II. Andocsi történet – 1946 nyarán

[Deutsche Übersetzung s. unten]
Vajon merre járt Anya? II. rész

***

Édesanyám vendégségben egy barátnőjénél 1946 júliusában

Az amatőr felvételen két szép fiatal lány látható, hasonló szabású pöttyös ruhában, mintha testvérek lennének. Egy tigrisbőrön ülnek. Egyikük a copfos, ő az édesanyám, 16 éves. Egyik kezével a kitátott szájú, merev tekintetű állat fejére támaszkodik, jobbjában szúrásra emelt kés. Mellette a barátnője, mintha tükörképe lenne, de hosszú haja kibontva terül szét a vállán, bal kezében ugyanúgy szúróeszköz. Mögöttük felsejlik egy vidéki kúria részlete. A fiatalok játszanak, kicsit szégyenlősen elfordított arcukon mosoly.

Az azonban feltűnő, hogy sokkal érettebbnek, idősebbnek látszanak, mint az én generációm ugyanebben az életkorban. Bizony, nyomott hagyott rajtuk az embert próbáló legutóbbi pár év. Igaz, hogy a II. világháborúnak már több, mint egy éve vége, és az a város, Pécs, amelynek egyik neves leánygimnáziumában mindketten tanulnak, megmenekült a legsúlyosabb háborús pusztításoktól. Hivatalosan 1944. november huszonkilencedikén véget is ért Pécs számára a háború, amikor a szovjet haderő elfoglalta a települést. Többféle városi legenda kering az orosz seregnek Pécs iránt tanúsított kíméletével kapcsolatban. Még gyerekkoromban hallottam az egyiket; miszerint Tolbuhin marsall, a 3. ukrán front vezetője, amikor délkeletről meglátta a kivilágított város fényeit, állítólag azt mondta, hogy ezt az “ékszerdobozt meg kell kímélni“. A tudományos változat ugyancsak összetett: a német hadsereg hiányos felszereltsége, kifáradása, taktikai hibái, az orosz összevont haderő délebbre elért harci sikerei, az események egyes szereplőinek helyes politikai döntése. Péchy Kálmán, Pécs nyugalmazott katonai parancsnoka rábeszélte a német vezetést a város katonai kiürítésére. Marosy László alezredes és az általa szervezett küldöttség, akik azzal keresték fel a közelgő szovjet parancsnokságot, hogy biztosítsák őket arról, hogy a város nem fog ellenállást tanúsítani csapataikkal szemben. (Godó 1969., Trebint 2013, Vér nélkül…)

Anyámék viszont meg voltak győződve, hogy Pécset isteni közbenjárás óvta meg. Hiszen 1943. június hatodikán az ő osztályuk is részt vett abban a körmenetben, amikor a várost fölajánlották Jézus Szívének.

Talán soha nem felejtik el azt a csodálatos ünnepséget, melyen mindenki ott volt; az eseményről szóló tudósításokban harmincezer-ötvenezer ember jelenlétét említették. Zászlók lengtek, gyertyák gyúltak az ablakokban, virágok díszítették az épületeket. Az előző két napon át szakadó eső elállt, és kisütött a nap. Anyám és osztálytársai tagjai voltak iskolájuk Mária kongregációjának, fehér “magyarruhába”, gyöngyös pártába öltöztek. A misét követő körmenetben, úgy hírlik, mintegy tizenkétezer ember vonult fel. A menet a Pius (Jézus Szíve) templomtól indult az Oltáriszentséggel, majd a Szigeti, Rákóczi és Irgalmasok útján át ért a Belvárosi templomhoz. A menetelés 2 órán keresztül tartott. A város főterén Virág Ferenc megyéspüspök beszélt, ezután dr. Esztergár Lajos polgármester mondta el térden állva a felajánlási imát. Majd a közönség, nagyobbrészt térdre borulva a Jézus Szíve litániáját imádkozta. Az Oltáriszentségnek a belvárosi templomban történt elhelyezése alatt a honvédzenekar kíséretével a közönség az Eucharisztikus Himnuszt énekelte. Ezután a felajánlásra meghívott pápai nuncius, Angelo Rotta áldását adta a városra, végül a pápai, utána pedig a nemzeti Himnusz hangzott el. (Pécsi Napló 1943. június 8. 128. szám;  Pécsi Katolikus Tudósító 1943. július – augusztus)

