Részletek Horváth Szilvia – Kiss Magdolna: Pannoniai fürdőkalauz c. készülő könyvéből
I. A forrásvizek istenségei
Tóth István emlékére
Magyarország nemcsak igen gazdag gyógy-és termálvizekben, hanem ez utóbbiak általában melegebbek, és kisebb mélységből nyerhetők ki, mint Európa más részén található gyógyhatású vizek. Egy 1999-ben kiadott, a dél-alföldi gyógyfürdők fejlesztésével foglalkozó munka szerint hazánkban 135 gyógyforrás és 118 olyan település található, amelyek gyógyfürdőik miatt figyelemre méltóak.[1]
Önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy az ilyen bőségesen fakadó forrásokat, főleg a kénes vizeket, melyeknek a jelenlétéről már a szaguk árulkodik, korábbi korok emberei, így például a fürdőkultúrájukról híres rómaiak ismerték és hasznosították-e Pannoniában is?
A mai Dunántúl, Ausztria keleti része és a volt Jugoszlávia északi területe Pannonia néven vált római provinciává. Meghódítása Augustus császár elképzelései alapján indult a Kr. u.1. század elején. Az igazgatás megkönnyítése céljából a 2. században 2 részre osztották: Pannonia Superior és Pannonia Inferior, majd a 4. században ezeket továbbbontva alakult ki négy részprovincia új elnevezésekkel és tartományi székhelyekkel: Pannonia Prima, ~ Savia, ~ Valeria, ~Secunda. Az 5. század első felében a terület még biztosan a Római Birodalom közigazgatása alatt állt.[2]
Tényleges ismereteket a mai Dunántúlról már a Kr. e. első század végén szerzett a Római Birodalom akkor, amikor a hatalmát ezekre a területekre is elkezdte kiterjeszteni. Ennek ellenére a ránk maradt ókori tájleírások – még századokkal a provincia létrejötte után is – bár megközelítik a valóságot, mégis kissé sablonosak. Vagy erdős Pannoniáról beszélnek, miként az Idősebb Plinius:
Plin. III.25. „...Ezután Pannónia makktermő vidéke következik, ahol az Alpesek ormai már szelídebben lejtenek, s észak-déli irányban átszelik Illyricumot, és jobbra meg balra enyhébb lejtőkkel bírnak.“[3]
Vagy a sík és termékeny földű tartomány idealizált képe jelenik meg, ahogy ezt többek között a gót származású Iordanes 6. századból származó leírásában olvashatjuk: Get. 264. „Így kapták meg Pannoniát, amelynek hosszan kiterjedő síkságai vannak,…. Ékes haza, több civitasszal, melyek közül az első Syrmis (Sirmium=Sremska Mitrovica), a legtávolibb pedig Vindomina (Vindobona=Wien).”
Arról, hogy a rómaiak ismerték az e tartományban fakadó gyógyvizek nagy részét, illetve fürdőhelyeket is kiépítettek azok szomszédságában, a régészeti leleteken kívül – vagy azok híján – legjobban a feliratos emlékek árulkodnak.
A hivatalos gyógyító istenek Aesculapius és Hygieia voltak. Mellettük a feliratokon harmadikként megjelent Apollo – gyakran együtt tisztelve a kelta Grannus gyógyító istenséggel, Apollo Grannus névvel. Szintén a gyógyulást segítő isteni erők közé tartozott Bona Fortuna a Jó Szerencse.[4]
A gyógyításhoz, illetve a gyógyforrásokhoz kapcsolódott a Nympha-kultusz.[5] A Nymphák, mint Zeusz leányai a mitológiában alacsonyabb rendű, hosszú életű, de halandó természeti istenségek közé tartoztak. Gyakran egy-egy Nymphát saját megkülönböztető névvel (pl. Achelois, Iuturna) egy bizonyos vízhez, vagy helyhez társítottak és ajándékokkal kedveskedtek neki. A gyógyító forrásoknál a részükre állított feliratokon azonban együtt tisztelték őket, a nevük ugyanis többes számban fordul elő: „Nymphis – a Nympháknak”
Ugyancsak a (gyógy)vizekkel hozható összefüggésbe a mindenki által ismert erdei-mezei istenség, Silvanus pannoniai sajátos kultusza. Az italiai Silvanust domborművekről és a költők munkáiból a következőképpen lehet jellemezni:
Ovidius: Metamorphoses I. 192-195. (Jupiter tanácskozik az égi istenekkel az égi palotában.)
