Pécs városát és Baranya megyét (is) érintő fontos közéleti kérdések
Már a negyedik adventi gyertyaláng is bevilágította a korán sötétedő téli estéket. Az árvák, félárvák lázasan készülődtek Karácsonyra. Hazautazhattak azok, akiknek hozzátartozójuk elő tudta keríteni az utazás költségét, az árvaházban maradók pedig levelet címezhettek Jézushoz. » Read more
Kiss Magdolna
Hajnalban dörgéssel villámlással kísért zápor ébresztett legmélyebb álmomból. Nem estem kétségbe, szokásos május eleji időjárás ezen a környéken. Biztos voltam benne, hogy reggelre eláll az eső, és ez a május elseje is olyan lesz, mint a többi – mármint ami az időjárási körülményeket illeti. Másik oldalamra fordultam tehát, és békésen szundítottam reggelig.
1986-ban, fiatal tanárként
Nem tévedtem, a fű ugyan nedvesen csillogott, de már szétszaladtak a felhők, és a nap is elő-előbukkant közülük, amikor kilenc tájban elindultam, hogy részt vegyek a felvonuláson, az egyik neves gimnázium tanáraként.
Velem tartott hatéves unokaöcsém is, szülei ugyanis nem akartak felvonulni (akkoriban már nem volt kötelező), de én tudtam, hogy a gyerekféle szereti az ilyet. Annak idején sokszor vonultam együtt nevelőapámmal. A május elsejéknek sajátos hangulata volt, melyet még vonzóbbá tett a kis zászlók lengetése, a kézből elrugaszkodó léggömbök, a parádé után helyben fogyasztható virsli, üdítő, felnőtteknek sör. Több helyen gyülekeztünk, mi legtöbbször a vasútállomás környékén. Onnan indultunk hosszabb-rövidebb, néha több órás várakozás után – első időben a Széchenyi téren, később a Szalai András úton, az egykori MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) székháza előtt felállított dísztribün elé. Itt foglaltak helyet a pártvezérek, a városi vezetők és az arra érdemes, kitüntetett dolgozók.
1986-ban, ezen a nevezetes napon, a századik május elsejei ünnepségen, a híresztelések szerint 60-70.000 ember jelent meg, ezért elég hosszasan álldogáltunk az állomásnál. Időnként föl is vettem karomba kis unokaöcsémet, hogy bírja később a menetelést. Közben mi páran, a fiatal tanárok közül bulit is megbeszéltünk. Az egyik kollégánkhoz voltunk hivatalosak, aki az óváros egyik kis kertes házában lakott. Mire mindent tisztáztunk a délutáni-esti programmal kapcsolatban, végre elindult a menet.
A díszemelvénynél az Ércbányász-, Szénbányász- és MÁV-zenekar felváltva zenélt, a rendezvényhez illő mozgalmi nótákat, indulókat adtak elő. A hagyományok szerint minden remekül sikerült.
Egy óra körül, miután rokonomat hazavittem, én is hazaértem. Ekkor már ragyogó napsütés szárította fel a hajnali eső nyomait. Ezért ebéd után az erkélyen, a nyugágyban élveztem a hirtelen érkezett, nyarat idéző forróságot. A délutáni parti idejére ennek következtében arcom és karom barnás-pirosas színt öltött a nap erejétől. Barátaimmal először a kis kertben múlattuk az aranyló délutánt, később pedig a langyos estét, majd a házban folytattuk hajnalig. Nem siettünk, hiszen ezt az éjszakát péntektől-vasárnapig három pihenőnap követte (a korábban ledolgozott napokért cserében). Másnap délután meglátogattam unokatestvéreimet újra, közös programot terveztünk a hosszú hétvégére. Ekkor ért az első döbbenet, amikor a tévéből és az újságból is elgondolkodtató híreket lehetett kiolvasni, illetve kihallani egy bizonyos orosz atomerőműben történt balesetről. Akkor tanultuk meg ezt a nevet: Csernobil.
