőven volt időm, hogy eltöprengjek ezen a két azonos és részemről eddig még nem tapasztalt furcsa viselkedésen.

Hát mit gondolnak ezek az emberek rólam? Ennyire rosszkinézetű vagyok?” Igaz, hogy átöltözéssel nem bajlódtam munka után. Körülményes lett volna a fabódéban lapátok, ásók, leletek, rajzeszközök között. „Jó, Jó elismerem! Az ásatási rongyos farmer, laza, átizzadt trikó nem éppen díszöltözet, sőt még csak nem is normális utcai viselet, na de azért mégis!”

Az autóbusz a központban, éppen az Önkormányzat szürke épülete előtt állt meg. Nekem kapóra jött, mert szerettem volna felvenni a fizetésemet. Az ásatás költségeit ugyanis a Kulturális Minisztérium mellett a Polgármesteri Hivatal állta. A főnök még búcsúzóul megemlítette, hogy alighanem megérkezett a bérünk, nézzek be érte, ha visszautazok a szállásra. Mint a nemzeti kultúra szolgálója öntudatosan vonultam be az épületbe – nem törődve a portás hüledező tekintetével –, majd föl az emeletre, és rögtön a polgármester titkárságának ajtaján kopogtattam.

Mit akar? kérdezte nem túl udvariasan, és meredt rám pár percig mozdulatlanul az asztalnál ülő hölgy, amikor tétovázás nélkül törtettem be az irodába.

Dr. Kiss Mária Magdolna vagyok. Régész – nyújtottam mosolyogva kezemet, most már sejtettem, honnan fúj a szél, ezért elősoroltam összes nevemet és címzeteimet. Tanultam az eddigi esetekből. – Itt dolgozom a római erőd feltárásán. Az esedékes fizetésemért jöttem.

Tessék, parancsoljon, foglaljon helyet, amíg én átszaladok a szomszédba – váltott át a titkárnő hivatalosan barátságos hangra, majd kifutott a fizetési ívért.

Hamarosan visszajött a papírt és a pénzt lobogtatva. Miután a formaságokat elintéztük: azaz mindenféle személyemhez fűződő számmal, kóddal, igazolvánnyal bizonyítottam kilétemet, amiért jutalmul átvehettem béremet, a legnagyobb udvariassággal kísért el a kapuig.

Ezután már minden baj nélkül jutottam el a szállásra. Első utam a fürdőszobába vezetett, ahol végre én is szembe nézhettem önmagammal. Először döbbenten meredtem a tükörben megjelenő látványra, majd hangosan fölnevettem. Napbarnított arcomon, szájam körül, de még a nyakamon is fekete koszcsíkok húzódtak végig. Erre azért nem számítottam. A gyors mosakodás a kútnál csak rontott a dolgon, nemhogy eltüntette volna, hanem jobban szétmázolta a sötét foltokat, világos trikómra is bőven jutott belőlük. Egy szó, mint száz, úgy néztem ki, mint aki már hetek óta nem látott vizet, és fésűt sem. Összefogott hajamból ugyanis itt-ott elszabadultak fürtök, és rendetlenül lógtak szemembe, csapdosták vállamat. Ez a látvány hívta elő mindazok önkéntelen reakcióját, akik visszaúton ismeretlenül a közelembe kerültek. Bizonyára sem az első, de még csak az utolsó gondolatuk sem az volt, hogy én dr. régész vagyok, és egy ásatással eltöltött munkanap nyomait viselem magamon.

 

Két tanulsággal zártam eme, régészeti leletekben kevésbé, ám tapasztalatokban annál gazdagabb napomat. Egyrészt: Fontos ugyan a külső, de egyáltalán nem alkalmas messzemenő következtetések levonására. Másrészt: Nem valami felemelő élmény itt e „kis hazánkban” kiríni a sorból. Na, nem kitűnni – irigylésre méltóan, hanem a magyar “közvélemény” által deviánsnak tartott, a lenézett réteghez tartozni, vagyis egyszerűen „más”-nak lenni.

 

P.S. Írtam anno. Azóta a kenyerem javát már megettem, és a “másság”tekintetében a “helyzet egyre fokozódik”, de nem a nemzetközi 🙁

 

(Részlet: Kiss Magdolna: Szerelmem régészet c. könyvéből;
http://genianet.com/content/Mai_Magyar_Irodalom_e-book_print_on_demand.html)