„Nimfa-rajom van, van félisten-népem a réten,
Faunusom és szatírom, s Silvanus-népem a bércen;
nékik, amért őket még nem méltattuk az égre,
adtuk a föld hátát; lakják hát szép nyugalomban!“
Ovid. Met. XIV. 638.
„S Silvanus, ki az éveinél ifjabb szívű-kedvü?“
Vergilius
Eklogák X. 24.
„Réti virágkoszorút öltvén, Silvánus is eljön
s bólogat, ím, bimbós ággal, bájos liliommal.“
Georgica I. 11-21.
„…s a paraszt kegyes istenségei, faunok,
faunok után ti, dryas-lányok, jertek valahányan:
dalba szövöm jótetteiteket. S aki nagy szigonyoddal
fúvó mént legelőbb ugrasztottál ki a földből,
Neptúnus, de te is, liget őre, kinek buja burjánt
hószín háromszáz borjad tép céai parton,
s hagyva lycaeusi bércligeted, valamint honi berked,
Pán, Tegeának ura s juhainak oltalma – ha sípszót,
maenalusit, kívánsz – ó, légy velem; és jer olajfák
fölfedezője, Minerva, jer ifjú te, horgas ekénké,
s Silvánus, ki hozod ciprus-csemetéd gyökerestül,
istenek, istennők ezután, kik ügyeltek a földre,“
II. 493-4.
„Hát aki tiszteli még Pánt és a paraszti sok istent,
nimfák szűzeit, agg Silvánust, az mi szerencsés!“
Silvanus az ősi, italiai félistenek sorába tartozott, azon istenségek körébe, akiket a parasztok tiszteltek. A földművelés, az erdők-mezők és a nyájak urának tartották. Többnyire együtt említik Pánnal, a Faunokkal, sőt a vizek istenségeivel: Neptunusszal és a Nymphákkal is. Általában fiatalos kedélyű, ám idősebb személynek képzelték el. Van azonban olyan római dombormű, ahol fiatalnak ábrázolták. A szakállas istenség jobb kezében merőlegesen meghajlított pengéjű kertészkést, bal kezében lombos-virágzó ágat tart. Lábánál kutyája ül. Ilyen formájú vágóeszköz a rómaiaknál általánosan használatban volt, miként egy másik római domborművön, amely egy késes boltját makettezi, látható; illetve római ásatásokon nem egy esetben előkerült. Egyes kutatók szőlőmetsző kacornak vélik, így nemcsak Dionüszoszt, a bor és mámor hivatalos istenét, hanem Silvanust is összefüggésbe hozzák a szőlőműveléssel, bortermeléssel.
Ha az Aquincumból előkerült fogadalmi táblán ábrázolt Silvanus alakot összehasonlítjuk a Rómában őrzött dombormű ábrázolásával, alapvető különbségeket nem találunk. Igaz, hogy a pannoniai istenség egyszerű paraszti ruhát, vállra vetett köpenyt viselő öregember. Kezében azonban ugyanúgy lombos ágat, illetve görbe kést tart, lábánál pedig szintén kutyája emeli rá hűséges tekintetét.
Meglepő azonban Silvanus rendkívüli népszerűsége Pannoniában. Népszerűségben csupán a főisten, Iuppiter előzi meg. Érdekes továbbá az a sokszínű, esetenként egymásnak ellentmondó megtisztelő jelző, amivel a pannoniai feliratokon illetik. (domesticus=házi, szelíd, silvestris=erdei, vad, sanctus, magnus, Augustus, bellator=harcias!, mammula=női mell, szoptató anya(!), erbarius=növények védnöke). Valószínűleg a kultuszában többféle bennszülött istenség jellemvonása ötvöződött, akik többé-kevésbé hasonló funkciót töltöttek be az őslakosok hitvilágában, mint a római Silvanus. Csupán az eltérő megszólítások, az invocatiók jelzik a különbséget. Összegzésül elmondható, hogy a pannoniai Silvanus alakját, kultuszának fontossága miatt a Dii Magni, a nagy istenek, mint pl. Iuppiter, Iuno, Minerva körébe kell sorolni.[6]
Témánk szempontjából Silvanusnak egy olyan kevésbé ismert szerepéről kell még bővebben beszélni, amely az istent, mint a források, és a gyógyvizek védelmezőjét mutatja be, sőt a hivatalos gyógyító istenekkel állítja egy sorba. Vergilius: Aeneis eposzában (VIII. 601.) emlékezik meg arról, hogy Caere/Cerveteri városánál egy hideg vizű patak járta titokzatos, erdei ligetet ünnepélyesen Silvanusnak szenteltek.