A háborús időszak követelte kisebb mértékű pécsi emberáldozatba viszont anyám apja is beletartozott. Ugyanis a novemberi orosz megszállás után Pécs még négy hónapig a Baranya megye déli részén folytatott hadműveletek hátországa volt. A városban nagyszámú katonaság állomásozott, a sebesülteket, betegeket az itteni kórházba szállították. Nagyapámat, mint sok más civilt, 1944 decemberében polgári szolgálatra kötelezték. Először a közlekedés szempontjából kulcsfontosságú pécsi repteret kellett katonai célokra is használhatóvá tenni. Az ide kirendelt, többnyire értelmiségiektől azt követelték, hogy a repülőtéren végezzenek földmunkát a latyakos sárban, a saját szerszámaikkal. Nagyapám ez ellen a maga szelíd, de határozott módján tiltakozott, kapa és ásó nélkül jelent meg a helyszínen. Amikor ezért felelősségre vonták, „elővett egy noteszt és egy ceruzát a zsebéből, és így szólt: ‘Ezek az én szerszámaim’.” Tiltakozása eredményeként a Széchenyi Gimnáziumban kialakított katonai kórházba küldték, tanult ember számára  valamivel alkalmasabb szolgálatra. Itt azonban megfertőződött kiütéses tífusszal, és 1945 január 19-én meghalt. Az egyébként erős, egészséges 47 éves fiatalember, aki korábban legfeljebb csak kis náthától szenvedett, egy hónap leforgása alatt elment. (Magyarlaki József…)

Magára hagyta feleségét és 5 kiskorú gyermekét. Közülük a legidősebb, anyám még a 15. évét sem töltötte be, a legkisebb öccse pedig csak 7 esztendős volt, amikor nagyanyám váratlanul minden anyagi segítség nélkül maradt, hiszen nagyapám egyedüli családfenntartó volt. Fél évig nem kapott nyugdíjat, addig a gyerekek után járó családi pótlékból és az iskolás gyermekei nyári alkalmi keresményeiből tartották fenn magukat.

Azóta azonban eltelt anyámék személyes tragédiájának ez a legnehezebb időszaka. A fénykép dátumozása szerint 1946 júliusában vagyunk. Viszont az országban mind politikai, mind gazdasági téren bizonytalanság uralkodik. Egyre nagyobb az infláció, a pengő már teljesen elértéktelenedett, a  gazdasági összeomlás veszélye fenyeget. Az átmenetileg egységes Magyar Nemzeti Függetlenségi Front bomlasztása megkezdődött.

Anyám és barátnője persze mindezektől függetlenül éli a gimnazisták szokásos hétköznapjait, egyébként is nyár közepe van, iskolaszünet, édesanyám pedig nyaral. A gimnáziumi osztálytársának tehetős, de nem felvágós családja szeretettel látta vendégül egy rövid időre.

Ez, a falusi idillt bemutató kis kép, azonban csak előhangja a címben szereplő főtémának, amiről édesanyámnak sajnos nincs fényképe.

Tehát képzeletben 1946 nyarán vagyunk. A vendéglátóknak Balatonlellén volt egy panziójuk és boltjuk is. Éppen időszerűvé vált, hogy másnap a kertjükből, földjükről terményeket és élelmiszereket szállítsanak a panzióba és a boltba. A szülők megígérték, hogy a teherautón a lányoknak is szorítanak helyet. Talán ennek a másnapi útitervnek a ragyogása is már tükröződik arcukon a fenti fotón.

Másnap tehát hajnalban fölpakolták az élelmiszercsomagokat, és reggel jókor indultak, mert még aznap vissza kellett érkezniük a szállítóknak.

Anyámék kissé kényelmetlenül ültek, de boldogan nézelődtek a csomagok között a teherautó rakterében. Pedig csak azt látták, ami a hátul felhajtott ponyva háromszögében megjelent, amit már hátrahagytak; a kék égből egy darabot, az út mellett őrködő nyárfák sorát, a repce- és napraforgótáblák sárga négyzeteit, az országútra néző házak oromfalát.

– Hamarosan átutazunk Andocson – mondta egyszer csak anyám barátnője – ott van az a csodatévő Máriaszobor.

