Utazás az egykori pécsi Bikarusszal

Szerző: Wéber Adrienn

helyismereti könyvtáros
Csorba Győző Könyvtár
Helyismereti Osztály

 

Izgatottan vártam október 23-án a vasárnap déli 12 órát. Nem, nem a vasárnapi ebéd, nem is egy ünnepi megemlékezés tartott lázban, hanem a lehetőség, hogy felszállhatok Pécs közlekedéstörténetének egy olyan unikális mementójára, melyet leginkább a könyvtár régi képeslapjairól, képeiről, újságcikkeiből ismertem. Illetve ismerni véltem. No, de rajta ülni, utazni vele?! Milyen lehet a kilengése, olyan magasról a perspektíva? Egészen más élmény lehet… De milyen?

Szerdán online megvettem a két jegyet, hogy mindenképp jusson, nehogy lemaradjunk a 11 éves fiammal a pécsi utazás egyelőre egyedinek tűnő lehetőségéről. A szombati és a vasárnapi időpont között az döntött, hogy az időjárás előrejelzés szerint szombatra jelentősebb esőt ígértek. Munkahelyemen elkészítettem egy rövid blog bejegyzést a pécsi emeletes busz korabeli sajtóanyagaiból, képeiből, s feszült várakozással gondoltam arra, hogy hamarosan utazhatok vele. Hihetetlen érzés volt, hogy a történelem, Pécs történetének egy olyan szegmense válhat saját élménnyé, melyhez egyébként az időutazás képessége szükségeltetett volna.

Aztán egyre inkább közeledett a várva várt nap, de addig még sok elintéznivaló akadt, melyek némiképp elterelték a gondolataim a buszról. Olyannyira, hogy mikor szombaton délután dolgom akadt az Árkád környékén, a nagy rohanás közepette az üzletközpont déli homlokzata előtt egy kósza pillantást vetettem jobbra az autóbuszállomás felé, s hirtelen észrevettem az emeletes buszt, amint ott állt az új vásárcsarnok előtt. Megtorpantam, s a döbbenettől szó szerint földbe gyökerezett a lábam.

Mellbevágó érzés volt, váratlanul megpillantani azt, amiről annyi mindent tudtam már, ám csak másnapra vártam a találkozás élményét. Emelkedett a pulzusom, gyorsabban szedtem a levegőt, s „az Árkád bizony megvár” felkiáltással, sietős léptekkel a parkoló buszhoz rohantam. Sokan álltak ott nézelődők, Volán-egyenruhás buszsofőrök is fényképezgették a nem mindennapi látogatót, s jó páran – a szerencsések közül – már fent ültek a Bikaruszon. Ismerősök is akadtak, akiktől néhány mondat után elnézést kértem, s muszáj volt őket hátrahagyni néhány fénykép elkészítésének idejére. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Fényképeztem, ahonnan csak tudtam. S közben csodáltam.

 

 

 

 

 

 

 

Milyen hatalmas! Milyen karcsú! A gyönyörű fényezés, a korhű reklámok az oldalán… az apró részletekig terjedően hitelesnek ható alkatrészek, mint a díszlécek, lámpák, belső burkolatok, korlátok, a piros szigeteléssel ellátott, kapaszkodós, alul-felül ablakos ajtó… a feliratok az utazóközönségnek, a kalauz elkerített külön ülése az emeleti üléssor foglaltságát mutató lámpasorral. Megannyi apró alkotóelem, mely bár egy letűnt kor emlékei, mégis egyszerűségükben, elmésségükben, technikai kivitelezésükben megdobogtatják a régiségek iránt lelkesedni hajlamosak szívét.