„Caera* fagyos vize környékén iszonyú liget állott,
szent, széltében, az ős hittől; halmok sora fogta
völgybe, setét fenyvek koszorúja karolta csalitját.
Mint mondják, e pagonyt a mezők meg a nyájak urának,
Silvánusnak ajánlották, egy ünnepi nappal,
kik legelőbb laktak latinok földjén, a pelasgok.“
*Caera, (Caere, Cerveteri) déli etruszk város melletti hideg vizű patak. Talán a város előtt kialakított temetkezőhelyről emlékezik meg a költő. Antik Lexikon, Bp. 1993. Cerveteri.
Aquincum 1./2. század fordulóján készült vízvezetéke a mai Római fürdő területéről szállította, facölöpös kalodákba zárt és terrakotta tartályokban felfogott 14 gyógyforrás vizét a polgárvároson keresztül a katonai táborba. A mai Római fürdőnél kialakított forrásszentély jellemzője volt, hogy csaknem minden forrás szájánál kőoltár feküdt, melyeket az „örökké csörgedező Forrásoknak”, a Nympháknak, a hivatalos gyógyító isteneknek: Aesculapiusnak, Apollo Grannusnak, Sironának, Hygieianak és Silvanusnak! is ajánlottak.
A forrásfoglalásnál előkerült Silvanus oltár külön érdekessége, hogy egy bizonyos Ulpius Nundinus vízépítő mérnök, nyilván miután sikerrel felépült az aquincumi vízvezeték, ajánlotta hálából az istennek.[7]
Ismeretes Aquincumból még egy másik Silvanus oltár is, ahol az apa „fia épségéért, üdvéért, amit az isten (előzetesen) megígért“ (pro salute filii, quod voverat) mondott köszönetet Silvanusnak. Ezzel az erdők mezők istenét egy sorba állította a hivatalos gyógyító istenekkel, talán a fűben – fában, (és a tiszta vízben) orvosság tapasztalata alapján, és nemcsak fia általános jólétéért, hanem egészségéért is hozzá könyörgött.
Folytatjuk…
[1] Albel-Unk 1999. 40., 52-3.; dr. Lorberer Árpád kutatásai szerint 2003. január 1-éig Magyarországon 1323 db 30oC-nál melegebb vizű hévízkút létesült, közülük jelenleg 850 üzemel legalább időszakosan, a tönkrement és kiselejtezett kutak száma kb. 170-180. Lorberer: Adalékok a hazai hévízkutatás történetéhez. [PDF]
[2] Újabb összefoglalások a tartományról: PRK és PHA.
[3] Plinius Secundus Közismert nevén Idősebb Plinius. 23-79 között élő, római polihisztor volt. Közéleti pályán is működött, 30 évesen Alsó-Germániában magas rangú katonatiszti, majd Misenumban hadiflotta parancsnoka-ként működött. Hivatali kötelességből és a tudósi kíváncsiságtól vezérelve jelen volt 79-ben a Vezúv kitörésénél, s ott lelte halálát. Jelentős munkásságából csupán a 37 könyvből álló természetrajzi műve A természet históriája (Naturalis historiae libri) maradt fenn. Ebben enciklopédiaszerűen foglalta össze korának természettudományos, orvosi, művészeti és egyéb ismeretanyagát. Pannoniára vonatkozik: Plinius Naturalis historiae III.: Pannonia földrajzi leírása, meghódítása. Magyarul: Plinius Secundus: A természet históriája. Válogatások az I-VI. könyvekből. ford. Váczy K. Bukarest, 1973.
[4] Kádár 1997. 71.
[5] Vö.: Barkóczi 1944-51. 30, 31., 32.
[6] Tóth I.: Pannonia ünnepe: IIII Idus Iunias. 2003. 7. [PDF]
[7] Póczy K. Arch. Ért. 99. 1972. 27. Abb. 8.