A Dunántúli Napló első tudósítása Csernobilról, 1986. ápr. 29-én
Teljesen váratlanul nem érintett a dolog, mert bár a baleset április 26-án történt, két nap késéssel „már” a TV híradó jelentette szűkszavúan a csernobili reaktorbaleset tényét, miszerint „megnövekedett a sugárzási szint, amely azóta már helyre is állt, folyik a károk felmérése és a helyreállítás”. Lehetett olvasni is róla a helyi lapban, igaz, csak három nappal később, április 29-től, a második oldalon: „Szerencsétlenség történt a Szovjetunióban, a csernobili atomerőműben: megsérült az egyik atomreaktor […] intézkedéseket foganatosítanak a baleset következményeinek elhárítása érdekében„. Sőt május másodikáig szinte napi rendszerességgel előkerült Csernobil a hírfolyamban. A leírások azonban homályosak voltak, nagyon ügyeltek, nehogy pánikot keltsenek. Külön vigyáztak a Dunántúli Napló esetében, hogy véletlenül se kerüljön a tudósítás a katasztrófa rovatba, ne kapjon főhelyet, hanem csak a nagyvilág ezerszínű hírei között rejtőzzön.
3. A csernobili radioaktív felhő útja Európában április 26 – május 10-ig, animáció
E forgatókönyv szerint április 30-án egy TASZSZ-közleményt idézett a Dunántúli Napló az atomerőműben történtekről: „az előzetes felmérések szerint a szerencsétlenség az atomerőmű négyes számú energiablokkjának egyik helyiségében történt, összeomlott a reaktor épületszerkezetének egy része, megsérült a reaktor és bizonyos mennyiségű radioaktív anyag szivárgott ki. Az erőmű további három energiablokkját leállították. Ezek sértetlenek és jelenleg tartalék állapotban vannak. A szerencsétlenség következtében két ember meghalt […] Megtették a legsürgősebb intézkedéseket a szerencsétlenség következményeinek elhárítása érdekében. Az atomerőmű és közvetlen környéke területén a sugárzás mértékét stabilizálták, a sérülteket megfelelő orvosi ellátásban részesítik. Az atomerőműhöz tartozó lakótelepről és közelben fekvő három további lakott településről a lakosságot elszállították”. Ekkor ugyan arról is olvashattunk, hogy a radioaktív felhő elérte Lengyelország északkeleti területeit, de sem ott, sem Csehszlovákiában, továbbá NDK-ban nem tapasztaltak „olyan radioaktivitási szintet, amely ártalmas volna az egészségre”.
Igaz, hogy május 1-én, már csaknem pontosan tájékoztattak a baleset mértékéről. Ekkor már azt is tudni lehetett, hogy a baleset óta eltelt egy hét alatt a sugárzás nem csökkent a megengedett szintre, azaz még mindig nem sikerült a problémán úrrá lenni. Hiszen „folytatódik a baleset következményeinek felszámolása. A végrehajtott intézkedéseknek köszönhetően az utolsó 24 órában csökkent a radioaktív anyag kiválása, a sugárzás erőssége az atomerőmű körzetében, s a hozzá tartozó településen mérséklődött. A szakemberek által végrehajtott ellenőrző mérések azt bizonyítják, hogy a nukleáris fűtőanyag hasadási lánkreakciója nem folyik, a reaktor lefojtott állapotban van. Megkezdődött, a környező, szennyezett területek megtisztítása”. Jónak látták megcáfolni a nyugati híreszteléseket, miszerint a „baleset során emberek ezrei haltak meg”. A két halotton kívül azonban megemlítettek 197 személyt, akiket kórházba szállítottak. (A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség jelenleg 56 közvetlen áldozatot tart nyilván.) Ugyanakkor a médiában minden javult, minden a lehető legnagyobb rendben volt – látszólag: „Csernobili Atomerőműben és a környező területeken javulnak a sugárzási viszonyok. A kijevi terület többi részén és Kijevben az atmoszférikus közeg állapota nem ad okot nyugtalanságra. Az ivóvíznek, valamint a folyók és a víztározók vizének minősége megfelel az előírt normáknak. A természeti környezet állapotát állandó megfigyelés alatt tartják”.
Ekkor már gyanakodnunk kellett volna, ha egyáltalán a kezünkbe kerültek volna ezek az írások. Na, de ki olvas újságot a május elseje eufórikus hangulatában, különösen, ha az idő szabadtéri programokra csábít, úgyhogy még ekkor sem gondoltunk semmi rendkívülire.