 

 

 

 

 

 

 

Aztán felkapcsolódtak a belső tér lámpái, megszólalt az ajtó záródását jelző fémesen zörgő csengő, s a vártnál sokkal halkabban felbúgott a beindított motor, mely egyenletesen járva, biztosan duruzsolt. Aztán az indexlámpa barátságos pislákolása mellett komótosan elindult városnéző útjára ezúttal különleges különjáratként az egykori pécsi emeletes busz. A sofőr rutinosan, nagy ívben vette a kanyart, kilengés szinte nem is látszott a karosszérián, ahogy a régi vásárcsarnok mellől kikanyarodott a busz a Bajcsy-Zsilinszky utcára.

Ezután méginkább vártam a vasárnapot. Reggel hatalmas köd köszöntött, amit elkeseredetten vettem tudomásul. Hogy lesz meg így a „panoráma jelleggel kiképzett” pécsi emeletes busz élménye? Amiről olvastam és írtam? Még fél 10-kor is inkább ködös volt, mint tiszta idő. Azzal vigasztaltam magam, hogy a pécsi emeletes buszozásunk egyúttal londoni hangulattal is párosul, legalábbis a „ködös Albion” kifejezés időszerűnek tűnt. A nagy napon épp parkolóhelyet kerestünk az Expo center mellett, mikor a fiam már az autóból izgatottan mutatta, hogy ott áll az emeletes busz. Ugyanazt élte át, mint én előző nap. Egyre közelebb kerültünk hozzá, s az izgalommal párhuzamosan nőttön-nőtt a tömeg is. A veteránautó-kiállítás egyértelmű szenzációja az emeletes Bikarusz volt. Bizony a fényképezés sem volt egyszerű ezen a napon, szorosan körbevették az emberek, mindenki fényképezkedett vele. Talán nem volt mindenki tisztában a busz előtörténetével, pécsiségének részleteivel, de azt egyértelműen mindenki átérezte, hogy ilyet bizony nem látni minden nap.

 

 

 

 

 

 

 

Sokan a helyszínen szerettek volna jegyet venni rá, erre azonban már rég nem volt lehetőség, egy ismerőstől úgy hallottam, hogy már pénteken sem lehetett rá jegyet kapni. Volt, aki csak megnézni szerette volna belülről a buszt, viszont erre sem volt lehetőség épp azért, hogy az óránként induló menetrendet tartani tudja a sofőr és a jegyeket ellenőrző munkatárs. Ekkor már a fiam is érezte, hogy valami nagyon különleges, már-már kiváltságosoknak szóló élményben lesz részünk. Még megnéztünk néhány szép veteránautót, majd visszatért a busz az előző útjáról, így gyorsan beálltunk a sorba, nagyjából fél órával az indulás előtt, hogy az emeletre jusson helyünk.

Sikerült! Mindketten örömmel és megkönnyebbüléssel foglaltunk helyet a gyönyörű, új kárpitozású, első látásra furcsának ható – de a korabeli forrásokból már ismert, statikai okokra visszavezethető – elrendezésben középen csoportosuló, egy sorban, átlósan elhelyezett székeken. Mindenütt izgatott utastársak fényképezgettek és nézelődtek, ízlelgették e különleges helyen való utazás atmoszféráját.

 

Képek az emeleti részről

 

 

 

 

 

 

 

A fiam is izgatottan megdicsért, s megköszönte, hogy sikerült jegyet szereznem erre a különleges járműre. Ő is lelkesen fényképezett, pedig egyébként inkább csak ritka alkalmakkor használja erre a célra a telefonját. Ez az volt, ő is azonnal átérezte. Aztán az egykori kalauz funkcióját betöltő Volános munkatárs feljött, elmondta a szabályokat, hogy menet közben nem lehet felállni (ahogy a lenti szinten is olvasható volt egy feliraton), s Uránvárosban megállunk egy rövid fotós lehetőségre, majd a két szint utazóközönsége helyet cserél, így mindenkinek lesz lehetősége fent utazni. Egyetértő, helyeslő morajlás fogadta e szavakat.