Az andocsi templom napjainkban (Andocs templom és szerzetesrend Nagyboldogasszony Von Civertan – Eigenes Werk, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php? curid=91077924)

– Igen, ma reggel említetted. Csak már azt nem tudtad elmesélni, milyen csoda történt.

– Az a monda fűződik hozzá, hogy a Boldogságos Szűz szobrát még Szent József faragta  egy angyal  segítségével, majd a Jeruzsálemben elrejtett alkotás kalandos úton a középkori Magyarországra került. Először egy kápolnában állt Kalocsán, ahonnan  angyalok  vitték  át  Andocsra a  kápolnával  együtt. Ez utóbbinak is van egy különös története. Azt mondják, hogy egyszer egy református ember az ökreit a vihar elől éppen ebbe a kápolnába hajtotta be, mire az épület kifordult a sarkából, s az égiek Andocsra repítették a szoborral együtt. Egyébként többször történtek már csodás gyógyulások Andocson, ezért sok ember zarándokol ide.

– Milyen szép történet. Igen, akkor ez is olyan Mária kegyhely lehet, mint Máriagyűd. De szeretném látni –  válaszolta édesanyám.

Pedig tudták mindketten, hogy ez most lehetetlen, az emberek sietnek, idegesek. Bár a háziak kislánya reggel még próbált velük egyezkedni, „ha pár perce megállnának a templomnál, hiszen annak bejárata előtt halad el a főút. Ha csak addig, amíg beköszönnének az andocsi Madonnának”.

– Szó se lehet róla – rázta fejét a sofőr, a testesebb férfi – sietünk, még egy perc sem fér az időnkbe.

Andocs, a Nagyboldogasszony templom és szerzetesrend napjainkban. Anyámék jobb kéz felől érkeztek. (Von Civertan – Eigenes Werk, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php? curid=91077924)

Az országút most kanyargósabb lett, anyám kilesett a ponyva résén, és meglátta a távolban a sárga barokk templom tornyát; “Istenem, rögtön ott fog elmenni a teherkocsi. És nem állunk meg. Talán többet nem lesz alkalmam ide eljutni, soha nem láthatom élőben belül az épületet, sem az andocsi Máriát” – gondolta, és sóhajtott, a felvillanó, de rögtön kialvó alkalom miatt érzett bánattól.

Az autó közben a templom kapujához ért … és nagy zökkenéssel megállt. A motor hirtelen elhallgatott, ám a csöndet rögtön megtörte a sofőrök hangos káromkodása.

– Defekt!

– Na, lányok, mehettek a templomotokba, mi megpróbálunk valahonnét szerelőt keríteni! – szólt hátra a másik ember, mert a köpcös még mindig cifrázta.

Anyámék először megilletődve meredtek rájuk, mire megértették, mi történt, de azután fürgén lekúsztak a teherkocsiról.

Az andocsi templom Jézus Szíve oltára (Wiki-wuki, CC BY-SA 4.0 <https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0>, via Wikimedia Commons)

A jármű szerelése sokáig tartott, bőven jutott idejük, hogy hálát adjanak a csodatévő Szűznek a nem remélt ajándékért, és alaposan szemügyre vegyék az 1739–1747 között épült barokk stílusú templomot, melynek szentélyét egy eredetileg 15. századi gótikus kápolnából alakították ki. Imádkoztak a főoltáron álló, 160 centiméteres, festett Mária-szobor előtt. Ezt a szobrot 1747 óta rendszeresen öltöztetik különféle ruhákba. Napjainkban már csak évente egyszer kap új öltözetet, a főbúcsú napján, augusztus 15-én. A többi ruhát pedig egy múzeumban őrzik.

Hosszabban álldogáltak a Jézus Szíve-oltár előtt, örültek, hogy itt is találkozhatnak Jézus különös tiszteletével, akinek könyörületére bízták ünnepélyesen, három évvel ezelőtt Pécs városát. Ezt az andocsi oltárt egy nagylelkű adományozó, a Lengyel család Lajos nevű tagja készíttette 1746-ban. Címerük Szent Imre herceg szobra alatt lett megörökítve. A klasszicista stílusban festett Jézus Szíve-képet két oldalról Szent Péter és Szent Pál apostolok szobra keretezi.

Majd a templom körül is sétáltak. Végül a Mária-kút szentelt vízéből, amelyről azt tartják, hogy szembetegségeket képes gyógyítani, merítettek kulacsukba.