Május 2-ra azonban kezdett összeállni a kép, minthogy „az atomerőmű és az atomerőműhöz tartozó település területén a radioaktivitás kétharmadára-felére csökkent. Folyik az atomerőművel határos szennyezett területek sugármentesítése. Folytatódik a sérültek ellátása, közülük 18 személy súlyos állapotban van”. Nagy- Britannia, Finnország, Hollandia nagykövetei, valamint Franciaország és Ausztria ideiglenes ügyvivői magyarázatot kértek az ügyre vonatkozóan. A Dunántúli Napló e május 2-i számának egy másik oldalán pedig arról tudósítottak, hogy Magyarországon is mérik, ráadásul folyamatosan a sugárzás szintjét. „A csütörtökön mért adatok szerint a természetes környezeti háttérsugárzás szintjéhez képest a tényleges sugárszint mértéke továbbra sem tesz szükségessé a fokozott megfigyelésen és ellenőrzésen túlmenő intézkedéseket. Az ivóvízben és az élelmiszerekben a mérések nem mutatják a radioaktivitás növekedését. A levegő radioaktivitása meg sem közelíti azt a szintet, amely veszélyt jelenthet az emberi szervezetre”.
A május 1-én és 2-án írt hírek szövegezése – bármilyen megnyugtatóan próbálták azokat megfogalmazni – a sorok mögött megbújó valóság, az ellentmondásos kijelentések nagyon nyugtalanná tettek minket. A tévében arról is beszéltek, ha lehet a gyerekek kerüljék el a homokozókat, a kerti zöldségeket alaposan és többször meg kell mosni, sőt ha lehet mostanában ne fogyasszunk fejes salátát, a termelői tej helyett pedig zacskós tej fogyasztását javasolták.
– Nem elég a baleset, ráadásul titkolóznak, az embert gyanútlanul hagyják. Elveszik tőle az esélyt, hogy valamiképpen megvédhesse magát. Hiszen ebben a szép időben aki csak tehette, a szabadba ment, kirándult, a kertben dolgozott, a kisgyerekek a játszótéren, a homokozókban – fakadt ki unokahúgom.
A kisebbik fiuk ugyanis szinte egész nap lent a homokozóban játszott.
– Teljesen ki vagyunk szolgáltatva nekik – tette még hozzá sírós, mérges hangon.
Ekkor tudatosult bennem utólag, milyen felelőtlenül és mértéktelenül süttettem magam a nappal, pedig mennyire utálok csak úgy heverészni és napozgatni; sőt szinte folyamatosan a szabadban tartózkodtam május kezdetén.
Unokatestvérem édesapja, anyai nagybátyám, sugárkutató orvos lévén, egykor a kővágószőlősi bánya orvosa is volt, ekkor már felismerte, hogy a helyzet súlyosabb lehet annál, mint, amit az újságok elárulnak. Biztos, ami biztos alapon patikában kapható jód szedését ajánlotta, megfelelő dózisban és bizonyos ideig. Pár napig én is iszogattam kis kanalanként, elég pocsék volt, és reménykedtünk a legjobbakban, mert a híradások tulajdonképpen végig teljes bizonytalanságban tartottak minket.
Csak később, a 90-es évektől, a kutatásokból és cikkekből derült ki, hogy a Magyarországot ért sugárzás valójában milyen mértékű is volt.
1986 május első hetében rendült meg először a bizalmam a világ dolgaiban. Akkor gondoltam először, mi történne, ha a paksi atomerőműben következne be nukleáris baleset. Először éreztem, milyen sebezhetőek vagyunk, először tudatosult bennem, hogy ezen a Földön a távolság relatív.
Források és tájékoztató irodalom (egykorú videók is!)
Először hárman foglalták el a Spar elé kihelyezett két pad egyikét. Két viseltes öltözetű férfi és egy nő. Időnként körbejárt köztük egy-egy borosüveg, mindenki húzott belőle 1-2 kortyot. Ettől vidámabbak lettek, de sohasem látszottak részegnek.
Bevásárlás után a maradék aprópénzt szétosztottam köztük. Nem jártam rendszeresen ide vásárolni. Néha több hét is kimaradt, de ha mentem, mindig kaptak valamit. Volt, hogy banánt, narancsot, almát vettem nekik a zöldségesnél, vagy ásványvizet. Legtöbbször azonban csak aprót adtam, végül is az ő dolguk, mire költik. Ha italra, akkor arra. Ugyan mi más öröme lehet, a nap mint nap az utcán ücsörgő, vagy kóborló, feltehetően hajléktalannak.
Egy idő után eltűnt a két pad a bolt elől. Ezért nagyon haragudtam, mert az egyik többnyire szabadon maradt, még a három állandó padfoglaló ellenére is, ilyenkor letettem ide a szatyromat, amíg kivettem a pénztárcát, vagy én magam is a padon ülve kényelmesen rendeztem el a vásárolt árut. Most már az emberek is vagy a földön ültek, jó időben a füves részen kinyújtott lábakkal, vagy télen az üzlet melletti betonpadkán. Nekik még rosszabb volt, de senki sem törődött velük.
