Nagycsütörtök

labmosas_grafit_kl5Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. 6Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!” 7Jézus így válaszolt: ’Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted’. 8Péter tovább tiltakozott: ’Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!’ ’Ha nem moslak meg – felelte Jézus -, nem lehetsz közösségben velem’.” (Jn13.5-8)

Éppen kiszálltunk az autóból az egyik pécsi parkolóban, amikor odajött egy hajléktalan. Én a kutyával bajlódtam, nehogy az autók közé ugorjon, ezért igazán idegesítő volt a hátam mögött motoszkáló ember. Egyébként ismertük, jobb időben fedél nélküliek számára szerkesztett újságot szokott terjeszteni. Általában mindig rosszkor jött, amikor még nem, vagy amikor már nem volt aprópénzünk. Most azonban tele voltunk fémpénzzel, és a kedvünk is ragyogott, visszatükrözve a tavaszi Napsütést a mély kék égen. Végre! Hetek óta egykedvű szürkeség – húszcentis hó kíséretében – ragaszkodott makacsul a városhoz. Ma viszont mindent aranyszín öntött el.

Férjem azonban megelőzött, mire én is erszényemet kotorásztam volna, addigra adott is az embernek egy kis aprópénzt. Hálásan megköszönte, de nem ment el, csak kicsit távolabbra húzódott, és onnan méregette barátságosan az ebet.

–         Milyen kutya ez?

–        Erdélyi kopó – válaszoltam

–        Szép kutya, kemény kutya – mondta elismerően.

Elfogult kutyatulajdonoshoz illően azonnal szívembe fogadtam ezért a mondatért.

–          Jó házőrző, bár nem harap, de fogós – toldottam hozzá.

–         Az, az, látom rajta – nevetett ő.

Amikor vásárlásból visszajövet előbb a kutyát ugrasztottam az autóba, oldalról láttam, még mindig ugyanazt a fehér autót támasztja parkolói emberünk, mint egy órával korábban.

–          De beszállnék én is oda, csak oda a kutya mellé, a jó melegbe – kiáltotta nekünk az előbbi ismeretség jogán.

–          Azt elhiszem, bizony jó dolga is van a kutyánknak – bizonygattam barátságosan.

–          Mit akar az ember, kérdezte férjem, aki már ült a kormány mellett, ezért nem hallotta a beszélgetést.

–          Szívesen lenne a kutyánk mellett, vagy helyében… – válaszoltam, és hirtelen meghidegedett a szívem. Most lett teljes valójában nyilvánvaló számomra, hogy vannak emberek, akiknél még egy házőrző is jobban él. Hiszen annak megvan a mindennapi ennivalója, meleg kuckója, sétaprogramja, időnként autózással tarkítva. Ugyanakkor megütött az a tény, hogy nem tehetek ezért a kóbor emberért még annyit sem, mint egy szabadon kószáló állatért tennék. Nem vihetem haza, nem kereshetek neki befogadó gazdát…

Este a tévében, mintha a történet nem akarna véget érni, arról tudósítottak, hogy a szeretetszolgálat emberei Budapesten a nagycsütörtöki szertartás keretében az utcán hajléktalanok lábát mosták.

Vajon én megmosnám a lábát ennek a parkolóbeli csavargónak? Ki tudja? Hiszen első alkalommal fordul elő, hogy egyáltalán pár szóra emberszámba vettem.

 

 Provincia

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*