A társasházakkal nagyjából ugyanaz a baj, mint az országgal.
A lakók közül csak az a körülbelül 10 % megy el közgyűlésre, aki kellően buta és szakmailag felkészületlen a hatalomvágyhoz, aztán a társasház pénzén a saját hasznát építgető ún. közös képviselő, meg az Alzheimer-kór bemutató darabjaként lézengő pár nénike. Ezek határozzák meg, mi történjen: kerékpárok kitiltása, az udvar lerakatása 4–5-szörös áron a vérprosztó és géppuskaropogós viacolorral a málló-revés acélszerkezet javíttatása helyett, ami miatt egyszer csak le fog szállni az emelet a földszintre, és így tovább.
A házban lakó fiatalok, gyerekesek, a gazdasági és műszaki dolgokban valóban jártas emberek nem néznek a közgyűlések tájékára sem, így a ház fölötti uralmat átveszi néhány kiöregedett művezető, aki – mint ahogy a debilek óvodájában a hülyegyerek gátat épít a homokozóban – rendre építkezést játszik a ház pénzén, és sajnos a lakók objektív adottságnak veszik a ház dolgainak ilyen intézését (a sor hosszan folytatható lenne ugyanis), ahelyett, hogy rájönnének, pár ember játszmája ez csupán, ami ellen némi idő beáldozásával hatékonyan tenni lehetne.
Azt gondolom, hogy amint az emberek a társasházi ügyeiket képesek lesznek maguk, hatékonyan, lényeglátóan, az idejüket rááldozva, a szükséges konfrontációkat is fölvállalva intézni, akkor az ország dolgai is jól fognak menni, egyszerűen azért, mert azt is efféleképp kell. Akkor majd nem a terméketlen, orbánkitalálta ki-kivel-együtt-az-ellenzéki-oldalon-típusú gumicsontokon rágódik az ország java, hanem elintézi, hogy a (például a most regnáló) hatalom idejében menesztődjék, ha gazember.
– srá –