Nem sokra rá eltűnt a nő is közülük. Gondoltam, talán ma nem jött a térre, vagy csak elment valamiért, valahová; bár az ő részét is előkészítettem a pénzosztásnál, mégis megérdeklődtem, hol van.
– Ma csak ketten vannak? Hol van a harmadik, az asszony, aki szintén itt szokott lenni.
– Meghalt, az én élettársam volt – válaszolt a sovány, hosszú szakállú férfi.
– Fogadja részvétemet. Mi történt vele?
– Szeretett inni, és a mája fölmondta a szolgálatot. Mire kijött a mentő, már nem lehetett megmenteni, addigra meghalt.
Ekkor tudtam meg, hogy a sovány férfi lakik valahol, a város szélén egy fából összetákolt kalyibában.
– Együtt laktak mind a hárman? – faggattam tovább, próbáltam a másikat, a kissé köpcösebbet is szóra bírni.
– Nem, csak mi ketten az élettársammal laktunk ott – válaszolt megint a sovány, szakállas.
– Én itt vagyok mindig, télen-nyáron éjszaka is. Ha nagyon hideg van, bemegyek a melegedőbe, valamelyik szállásra – szólalt meg végre a köpcös.
A jég megtört. Az eddigi közömbös pénzosztás egyszerre tapogatózó közeledéssé változott.
– De régen nem láttuk – fogadtak, ha pár héten át elmaradtunk a Sparból.
Amikor pedig vállalták, hogy a „kerékpáromra is felügyelnek, amíg bemegyek a boltba, ne lakatoljam le”, már ismerősként beszélgettünk. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. A köpcösebb lassan beavatott élettörténetének egy részébe is. A sovány nem volt ennyire kitárulkozó, ám egyik alkalommal, amikor a jól telepakolt kosaramat akartam fölemelni, és elvinni az autóig, kikapta a kezemből.
– Nehéz ez magának, hagyja majd segítek.
Legközelebb nevetős örömmel köszöntöttek. A sovány rögtön kiragadta kezemből a kosarat, és kért is már valamit. Ha tudnék neki egy hivatalos papírt kitölteni.
Megint eltelt hosszabb idő, mire újra ehhez a Sparhoz kanyarodott autónk.
A köpcös szép új télies öltözetben egyedül üldögélt. Kezében egy ugyancsak új bot, lehajtott fejjel azt húzogatta előre-hátra a kövezeten, láthatóan unatkozott, és csak akkor nézett fel, amikor ráköszöntem.
– Milyen régen nem láttam! – mondta ekkor barátságosan.
– Igen, úgy alakult, hogy mostanában nem jöttünk erre, máshol vásároltunk.
– Hol van a kollégája? – kérdeztem, miközben kikészítettem 200 forint aprót.
Egy autó halálra gázolta – R.I.P.
– Meghalt – válaszolta.
A válasza annyira váratlanul ért, hogy le kellett ereszkednem melléje a padkára – oda, ahol két éve még hárman ücsörögtek békés egyetértésben.
– Mi volt a baja, nem látszott betegnek? – szólaltam meg végre.
– Autó ütötte el.
– Autó?… Hogyan?…
– Nem ismerem a részleteket, én ezen a télen három hónapig börtönben voltam szabálysértés miatt. Azt tudom, hogy szeretett inni, gondolom túl sokat ivott azon az estén, és nem vette észre az autót, az pedig halálra gázolta. Persze némelyik autós úgy hajt, mint az őrült…
Némán hallgattam, és valami tehetetlen szomorúsággal csak ültem azon a hideg kövön, pontosan ott, ahol ő, a soványabb szokott azelőtt.
*
Ezek az emberek olyanok, mint a vadvirágok, szinte észrevétlen kihajtanak, és bármilyen szépek is, a legtöbben csak áttaposnak rajtuk, fölösleges gyomnak tekintve őket. Az sem tűnik föl többnyire, ha egy-egy kiszárad közülük, hiszen van helyettük másik. Azért vigasztaló, hogy a vadvirágoknak is megvan a maguk feladata a Földön.
Provincia
Egy réges-régi élmény jutott eszembe, amikor értesültem arról, hogy a korábbi „Zabhegyező” címen megjelent alapregényt új fordításban, új címmel adták ki újra Magyarországon.