 

Andocs az 1940-es években: kerti kápolna, rendház látképe, templom, Mária-kút (Szentkút) a szoborral, kórus (karzat). (Thúry György Múzeum – Múzeum Történeti Dokumentációs Tár – Képeslap Gyűjtemény – TGYM.87.37.15.4)

 

***

 

Utószóként meg kell említenem azt különös egybeesést, hogy bár régebb óta tervezem anyám történetének közlését, mégis csak a napokban jutottam hozzá, hogy mindent félretéve, megírjam. Miközben munkámhoz anyagot gyűjtögettem, meglepve láttam, hogy 2021-ben az Andocsi Nagyboldogasszony-templomot nagy kitüntetés érte. Basilica minor rangot kapott Ferenc pápától. Az erről szóló okiratot pedig 2021. október 10-én, a Magyarok Nagyasszonya búcsúján adja át a templomnak Varga László megyéspüspök.

 

Provincia

 

Források

 

 

[Übersetzung aus dem Ungarischen:]

Geschichte von Andocs – Sommer 1946

Wo wandelte meine Mutter? II. Teil

(Vorbemerkung des Übersetzers: Andocs ist ein árpádenzeitlicher Ort ca. 30 Kilometer südlich des Plattensees. Das Dorf überstand den Tatarensturm und die Türkenherrschaft, was auch einer wundertätigen Madonnenfigur zugeschrieben wird. Bischof Graf Otto Volkra siedelte hier 1716 den Franziskanerorden an. Heute leben in Andocs knapp 1100 Menschen.)

Die Amateuraufnahme zeigt zwei hübsche junge Mädchen in ähnlich großen, gepunkteten Kleidern, als wären sie Brüder. Sie sitzen auf einem Tigerfell. Eine davon, die mit dem Zopf, ist meine Mutter, 16 Jahre alt. Mit einer Hand ruht er auf dem Kopf eines steifäugigen Tieres mit offenem Maul, in der Rechten ein Messer zum Stich erhoben. Neben ihr sitzt ihre Freundin wie ein Spiegelbild, aber ihr langes Haar breitet sich auf den Schultern aus, ebenfalls mit einem Stechwerkzeug in der linken Hand. Dahinter taucht ein Detail einer Landvilla auf. Die jungen Leute spielen, ein Lächeln im Gesicht, ein wenig schüchtern abgewendet.

Auffällig ist jedoch, dass sie viel reifer aussehen, älter als meine Generation im gleichen Alter. Sicherlich hinterließen die letzten Jahre, die die Menschen auf die Probe stellten, ihre Spuren. Es stimmt zwar, dass der Zweite Weltkrieg seit mehr als einem Jahr vorbei ist und die Stadt Pécs, in dem die beiden unter anderem an einem bekannten Mädchengymnasium lernten, den Verwüstungen des Krieges entgangen ist. Der Krieg endete für Pécs offiziell am 29. November 1944, als die sowjetischen Truppen den Ort besetzten. Über die Gnade, die die russische Armee Pécs gegenüber erwies, kursieren mehrere städtische Legenden. Ich habe als Kind eine gehört; Marschall Tolbuchin, dem Führer der 3. Ukrainischen Front, habe angeblich gesagt, als er die Lichter der beleuchteten Stadt von Südosten sah, dass dieses „Schmuckkästchen verschont bleiben sollte“. Auch die wissenschaftliche Version ist komplex: die unvollständige Ausrüstung der Wehrmacht, Müdigkeit, taktische Fehler, die Kampferfolge der russischen Streitkräfte weiter südlich, die richtige politische Entscheidung einiger Akteure des Geschehens. Kálmán Péchy, der pensionierte Militärkommandant von Pécs, überredete die deutsche Führung, die Stadt militärisch zu evakuieren.
Oberstleutnant László Marosy und die von ihm organisierte Delegation suchten die sich nähernden sowjetischen Befehlshaber auf, um ihnen zu versichern, dass die Stadt ihren Truppen nicht widerstehen würde. (Godó 1969, Trebint 2013, Ohne Blut…).

Meine Mutter hingegen waren davon überzeugt, dass Pécs durch göttliche Fürsprache beschützt wurde. Denn am 6. Juni 1943 war ihre Klasse auch bei der Prozession dabei, als die Stadt dem Herzen Jesu dargebracht wurde.
[wird fortgesetzt]

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük