Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Ferenc pápa újabb magyarországi látogatása csodaszámba ment. Bár azt mondják, minden csoda három napig tart, a pápalátogatás emléke több mint három hét után is friss. Mert ennek a látogatásnak a gyümölcsei csak most kezdenek beérni.
Minden találkozás hatással van ránk, melynek mértéke függ annak a személynek fontosságától, akivel találkozunk. Így a pápával, Jézus helytartójával való találkozás, már olyan meghatározó lehet, mintha Istennel magával kerülnénk kapcsolatba.
***
Ma is élénken emlékszem fiatal lány koromból arra, mikor II. János Pál pápát először láthattam, és mélyen zengő hangját hallhattam pár méter távolságból. Castel Gandolfo-ba, a nyári lakjáig zarándokoltam el édesanyámmal és gyerekkori ismerősével, aki akkoriban az egyik római szerzetesrend rektora volt. Ő látott vendégül minket Rómában a kolostor vendégszárnyában, és vele meg két másik vendéggel autóztunk Anzióba, a rend ottani vendégházának hivatalos meglátogatására, és ha már ott vagyunk, útba ejtettük II. János-Pál pápa rezidenciáját. A pápa ugyanis nyáron itt tartott rendszeresen nyilvános fogadásokat. Ilyenkor az erkélyéről szólt a hatalmas tömeghez, és osztott áldást nekik. A jó állóhelyekért az esemény kezdeténél jóval korábban meg kellett jelennünk a helyszínen. Ezután pedig úgy álltunk sokáig a tűző napon egymáshoz préselve, mint a szardíniák a konzervdobozban. De ez mit sem számított ahhoz az élményhez képest, mikor a pápa végre megjelent fehér mozettában, fehér pileolusban az erkélykorlátra szerelt mikrofonnál, és üdvözlésre emelte kezét.
1993-ban TEMPUS-pályázat keretében elnyert két hetes ösztöndíjjal tartózkodtunk férjemmel Rómában. Egy szerzetes ismerősünk autózott velünk a pápai nyári lakhoz az első hét végén. Ekkor már kellemesebben telt az órákig tartó várakozás, a belső udvarban, kifeszített fehér vásznak alatt. Még mindig II. János Pál volt a pápa, ám idősebb, megfáradt ember jelent meg az erkélyen, számunkra mégis változatlanul nagy örömet szerzett jelenlétével.
2023 április végén a katolikus, nem katolikus hívőket, még a nem keresztényeket is, sőt az ateista emberek egy részét úgyszintén megmozgatta Ferenc pápa látogatásának híre. A hívők serege reménykedett benne, hogy valamilyen formában látni fogja őt.
Voltak, akik már hónapokkal korábban tervezgettek, álmokat szőttek, miként utaznak Budapestre, hogyan tudnak olyan állóhelyhez jutni, legalább a szentmisén, hogy a pápát élőben is megtapasztalják, nemcsak a kivetítőn.
A valóság azonban sokaknak a felemelő érzés mellett bizonyos csalódást is okozott. Egy pillanatra sem látták élőben a szentatyát, csak a kivetítőn. Nehéz volt már a lábnak a szinte mozdulatlan álldogálás öt-hat, vagy még több órán keresztül. „Felemelő volt, annak ellenére, hogy abban a tömegben a karomat is nehezen tudtam volna felemelni.” – emlékezik az egyik hívő.
A nagy tömegben nem volt lehetőség mozgásra. Szerencséseknek jutott annyi hely, hogy a magukkal hozott kis összecsukható székre le tudjanak ülni. De voltak olyanok is, akik még egy lépést sem tehettek hátrafelé, nehogy vigyázatlanul rátapossanak a mögöttük pokrócra fektetett kicsi gyerekre. Mégis fegyelmezetten vettek részt a hosszú szertartáson.
Voltak, akik nem akartak, vagy nem is tudtak előre tervezni, ezért a véletlenre bízták, miként alakul ez a három nap.
Zsuzsánna azon szerencsések egyike volt, aki bár nem remélte, csodával határos módon mégis eljutott a pápai misére.