Nyilván elavult Salinger művének régi fordítása, szükséges az új. Inkább az új cím az, ami – bevallom őszintén – nem tetszik: „Rozsban a fogó”. Több dolog zavar. Egyrészt első olvasatra rögtön egy rozstáblában felejtett kéziszerszámra, például egy laposfogóra asszociáltam, (csak miután megláttam az erősen apróbetűs Salinger nevet, kezdtem gyanakodni). Az új címet ugyanis a fordító az eredeti – The Catcher in the Rye – szó szerinti fordításával oldotta meg, bár a szavak sorrendjét felcserélte, amitől az még rosszabb lett. Nem vette figyelembe, hogy a fogó-szó nálunk kéziszerszámot is jelent, nemcsak a fogócskajáték egyik főszereplőjét. Az angol nyelvben viszont ez utóbbi egyértelmű, mivel nekik a szerszámfogóra külön szavuk van (bail).
Másrészt sajnáltam, hogy a korábbi „Zabhegyező” elvetésével, egy régebben általánosan ismert mondás, ahhoz fűződő történet, sőt egy régészeti kultúrájáról híres település is egyre inkább a feledés homályába vész.
Hát ne vesszen el! Ezért osztom meg a kedves Olvasókkal az alábbi történetet.
„Aranyló fényű kora őszi délelőtt volt, amikor találomra bekukkantottam a Múzeumba; van-e valami újság?
Hát volt.
Egyik fiatal tanárunkat éppen nagy tárgyalásban találtam egy felsőbb éves régészhallgatóval. Amint a tanár úr meglátott, rögtön rám mutatott, és így folytatta a beszélgetést.
– Magdit is elvihetnéd magaddal, ha ráér, legalább tanul valami újat.
– Rendben – válaszolt helyettem is a leány.
– Nagyszerű, akkor mindketten elmehettek… – itt hatásszünetet tartott – Kukutyinba.
– De nem zabot hegyezni – kiáltott a búcsúzó régész után vidáman a felsőbb éves, majd felém fordult.
– Ha velem jössz, kimegyünk ide a szembe-boltba, veszünk valami enni-innivalót. Egy óra múlva pedig utazunk az autóbusszal Kukutyinba.
Én kissé értetlenül meredtem a lányra. Ismertem a mondást még gyermekkoromból. „Na, te is elmehetsz Kukutyinba zabot hegyezni.” Nagymamám szájából nem egyszer hallottam olyan valakire, akinek a tevékenységét vagy ötletét nem sokra tartja. De hogy Kukutyin létezik, sőt egyszer oda invitálnak, arra még álmomban sem gondoltam. Az is megfordult a fejemben: talán viccelnek. Az ilyen zöldfülű régészhallgató, mint én, mindig jó céltáblája a fiatal tanárok, felsőbb évesek ugratásainak.
– Létezik Kukutyin? Én eddig azt hittem, az csak kitalált hely.
– Persze, hogy létezik – nézett rám, a tudatlanra halvány mosollyal a felsős. De nagyon jóindulatú lány volt, nem nevetett ki – persze mi igazából Deszkre utazunk, mert ennek határában van egy úgynevezett Kukutyin dűlő. Korábban önálló település volt, úgy hívták, hogy Kukutyin puszta* – folytatta barátságosan, hangjában sem volt semmi mellékzönge.
– Akkor annak a mondásnak, hogy: „Mehetsz Kukutyinba zabot hegyezni.” is van valóság-alapja?
– Igen. Azt mondják az 1880-as évek idejében zabbal volt bevetve Kukutyin. Amikor a közelében folyó Maros megáradt és a növényzet víz alá került, a parasztok úgy mentették meg a termést, hogy csónakokba ültek, és onnan kihajolva vágták le a zab kilátszó végét, a kalászát. Ezt nevezték „zabhegyezésnek”. A zabhegyezést a kukorica-címerezéshez lehetne hasonlítani, bár ez utóbbit más okból végzik – tette még hozzá, emlékezve az akkor minden középiskolást „sújtó” társadalmi-munka kötelezettségre, az országosan szervezett „címerező-táborokra.”
Már az utcán voltunk, és a vegyesbolt felé igyekeztünk, amikor elmagyarázta utunk célját.
– Az Atyamester minket, régészhallgatókat bízott meg, még tavaly azzal a feladattal, hogy Móra Ferenc egykori ásatásait azonosítsuk. Azaz ki kell mennünk a helyszínekre, és fel kell térképeznünk a kérdéses terepet, hátha előkerül még valami.
