Virág a meddőhányón

it tetszik keresni – kérdezte az őr.
Szigorú tekintetétől csaknem olyan kényelmetlenül éreztem magam, mint öt évvel ezelőtt Szegeden, egyetemi pályafutásom első hónapján, amikor az ideiglenes lakásbejelentő lappal a kezemben, a lakásügyi hivatal helyett a Csillag börtönbe tévedtem be.
„Milyen jól őrzik a Tanács épületét” – gondoltam akkor, abból a kézenfekvő tényből kiindulva, hogy zárt ajtót találok. Amikor végre – csöngetés és kevés várakozás után – beléphettem a szegedi intézménybe, még szinte a portáig sem értem, már tompa dörrenéssel becsapódott a hatalmas tölgyajtó. Ezért a portás „mit tetszik keresni” kérdésére, zavarodottan rebegtem:
– Lakást szeretnék bejelenteni.
– Akkor miért nem megy a lakáshivatalba? – érdeklődött rezzenéstelen arccal ő.
„Hát ez nem az?” – fordult már a számra az újabb kérdés, amikor szemem sarkából láttam, hogy a bejárati kapu újra feltárul, és rendőr kíséretében egy megbilincselt kezű ember lép be. Ekkor gyúlt végre világosság a fejemben.
– Elnézést tévedtem – leheltem, és gyorsan kifordultam az épületből.
77
A mostani érzés hasonlóságát csak erősítette a mögöttem ugyanúgy zárra bekattanó vasajtó és a szögesdróttal körbevett telep. Ám most mégis öntudatosan feleltem az őrnek:
– Régész vagyok, a pécsi múzeumban dolgozom. Ide küldött az igazgatónő, az ásatás helyettes vezetőjének.
Az őr barátságosabban kezdett méregetni.
– Tudja merre van? Odatalál?
– Nem. Nekem csak annyit mondtak a múzeumban, hogy a kővágószőlősi uránbányába, ebbe az üzembe jöjjek.
– Várjon, rögtön kérek segítséget – vette fel a telefont, kicsit gondolkodott, majd tárcsázni kezdett.
– Halló, Ferikém, erre tudnál jönni egy bikával. Itt van mellettem egy fiatal hölgy a múzeumból, a villához szeretne menni. De most jár itt először, még nem ismeri a terepet. Őt kellene elvinni oda… Leadod az anyagot?… Utána kanyarodsz erre? 10 perc? Jól van, addig itt fog várni nálam a portán.
Letette a telefont, és felém fordult:
– 10 perc múlva jön valaki egy bikával, ha gondolja, akkor itt bent nyugodtan megvárhatja. Még elég hűvös van így reggel korán.
– Köszönöm – ültem le portásfülkében egy kis székre, miközben azon morfondíroztam, „mi a csuda szerzet lehet az a bika, amivel engem elvisznek az ásatáshoz”. A beszélgetésből annyit megsejtettem, hogy valami jármű, de hogy mi, arról fogalmam sem volt. Alig gondoltam azonban mindezt végig, amikor egy ütött-kopott billenős teherautó kanyarodott a porta elé.
– Jöjjön, szálljon csak fel bátran, aztán induljunk, nehogy a vezetőségből valaki meglássa – kiáltott ki a sofőr a vezetőfülkéből, és már tárta is ki az ajtót, hogy fölkapaszkodhassak az alkotmányra.
78
Vidám, jóindulatú embernek látszott, mégsem tetszett az a tudat, hogy én most nemhivatalosan utazok vele.
– Szóval régész, az ásatáshoz megy? Ismerem jól. Évek óta jönnek ide a pécsi múzeumból, de nyugdíjas uránbányászok is dolgoznak ott… Ez a kantin, itt szoktunk ebédelni – mutatott közben egy lapostetejű négyszögletes, jellegtelen téglaépület felé – nagyon jól főznek. Kell bizony. Aki itt dolgozik, annak szüksége van tartalmas és speciálisan elkészített védőételekre… Bár nem tudom, mennyire védenek ezek, de jó a koszt, az egyszer biztos.
Udvariasan hallgattam, miközben a legkülönbözőbb formájú épületek mellett haladtunk el. Akadt köztük kockaszerű, másik téglatest, egy harmadik mintha fúrótorony lett volna.
– Nem lehet könnyű itt a bányában – szólaltam meg végre – maga is dolgozik lent?
– Nem, hál´ Istennek, én csak ezen a „bikán” a kibányászott ércet viszem a dúsítóba. Állítólag védőruhában kellene, védőmaszkkal, kesztyűvel. Most is így kellett volna, hogy öltözzek, de senki sem törődik vele.
– A sugárzás miatt?