„Nekem a pápai misével kapcsolatban már ott kezdődtek a lelki élmények, hogy a sok nehézség ellenére, ami a szentmise előtt jelentkezett, sem mérgelődést, sem csalódottságot, nem éreztem. És nem éreztem azt a nálam gyakran előforduló kisemmizettség érzést sem, hogy »Nem is akarja annyira, hogy eljussak oda«, hanem a legnagyobb béke volt bennem mindennel szemben, ami azt próbálta jósolni, hogy nem jutok el oda.
Persze, a békesség megvan, és az Isten iránti bizalom, de általában nem első pillanattól fogva – némiképp pukkancs, méltatlankodó hajlamaim vannak. És az első benyomásomat gyakran ilyesmi jellemzi. Aztán jut eszembe, hogy rábízom magam teljesen Istenre. De az a békés derű, ami vasárnap reggel volt bennem, általában már a fohász, és a gondolkodás utáni állapotom szokott lenni, és nem a reakcióm az eseményekre.
– Már nem emlékszem, mi okozta a súrlódást, de nagynéném egyszer csak lecsapta a telefont, és utána, hiába hívtam, nem vette fel, hanem akkoriban küldött egy sms-t, hogy soha többé hallani sem akar rólam. Ennek sokkal több, mint öt éve. Mert akkor, az elzárkózásuk (unokatestvérem szintén nem állt velem szóba), az unokatestvéremnek küldtem egy messenger üzenetet, hogy tudom, nagyon dohányzik. Ha lehet, kerülje el, hogy tüdőrákja legyen, ahogy nekem, és szokjon le a dohányzásról. Még azoknak az elérhetőségét is megadtam neki, akik rajtam segítettek. Erre sem jött válasz, tőle sem. Azt sem tudtam, nagynéném (vidéken), él-e még. Apám testvére, és én is már 72 éves vagyok. Vasárnap nagynéném felhívott, mondta, hogy a pápalátogatást végig nézte a tv-ben, és a pápai mise után, illetve, amikor a pápa repülőgépe felszállt, felhívott, mert úgy érezte, ideje békét kötni. (Nekem úgy tűnt, már ő sem emlékszik a mosolyszünet okára, de nem firtatta egyikünk sem.) Hát, ilyen gyümölcse is volt a kegyelmi napoknak.
– Saját élmények? A sok tiszta arcú segítő fiatal, a cserkészek. A mozgássérült szekcióban voltam a rollátorommal. Ott a többiek vagy kerekesszékekkel voltak, vagy kísérők. Az egymás felé forduló, diszkrét figyelem. Amikor csak egy kéz kellett, mindig volt segítség. Az egymásra nézve, azonnali mosolygás. A hatalmas tömegben, néha csigalassúsággal haladás, de egyetlen ingerült hang sem. A mozgássérült WC-nél a sorban álláskor az előttem lévő (harmadik várakozó voltam), mutatja, hogy hol van üresen, várakozás nélkül használható.
– És az a földön hagyott szemét! Egyetlen picike papírfecnit sem láttam, pedig direkt, mint máskor is vallási rendezvényeken, figyelni szoktam, amióta egyszer láttam, hogy egy hétvégi hídlezárás után, a Szabadság hídról mekkora hatalmas szemét mennyiséget gyűjtöttek össze a sörözgető ,,kikapcsolódó” emberek után, egy nem vallási jellegű rendezvény után.
– Szóval, nem tudom, hogy mit mondhatnék. Kegyelmi idő. Megfogalmazhatatlan békés derűvel. És azzal a tudattal, hogy ha odateszem, ami tőlem telik, Isten megadja a többit, ami a kapcsolatunk táplálására szükséges. Megadja azt az érzést, vagy inkább biztos tudatot, hogy szükségünk van egymásra. Nem csak nekem kell, hogy mindig rendelkezésemre álljon, hanem neki is kell, hogy mindig rendelkezésére álljak. Vagyis, hogy mindig legyen a csípőm felövezve. És mindig halljam: »gyermekem, én szomjazom!« És tudjam, hogy az egymás iránti vonzódás kölcsönös!”
A többség azonban, mint például mi is, kezdettől fogva nem számoltak a személyes találkozás örömével, hanem megelégedtek azzal, hogy tévében nézik végig a Szentatya programjait. Ehhez szintén meg kellett szervezni ezt a három napot, kikapcsolni a telefont és egyéb zavaró tényezőt, le kellett mondani minden olyan elfoglaltságot, ami elvonhat a tévétől. Testben és lélekben úgyszintén föl kellett készülni ezekre a pillanatokra.