– Honnan tudjátok hol ásott Móra Ferenc? – firtattam kimeríthetetlen tudásszomjjal. Ő egy kissé feljebb tolta orrán a szemüveget, majd türelmesen válaszolt.
– A Múzeum Adattárából, ahol a régi dokumentumok között eredeti Móra-kéziratokat is őriznek. Olyan ásatási feljegyzéseket, melyeket Móra Ferenc saját maga írt kézzel, az ő külalakra csodaszép, ám szinte olvashatatlan betűivel. Persze azért – ha a szem megszokja – nagy nehezen sikerül kisilabizálnunk. A lelőhelyek sorában a Kukutyini dűlőt is megemlíti. Egymás között felosztottuk a bejárandó környéket, énrám jutott Deszk és vidéke. Beszélni fogunk az ottaniakkal, mert van egy-két ember, egykori telektulajdonos, illetve ásatási munkás, akiknek Móra Ferenc teljes nevét közölte.
– Élnek még olyanok, akik látták Mórát, sőt még az ásatásán is dolgoztak? – csodáskodtam.
– Igen, bár ők zömükben még igen fiatalok, sőt inkább gyerekek voltak akkor, így az emlékezetük nem túl megbízható. De sosem lehet tudni. Néha találkozunk olyan bácsival, nénivel, akik felnőttek már, amikor Móra Ferencet megismerték.
Boldog izgalommal kísértem tehát társamat Kukutyinba. Nemcsak a közmondásos hely szelleme, a Genius loci, hanem az a tudat szintúgy megdobogtatta szívemet, hogy találkozhatok szemtanúkkal, akik az egyik kedvenc írómat – mivel én Móra Ferencet eddig csak így ismertem – szemtől-szemben látták, beszéltek vele, sőt mi több az ásatásán is dolgoztak.
Deszk–Kukutyin várakozásommal ellentétben a szokásos alföldi magyar falvak képét hozta, ám izgatóan – szerintem legalábbis – körüllengte az egykor itt élt újkőkori emberek, majd az ő nyomukat kutató Móra Ferenc emléke.
Fáradozásunkat több-kevesebb siker koronázta: A lelőhelyet gyorsan bemértük, csaknem teljesen feltérképeztük, ám újabb leletre, pár őskori cserépen kívül nem bukkantunk.
A falusiak, különösen Móra Ferenc tanúi barátságosak voltak, de emlékeik sajnos meglehetősen hiányosak, azt is lehet mondani, hogy egysíkúak. A mára már hajlott korú férfiak a náluk ásató íróról csupán annyit jegyeztek meg, hogy „igenyös” ember volt. Az egykor csinos menyecskék, ma már hajlott hátú szülék pedig „igen szép és kedves fekete hajú úrnak” titulálták, a máskülönben korán őszülő múzeumigazgatót. Talán egyik-másik arcát megcsipkedte a – jó vágású asszonyokat nem megvető – régész. Ásatásának azonban semmi lenyomata nem maradt emlékezetükben.
Este a szokásos, a 8–10-ig tartó, az „éjszakába” nyúló latin óra előtt nem kis fejtörést okoztam magyar szakos, így a közmondásokat jól ismerő csoporttársaimnak, akiknek arra a kérdésére, hogy ‘mivel töltöttem a mai napot, talán csak nem ebédeltem ma is a sándorfalvai bolondok között’ – így feleltem:
– Nem, ma Kukutyinban jártam. Zabot ugyan nem hegyeztem, de pontosan tudom, hogyan kell.
Azt hitték viccelek.”
In: Kiss Magdolna: Szerelmem régészet. 2012.
* Más forrás szerint a Deszktől nem túl messzi elterülő Ferencszálláshoz tartozó puszta volt. Ismeretes mégegy Kukutyin helység is, mégpedig egy jelentős neolitikus lelőhely, ami ma Romániában található. A Prut melletti Cucuteni községet nevezik a csángók Kukutyinnak is. A település a régészeti szakirodalomban mint a Cucuteni-Tripolje kultúra névadó lelőhelye ismert. Többek között spirális motívumokkal díszített neolitikus agyagedények és zsírfarú nőket ábrázoló idolok kerültek elő innen. Virtuális múzeum a kultúráról:http://www.dacia.org/Dacian_Virtual_Museum/The_Earlyest/the_earlyest.html; egy internetes lexikon szócikk: http://en.wikipedia.org/wiki/Cucuteni-Trypillian_culture