– Igen, sőt magának meg egyáltalán nem szabadna itt ülnie mellettem, még védőruhában sem. Ez előírás, mert az autó is sugároz. De hát messze van az ásatás, meg aki először jár itt, az könnyen eltéved. Egyébként itt minden sugároz.
Egészen kicsire összehúztam magam, mintha ezzel védekezhetnék bármiféle háttérsugárzás ellen. Igyekeztem közben az útra összpontosítani, mert szentül megfogadtam, hogy inkább kilométereket gyalogolok, de többet az életben nem ülök „bikára”. Ámbár ha a telepen minden sugároz, az emberek is „sugárzó arccal” járkálnak, lényegében mindegy. Vagy mégsem?
79
Kerestem tehát megjegyezhető tárgyakat, megkíséreltem elraktározni fejemben az út görbéit. Nem volt könnyű. Az autó ide-oda kacskaringózott a salakdombok alkotta labirintusban. Minden szürkén tárult felénk, a sötétebb és a világosabb árnyalat változatosságával. Itt-ott eldobott műanyag fóliadarabok csúfoskodtak, néhol egy-egy fekete, esővíz alkotta pocsolya simult a „bika” kereke alá. Élőlénynek nyoma sem volt, itt még a madár sem járt.
Egyszer csak mozgást vettem észre jobbról. Egy rozoga barakk előtt sovány ember integetett, lábánál barna fehér foltos keverék kutya ugatott. A teherautó sofőrje visszaintett neki.
A labirintus elfogyott, és egy holdbéli pusztaságra értünk ki. A pusztaság nyugati végénél végre megnyugtatóan emelkedtek különféle magasságban, szögletes és íves záródású téglafalak romjai. Egy hatalmas, három apszisos villa előtt álltunk. Otthonosan szálltam ki az autóból, és az sem zavart, hogy az épület mögött északról meddőhányó határolta az ásatás területét. Délről végigfuthatott a szemem a Villányi hegység vonulatán, és nagy levegőt vehettem.
A főnöknőm, az ásatás vezetője örömmel fogadott. Hamar összetegeződtünk, és délben együtt mentünk ebédelni, a reggel látott kantinba, gyalog. Ez már nekem elég is volt, hogy megtanuljam a járást az ásatás és a kantin között. A munkások maradtak a villa mellett, ők csak úgy kézből ettek, szalonnát, vajas kenyeret, kinek mit csomagolt a felesége.
Az őrbódénál most csak a kiskutya ugatott meg minket, az ember valahol bent foglalatoskodott valamivel.
Az étkező belül pontosan olyan volt, mint más üzemi étkezdék, iskolai menzák. Egy hosszú tálalópult egyik végén tornyosultak szép rendben a tálcák, tányérok, étkészletek. A pult mögött fiatal lány állt, és a tálcákkal-tányérokkal felsorakozó embereknek osztogatta egykedvűen a napi adagokat.
80
Amikor közelebb értem, meglepve fedeztem fel a kantinosnőben egyik utcabeli lányismerősömet, aki ráadásul ugyanabba az általános iskolába járt, mint én, csak pár osztállyal lejjebb. Soha nem beszéltünk egymással, mégcsak köszönőviszonyban sem voltunk. Ő is megismert, és most mégis barátságosan köszöntöttük egymást. Már nem emlékszem lehetett-e többféle menüből választani. Bizonyára lehetett. Az sem maradt meg emlékezetemben, miket ettünk, csak az, hogy valóban jól főztek. Megpróbáltam „bikás” élményemet elfelejteni, meg egyáltalán elvonatkoztatni a környezettől, és egészséges étvággyal nyeltem a hússal gazdagított levest.
Másnap reggel a munkásokkal egy buszon utaztam az ásatásra. Úgy gondoltam értelmesebb, ha nem barangolok egyedül a bánya útvesztőjében; még mindig tartottam attól, hogy eltévedek. Az emberek már mind ültek, amikor felszálltam. Elfogadták köszönésemet, és hagyták, hadd álljak. A hátsó hosszú ülésen még jól el is terpeszkedtek, pedig ott elfértem volna, ha kicsit összébbhúzódnak. Fiatal voltam, miért ne álldogálhatnék 25 percen keresztül. De nem panaszkodhatok. Az ásatási szezon vége felé egyre barátságosabbak lettek, sőt az utolsó napokban már helyet is szorítottak nekem maguk között.
