Nadin Natalie Arts eredeti esszéje fordítása
Fotos: Adrian Strucc | Magyar fordításhoz felhasználva: DeepL.com (free version)
Ez egy olyan éves látványosság, amely már-már rituálissá vált: amint véget ér a CPAC Hungary – a konzervatív politikai akció budapesti konferenciája -, valóságos rágalom- és botrányhadjárat veszi kezdetét az úgynevezett vezető és minőségi médiában.
A szokásos szalagcímek ezután figyelemre méltó szinkronban jelennek meg: Szó van a „szélsőjobboldali szélsőségesekről”, az „autoriter hálózatokról”, a »demokráciaveszélyről«, az „ébredező ellenségképekről” – és természetesen nem maradhat el az elkerülhetetlen „Orbán és nemzetközi barátai” sem.
Ami feltűnő, hogy a cikkek közül alig veszi egy is a fáradságot, hogy objektíven beszámoljon a
tartalmáról és a konferencián elhangzott vitákról. Hiába keresi az ember az oldalon a valódi érdemi vitát. Megcímkézik, moralizálnak és megbélyegzik – nem vitatkoznak.
Miért van ez így?
Egész egyszerűen azért, mert a CPAC Hungary egyre nagyobb platformot kínál olyan álláspontoknak és kérdéseknek, amelyeket a nyugati média főáramlatában a legjobb esetben is figyelmen kívül hagynak, de általában nyíltan ellenzik. A nemzeti szuverenitásról, a család megerősítéséről, az ésszerű energiapolitikáról, a kulturális identitás védelméről, a szabad, de felelős piacgazdaságról, a migráció ésszerű megközelítéséről, a határokról és a jogállamiságról.
És – aligha kevésbé fontos – a véleményszabadság védelméről az egyre agresszívabb cancel és woke kultúrával szemben, amely módszeresen igyekszik kiszorítani az eltérő véleményt vallókat a diskurzusból.
Ezek a témák nagyon érzékenyen érintik az embereket. Nemcsak Magyarországon. Nemcsak Közép-Európában. Hanem egyre inkább Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Skandináviában és az USA-ban is. Ennek oka, hogy érezhetően közömbössé tesz egy olyan politika, amely inkább az ideológiákról és az identitáspolitikáról szól, mint a emberek valódi gondjairól.
És pontosan ez az oka a baloldali és a baloldali-liberális médiatér hisztérikus védekező reakciójának. Mert jól tudják, hogy a polgárok, különösen a politikailag csendes, középosztálybeli miliők, egyre inkább kezdik keresni az alternatívákat.
A CPAC Hungary egy ilyen alternatíva: egy olyan nyílt fórum, ahol ezeket a kérdéseket világosan és kendőzetlenül tárgyalják. Ahol magas rangú előadók jelennek meg számos országból anélkül, hogy a baloldali véleményszorításnak alárendelnék őket.
Ami a konformista újságírás szempontjából annál veszélyesebbnek tűnik: Ez a konferencia megmutatja, hogy a konzervatív erők nemzetközi hálózatosodása valóban lehetséges és hatékony. Hogy a nemzeti identitás és a demokratikus szuverenitás védelmére tett kísérlet már nem egy elszigetelt peremjelenség, hanem már régóta egy nagyobb, transznacionális ellenmozgalom része.
A CPAC Hungary után minden évben olvasható izgatott cikkek tehát kevésbé magáról a konferenciáról, mint inkább a nyugati diskurzuskultúra állapotáról árulkodnak.
Ahol egykor a sokszínűséget és a véleményszabadságot dicsérték, ott ma egyre szorosabb véleménykartell van. Aki ettől eltér, azt nem érvekkel cáfolják, hanem erkölcsileg megsemmisítik.
Ezért még fontosabb, hogy az ilyen vitatereket nyitva tartsuk és a láthatóvá tegyük. Mert ha már nem tudjuk tolerálni, hogy a különböző nézőpontok egymás mellett létezzenek egy demokráciában, akkor fokozatosan búcsút mondunk azoknak az alapvető értékeknek, amelyeket állítólag védeni akarunk.
Ebben az értelemben bárhogyan lehet forgatni: A CPAC Hungaryre adott egyre hisztérikusabb reakció a sikerességének a legjobb elismerése. Hiszen ami valójában jelentéktelen, az ellen nem harcolnának ilyen médiavisszhanggal.
És megmutatja, hogy miért tesszük jól mindannyian – akár Magyarországon, akár Németországban, akár máshol -, ha határozottan védelmezzük az ilyen szabad vitatereket.
Mert ha az alternatíva egy olyan vitakultúra lenne, amelyben csak az egyik oldal szólalhat meg – azt senki, aki elkötelezett a demokrácia mellett nem akarhatná komolyan. Még akkor sem, ha a szerkesztőségekben egyesek a jelek szerint már rég elfelejtették ezt.