Nem először mondtam le a Szentatyával való személyes találkozóról. 1991. augusztus 17-én délelőtt II. János Pál pápa szentmisét celebrált a pogányi repülőtéren, Pécsett. Ideutazott a pápa hozzánk, a mi városunkba, és mi mégsem tudtunk eljutni a miséjére! Édesanyám nem érezte jól magát, ezért nem merte vállalni az álldogálást a hatalmas tömegben. Szombaton szép napfényes időnk volt, ezért a negyedik emeleti lakásunk erkélyén tartózkodtunk. Kora délután, négy óra tájt váratlanul a pápai helikopter tűnt föl szembe velünk az égen. Szép lassan haladt, ezért a jármű hatalmas ablakain át jól kivehető volt egy fehér ruhás, kezét áldásra emelő alak, a pápa. Néztük, amíg távolodott északnyugat felé, és biztosak voltunk benne, hogy ő is lát minket. Az áldás nemcsak a városnak, hanem konkrétan nekünk is szólt. Távolabb voltunk II. János Páltól akkor, mint Zsófi most, 2023-ban Ferenc pápától, de nem volt kisebb az örömteli meglepetésünk, mint az övé.
„Pénteken volt, amikor iskola után indultam haza, pont le volt zárva a buszmegálló a BAH-csomópontnál, ahonnan mentem volna. Szóval véletlen találkozás volt igazából, nem megtervezett. Nekem nagyjából fél órát kellett várnom, de voltak akik már korábban ott voltak, és ők egy-másfél órát voltak ott. Másnap, szombaton pedig a Keleti és a Blaha Lujza tér között mentem, amikor várni kellett, mert akkor is pont arra jött, de arról már nem készítettem képet/videót.” – emlékezik Zsófi az eseményre, melyről az alábbi videót készítette.
Valahogy mindenkit megérintett a pápa, hogy ilyen idősen, ennyi minden bajjal, így végigvitte a programot, vidáman mosolyogva, hihetetlen lelkierővel.
***
Itt jön be végül az a nyugtalanító kérdés; menni vagy maradni. Mikor érhetjük „tetten” Istent, ha maradunk, és várunk közeledésére, vagy ha bejárjuk keresgéléssel, akár az egész világot?
„Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot” (József Attila)
Ha lemondunk eleve a találkozás öröméről, vagy életünk végéig reménykedünk benne?
„Mikor terhem roskadozva vittem, / csendesen és váratlanul átölelt az Isten.” (Ady Endre)
„A szerzetesnél tartottam… Egész életében arról álmodozott, hogy egyszer majd Isten kegyelméből leborul a szent sír előtt. Folyton a falvakat járta, hogy alamizsnát gyűjtsön. Hosszú évek teltek el így, de mire megöregedett, sikerült összeszednie a harminc fontot, amire az utazáshoz szüksége volt. Meggyónt, s a rendfőnök engedélyével útnak indult… De alig hagyta el a kolostort, egy rongyos, sápadt, sovány emberrel találkozott, aki görnyedezve, arcán mélységes szomorúsággal, füvet szedett. Amikor meghallotta a szerzetes botjának kopogását a kövön, feltekintett. ‘Hová mégy, atyám?’ – kérdezte. ‘A szent sírhoz, testvérem – felelte a szerzetes –, hogy körüljárjam háromszor, és leboruljak előtte.’ ‘Mennyi pénzed van?’ ‘Harminc fontom.’ ‘Add nekem; a feleségem és a gyerekeim éheznek. Add nekem a harminc fontot, járj körül háromszor, ereszkedj térdre, és borulj le énelőttem.’ A szerzetes előhúzta övéből az erszényét, odaadta a szegénynek, háromszor körüljárta, letérdelt és leborult. Aztán visszatért a kolostorba” (Nikosz Kazantzakisz – Akinek meg kell halnia)
Úgy látom, ezeket – a szabadon kószáló gondolatokat és egyre halványuló emlékfoszlányokat – szépen sorba rendező írás is a mostani pápalátogatás lelki hozománya.
Provincia