„Megtaláltam, hajléktalan!”

Ezzel a hírrel robbant be e-mail fiókomba egyik évfolyamtársam, aki már sokadik egyetemi találkozónkat szervezte, és fáradságot nem ismerve kutatott egy másik társunk után. De hiába írt a megadott címre, hiába hívta az ismert számot. A kutatást mégis egész véletlenül siker koronázta. Egyik tévé-riportban szólaltattak meg egy hajléktalant, aki meglepő módon több nyelvet beszélt. Nem csoda, hiszen nyelvtanárként végzett az egyetemen. Ő volt az az égen-földön keresett csoporttárs.

Ez jutott eszembe, amikor arról olvastam, hogy a negyedik alkotmánymódosításba belekerül, az egyébként az Alkotmánybíróság által már elvetett „hajléktalan” törvény, vagyis az alaptörvénybe írnák, hogy törvény vagy helyi önkormányzati rendelet jogellenessé nyilváníthatja, hogy bárki közterületen éljen.

A történelem folyamán minden korban, minden időben voltak koldusok, csavargók, nincstelenek, „hajléktalanok” hol kisebb, hol nagyobb számban. Csupán a társadalom többi tagjának hozzáállása a kérdéshez mutat változatosságot koronként, népekként. A szegényekről való spontán vagy szervezett gondoskodásnak alapvetően mégis két formája alakult ki. Az egyik a nincstelent is emberszámba vevő, vele irgalmat gyakorló, segíteni akaró törekvés. (Például a mindenki előtt ismert római proletarius, az ókori proletárság, akiknek az állam rendszeres gabonaosztást és cirkuszi játékokat szervezett.)  A másik a hajléktalant nemkívánatos, bűnöző elemnek tekintő, létezését a büntetőjog tárgykörébe utaló megnyilvánulás. Ebből a kétféle viszonyulásból nyújtok át egy-két kevésbé közismert válogatást.

Ismerünk olyan időszakokat, például a görög-római pogány világban, amikor a hajléktalanban vagy koldusban istent „…háthogyha egy égbeli isten a vándor.” (Odüsszeia XVII. 484., Kr. e. 8. század) vagy legalábbis isteni hírnököt tiszteltek, akiket illett megvendégelni, akik hozzátartoztak a lakodalmas ház forgatagához, az ünnepi szertartásokhoz: „…Nosza, hozz alamizsnát / Apollón koldusának tarsolyába tedd…” (Görög népdal, Koldusok éneke az olaj-ág ünnepen, vö.: Fekete M. Események és szemelvények, Pécs 2007. 93.)

Több száz évvel később, Európa más területein is hajléktalanokhoz való hasonlóan jóindulatú viszonyulás figyelhető meg. Ilyennel saját hazánkban, szűkebb pátriánkban is találkozhatunk, mint például Baranya megye 18. század végi -19. század eleji falvaiban. A nincsteleneket az összeírások tanúsága szerint számba vették, és a falusi lakosság tartotta el őket. Teljesen természetes volt a házról-házra járó koldusok látványa, és az is, ha engedélyezték nekik, hogy itt-ott meghúzzák magukat éjszakára.

Az államvezetés azonban népektől és koroktól függetlenül nem egyszer kegyetlenül lépett fel vagy próbált fellépni, a vezetői képességük – vélt – kudarcát jelentő nincstelen-tömegek ellen.

Így például több antik görög város irányítói gazdasági eszközök helyett egyszerűen jogi lépésekkel orvosolták a problémát. Törvényt hoztak, melyben halálbüntetéssel sújtották a koldulást.

A Római Birodalom 4. századi gazdasági-politikai és erkölcsi válságának egyik mutatója ugyancsak a nincstelenek, fedél nélküliek „kényelmetlenül” nagy száma volt. A kegyetlen keresztényüldözéseiről elhíresült Galerius császár a hajléktalan-kérdésben is önön formáját nyújtotta. Elrendelte ugyanis, hogy birodalmában fogdossák össze a nincsteleneket, tegyék hajóra, majd süllyesszék el őket. (Lactantius: A keresztényüldözők halála 23.)

2013-ban itt állunk újra szemben a problémával, újra gond lett a szegénység Magyarországon is, mint a Római Birodalom hanyatló időszakaiban. Újra megszaporodott a koldusok, a hajléktalanok száma.

Vajon mit teszünk ellene?

Elfogadjuk jelenlétüket, tudomásul vesszük a minden embert megillető döntési szabadságot, amennyiben egyesek, vagy tudatosan választották eme életformát, vagy nem akarnak rajta változtatni? Emellett azonban megpróbáljuk gazdasági, humánus eszközökkel csökkenteni számukat, tapintatos szeretettel segíteni felemelkedésüket? Jól végrehajtott “közmunkaprogrammal” támogatjuk az ilyen sorsú embereket, hogy szunnyadó energiájukat, tehetségüket újra kibontakoztathassák, hogy emberi méltóságukat újra visszanyerhessék?

Vagy a problémát jogi eszközökkel kívánjuk megszüntetni, mint a pogány görög városvezetőség, mint a keresztényüldöző római uralkodó, de persze náluk sokkal „humánusabban”, csak  „szabálysértésnek” ítéljük a hajléktalanok, nincstelenek, koldusok jelenlétét.

Ha ez utóbbi mellett döntünk, akkor a történelem „nagy hajléktalanjait” is: az összes ókori vándorprófétát, vándortanítót, vándorfilozófust: úgy mint a piac mellett hordóban lakó Szinópéi Diogenészt, Mózest, Jónást,  Gautama Buddhát és nem utolsó sorban Jézus Krisztust ‒ aki ezt mondja magáról: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak / fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8.20-21., vagy Lk 9.58-59) ‒,  utólag szabálysértőnek, bűnözőnek bélyegezzük.

 

Provincia

“„Megtaláltam, hajléktalan!”” bejegyzéshez egy hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.