[Deutsche Originalfassung:]
Az eredeti német cikk szerzője: Nadin Natalie Arts | Forrás
Warum die mediale Panik rund um die CPAC Hungary so viel über den Zustand unserer westlichen Diskurskultur verrät
Es ist ein alljährliches Schauspiel, das mittlerweile fast ritualisierte Züge trägt: Kaum ist die CPAC Hungary — die Conservative Political Action Conference in Budapest — vorbei, setzt in den sogenannten Leit- und Qualitätsmedien ein wahres Trommelfeuer der Diffamierung und Skandalisierung ein.
Mit bemerkenswerter Synchronität erscheinen dann die üblichen Schlagzeilen: Von „Rechtsextremen“ ist da die Rede, von „autoritären Netzwerken“, von „Gefahr für die Demokratie“, von „woken Feindbildern“ — und natürlich darf das unvermeidliche „Orbán und seine internationalen Freunde“ nicht fehlen.
Auffällig dabei: Kaum ein Artikel nimmt sich die Mühe, sachlich über die Inhalte und Diskussionen dieser Konferenz zu berichten. Man sucht vergebens nach einer echten inhaltlichen Auseinandersetzung. Es wird etikettiert, moralisiert und stigmatisiert — nicht argumentiert.
Warum eigentlich?
Ganz einfach: Weil die CPAC Hungary eine wachsende Plattform für Positionen und Themen bietet, die im westlichen Medienmainstream bestenfalls ignoriert, meist aber offen bekämpft werden. Es geht um nationale Souveränität, um die Stärkung der Familie, um eine vernunftbasierte Energiepolitik, um den Schutz der kulturellen Identität, um eine freie, aber verantwortliche Marktwirtschaft, um einen vernünftigen Umgang mit Migration, um Grenzen und Rechtsstaatlichkeit.
Und — kaum minder wichtig — um die Verteidigung der Meinungsfreiheit gegen eine zunehmend aggressiv auftretende Cancel- und Woke-Kultur, die Andersdenkende systematisch aus dem Diskurs drängen will.
Diese Themen treffen einen Nerv. Nicht nur in Ungarn. Nicht nur in Mitteleuropa. Sondern in wachsendem Maß auch in Deutschland, Frankreich, Italien, Skandinavien und den USA. Denn es gibt einen spürbaren Überdruss an einer Politik, die sich mehr um Ideologien und Identitätspolitik dreht als um die realen Sorgen der Menschen.
Und genau hierin liegt der Grund für die hysterische Abwehrreaktion der linken und linksliberalen Medienlandschaft. Denn man weiß dort sehr wohl: Die Bürger, gerade die politisch eher stillen, bürgerlichen Milieus, beginnen zunehmend nach Alternativen zu suchen.
Die CPAC Hungary ist eine solche Alternative: ein offenes Forum, wo diese Themen klar und ungeschminkt angesprochen werden. Wo hochrangige Redner aus vielen Ländern auftreten, ohne sich dem linken Meinungskorsett unterzuordnen.
Was aus Sicht des gesinnungskonformen Journalismus umso gefährlicher erscheint: Diese Konferenz zeigt, dass eine internationale Vernetzung der konservativen Kräfte tatsächlich möglich und wirksam ist. Dass der Versuch, nationale Identitäten und demokratische Souveränität zu verteidigen, eben kein
isoliertes Randphänomen mehr ist — sondern längst Teil einer größeren, transnationalen Gegenbewegung.
Die aufgeregten Artikel, die wir nach der CPAC Hungary jedes Jahr lesen, verraten daher weniger über die Konferenz selbst als über den Zustand der westlichen Diskurskultur.
Wo früher Vielfalt und Meinungsfreiheit gepriesen wurden, herrscht heute ein immer engeres Meinungskartell. Wer davon abweicht, wird nicht mit Argumenten widerlegt, sondern moralisch vernichtet.
Umso wichtiger ist es daher, solche Debattenräume überhaupt noch offen und sichtbar zu halten. Denn wenn wir nicht mehr ertragen, dass in einer Demokratie verschiedene Sichtweisen nebeneinander existieren dürfen, dann verabschieden wir uns schleichend von genau den Grundwerten, die wir angeblich verteidigen wollen.
In diesem Sinne kann man es drehen und wenden, wie man will: Die zunehmend hysterische Reaktion auf die CPAC Hungary ist das beste Kompliment
für ihren Erfolg. Denn wer wirklich unbedeutend wäre, würde nicht mit solcher medialen Wucht bekämpft.
Und es zeigt, warum wir alle — ob in Ungarn, Deutschland oder anderswo — gut daran tun, den Schutz solcher freien Debattenräume entschlossen zu verteidigen.
Denn die Alternative wäre eine Debattenkultur, in der nur noch eine Seite sprechen darf — und das kann niemand ernsthaft wollen, der sich zur Demokratie
bekennt. Auch wenn manche in den Redaktionsstuben das offenbar längst vergessen haben.