Egyébként másnaptól a régésznő, örülve, hogy segítséget kapott, mindent rám bízott, és ügyes-bajos dolgai végett visszautazott Budapestre. Ez a tény azért lelkesedéssel töltött el, amire szükség is volt, hogy a környezet sivárságát ellensúlyozzam. De hát mit tehetünk, ha a rómaiaknak éppen egy uránérc-telep tetejére támadt kedvük telepedni. Állítólag az urántartalmú kőzet jót tesz a szőlőültetvénynek, zamatosabb lesz a belőle készült bor. Lehet, hogy csak mese mindez, mindenesetre a rómaiak előszeretettel ültettek szőlőt a környéken. Nagyon szép vidék lehetett ez akkoriban. Északról a mostani meddőhányó helyett a Mecsek védő tömege határolta, délről tágas,
81
a Villányi hegy lankájáig lefutó mező (az ércdúsító üzem nélkül), végtelenre nyíló horizont. Délben egyedül mentem ebédelni. A pocsolyákat ügyesen kikerültem, a labirintuson szerencsésen átjutottam. Most valami fojtott savas szag érződött a levegőben.
A bódénál a foltos kutya megugatott, visszafelé ugyanúgy. Tulajdonképpen örültem neki, mert így mindig tudtam, hogy jó helyen járok.
Amikor egy hét után ebédről visszafelé jöttem, a betegesen sovány fiú kint állt a deszkabódé előtt.
– Hogy halad az ásatás? – kérdezte udvariasan.
– Elég jól, a vége felé járunk. Lassan konzerválni fogjuk a falakat…
– Siet nagyon vissza? – vágott hirtelen a szavamba. – Nem akar itt egy kicsit leülni a bódéban, kényelmesebb, mint a tűző napon állni.
Nem siettem, az emberek megszokták az ásatás kezdetétől, hogy egyedül tegyék a dolgukat, nem volt szükségük ilyen kezdő tanácsaira. Többet tudtak mindenről, mint én. Ők bontottak római téglafalakat, ők kézbe vettek terra sigillatát, míg én eddig mindezt csak képről láttam. Római ásatást mind ezidáig csak könyvből ismertem.
Valóban kényelmesebb volt bent a faépítmény árnyékában ülni, mint a tűző napon állni, bár a levegő hőmérséklete ott is megközelítette a 40°C-t. A sovány fiú ásványvízzel kínált. Szívesen fogadtam.
– Tudja, hogy maga rögtön megtetszett nekem – kezdett bele nagy lélegzettel, mint az eposzokba, in medias res. – A kiskutyámat betanítottam, hogy rögtön jelezze, ha erre megy.
„Hát ezért ugatott mindig ez a dög!” – simogattam meg mosolyogva a „foltos” fejét, az kivételesen csendesen és szelíden nézett fel rám.
– Minden nap örülök, hogy láthatom. De legjobban annak örülök, hogy most itt ül velem – folytatta a szeretet alázatával a fiú.
82
Tulajdonképpen nem akart semmit, nem voltak álmai. Hasonló apátiával szemlélte sorsát, mint a többiek a bányában. Ma is fülembe cseng egyik mondata:
– Majd én is rokkantnyugdíjas leszek 40 éves korom körül, ha nem halok meg előbb rákban.
Azon a júliuson, amikor az ásatáson dolgoztam, minden nap találkoztunk. Többnyire csak köszöntöttük egymást, de ha volt időm, beszélgettünk. Érdekelt, milyen a munka lent a föld alatt, de erről nem sokat beszélt.
– Én eddig hallomásból ismertem ezt az bányát – magyaráztam neki egyik alkalommal – nagybátyám dolgozott itt bányaorvosként. Egyszer elmondta, hogy le kellett szállnia az aknába, és egy vékony pallón ijesztő mélység fölött egyensúlyozott át egyik helyről a másikra. Többet nem mesélt.
– Nem mesélhetett, hiszen mindent titkosítottak, mert a bánya hadi üzemnek számított. Még ma is ellenséges támadás esetén katonai célpont lenne.
– Nagybátyám szerencsére nem maradt sokáig a bányánál, sőt még Pécset is elhagyta, és Magyarország legészakibb városába költözött, jó messze az urántelepektől.
– Nyilván tudna mesélni…
Aznap egy virágot vettem észre a meddőhányó oldalán. Az egész kopár hányón, ezt kivéve, nem volt semmi más növény, egyetlen egy fűszál sem. Valószínűleg a napokban virágzott ki, talán azért nem láttam eddig. Bár az igazat megvallva, inkább délre, a római maradványokra, a múltba néztem, nem erre. Most viszont örömmel köszöntöttem a növénykét, mint a halálon aratott élet diadalát. Micsoda bátorság kell ott az életet hirdetni, ráadásul egyedül, ahol minden a pusztulásról szól.
83

(Részlet: Kiss Magdolna. Szerelmem régészet c. könyvéből)