Aztán felbúg a motor, s immár bentről a busz utasteréből állapíthatom meg, hogy sem az ajtózáródást jelző csengő, sem pedig a motor egyáltalán nem hangos. Gyerekkori, ill. fiatalkori Ikarus 560-asokhoz fűződő hangélményeim ennél sokkal, de sokkal hangosabbak voltak. Aztán elindulunk az Expo Centerből, a Megyeri úton a belváros felé. A köd már felszállóban van, a napfény épp ráesik a felújított Pius templom ikertornyaira, melyek kiviláglanak a mecseki szürkeségből. A kanyarokban egyáltalán nem érzünk akkora kilengést, mint amire előzetesen számítottunk. Feltehetően a rutinos sofőr finoman, nagy ívben vett kanyarodásának és a városnéző tempónak köszönhetően. Suhanunk végig a felüljárón, majd a Tüzér utcánál éles kanyart veszünk, melyből ugyancsak nem sokat éreztünk a busz emeletén, s a Műjégpálya felé vesszük az irányt. Átfutott a fejemen, hogy bizony mikor megnyílt a jégpálya, ez a busz már 5 éve nem járta Pécs utcáit. A fiam pedig azon lepődött meg, hogy én nem utaztam gyerekkoromban ezen a buszon (mert gyakorlatilag a korcsolyapályával vagyok egyidős). Nevetve konstatáltam, hogy a matróna kor ezek szerint közelít, s minden relatív. Elhaladunk a tizenhétemeletes, majd az Esztergár Lajos utca négyemeletesei, hétemeletesei között, melyeket bizony láthatott is egykori pécsi útjain az emeletes busz. Még két nagy kanyar, s megérkezünk az uránvárosi autóbuszállomásra. Innen ismerek több korabeli képet is a Bikaruszról. Pont ott állt meg a busz, ahol egy egykori fényképen is szerepelt a pécsi emeletes jármű, s ismét mindenki igyekezett jobbnál jobb képeket készíteni e „pécsi csoda jármű” autentikus környezetéről. Ki a családi fényképalbum számára, ki pedig minél kevesebb emberrel, a járműre koncentráltan kísérelte ezt meg, ki mindkét módszert párhuzamosan alkalmazva kattintgatott.

 

Képek az uránvárosi buszállomáson

 

 

 

 

 

 

 

Megtörtént a szintcsere is, mindenki felszállt a buszra, s elindultunk vissza az Expo Centerhez. A visszaúton az egykori kalauz-box mellett ültem, így alaposan szemügyre vehettem, az ízléses, kapaszkodórúd elforgatásával kinyíló, illetve visszazáródó pultszerű kiképzéssel ellátott ülőhelyet, a kétoldali lámpasort, mely mind a kalauznak, mind a felszálló utasnak jelezte, amit épp kellett: hogy az emeleten mindenki a helyén ülve tartózkodik-e az utazás alatt, illetve hogy van-e fent hely, s melyik ülésen. A röpke 12-13 perc hamar véget ért, de az élmény biztos vagyok benne, hogy örökre megmarad mindkettőnk számára.

 

Képek a busz alsó szintjéről

 

 

 

 

 

 

 

Az egykori pécsi Bikarusz egyértelműen rácáfolt márkanevének esetleges rossz mitológiai ómenére, hisz bár a két Ikarus 556-os autóbusz összeépítésével egyetlen, kísérleti jármű készült belőle 1968-ban a MÁVAUT műhelyében, nem lett rossz vége az „istenkísértésnek”, még ha rezgett is a léc megmaradását illetően. Végül azonban, mint a mesében, minden jóra fordult. Ha pedig a mitológiai párhuzamoknál tartunk, talán találóbb kifejezés rá a hamvaiból újraéledő főnix fogalma – még ha nem is ötszáz, hanem hozzávetőlegesen ötven év távlatára vonatkozhat. Hisz ma ez a gyönyörű veterán emeletes busz – egy kis képzavarral élve – a Volán flotta igazi zászlóshajója. Ahogy a megvilágítható tábla is hirdeti a busz elején: igazi „két emelet boldogság”.