„Megtaláltam, hajléktalan!”

Ezzel a hírrel robbant be e-mail fiókomba egyik évfolyamtársam, aki már sokadik egyetemi találkozónkat szervezte, és fáradságot nem ismerve kutatott egy másik társunk után. De hiába írt a megadott címre, hiába hívta az ismert számot. A kutatást mégis egész véletlenül siker koronázta. Egyik tévé-riportban szólaltattak meg egy hajléktalant, aki meglepő módon több nyelvet beszélt. Nem csoda, hiszen nyelvtanárként végzett az egyetemen. Ő volt az az égen-földön keresett csoporttárs.

Ez jutott eszembe, amikor arról olvastam, hogy a negyedik alkotmánymódosításba belekerül, az egyébként az Alkotmánybíróság által már elvetett „hajléktalan” törvény, vagyis az alaptörvénybe írnák, hogy törvény vagy helyi önkormányzati rendelet jogellenessé nyilváníthatja, hogy bárki közterületen éljen.

A történelem folyamán minden korban, minden időben voltak koldusok, csavargók, nincstelenek, „hajléktalanok” hol kisebb, hol nagyobb számban. Csupán a társadalom többi tagjának hozzáállása a kérdéshez mutat változatosságot koronként, népekként. A szegényekről való spontán vagy szervezett gondoskodásnak alapvetően mégis két formája alakult ki. Az egyik a nincstelent is emberszámba vevő, vele irgalmat gyakorló, segíteni akaró törekvés. (Például a mindenki előtt ismert római proletarius, az ókori proletárság, akiknek az állam rendszeres gabonaosztást és cirkuszi játékokat szervezett.)  A másik a hajléktalant nemkívánatos, bűnöző elemnek tekintő, létezését a büntetőjog tárgykörébe utaló megnyilvánulás. Ebből a kétféle viszonyulásból nyújtok át egy-két kevésbé közismert válogatást.

Ismerünk olyan időszakokat, például a görög-római pogány világban, amikor a hajléktalanban vagy koldusban istent „…háthogyha egy égbeli isten a vándor.” (Odüsszeia XVII. 484., Kr. e. 8. század) vagy legalábbis isteni hírnököt tiszteltek, akiket illett megvendégelni, akik hozzátartoztak a lakodalmas ház forgatagához, az ünnepi szertartásokhoz: „…Nosza, hozz alamizsnát / Apollón koldusának tarsolyába tedd…” (Görög népdal, Koldusok éneke az olaj-ág ünnepen, vö.: Fekete M. Események és szemelvények, Pécs 2007. 93.)

Több száz évvel később, Európa más területein is hajléktalanokhoz való hasonlóan jóindulatú viszonyulás figyelhető meg. Ilyennel saját hazánkban, szűkebb pátriánkban is találkozhatunk, mint például Baranya megye 18. század végi -19. század eleji falvaiban. A nincsteleneket az összeírások tanúsága szerint számba vették, és a falusi lakosság tartotta el őket. Teljesen természetes volt a házról-házra járó koldusok látványa, és az is, ha engedélyezték nekik, hogy itt-ott meghúzzák magukat éjszakára.

Az államvezetés azonban népektől és koroktól függetlenül nem egyszer kegyetlenül lépett fel vagy próbált fellépni, a vezetői képességük – vélt – kudarcát jelentő nincstelen-tömegek ellen.

Így például több antik görög város irányítói gazdasági eszközök helyett egyszerűen jogi lépésekkel orvosolták a problémát. Törvényt hoztak, melyben halálbüntetéssel sújtották a koldulást.

A Római Birodalom 4. századi gazdasági-politikai és erkölcsi válságának egyik mutatója ugyancsak a nincstelenek, fedél nélküliek „kényelmetlenül” nagy száma volt. A kegyetlen keresztényüldözéseiről elhíresült Galerius császár a hajléktalan-kérdésben is önön formáját nyújtotta. Elrendelte ugyanis, hogy birodalmában fogdossák össze a nincsteleneket, tegyék hajóra, majd süllyesszék el őket. (Lactantius: A keresztényüldözők halála 23.)

2013-ban itt állunk újra szemben a problémával, újra gond lett a szegénység Magyarországon is, mint a Római Birodalom hanyatló időszakaiban. Újra megszaporodott a koldusok, a hajléktalanok száma.

Vajon mit teszünk ellene?

Elfogadjuk jelenlétüket, tudomásul vesszük a minden embert megillető döntési szabadságot, amennyiben egyesek, vagy tudatosan választották eme életformát, vagy nem akarnak rajta változtatni? Emellett azonban megpróbáljuk gazdasági, humánus eszközökkel csökkenteni számukat, tapintatos szeretettel segíteni felemelkedésüket? Jól végrehajtott “közmunkaprogrammal” támogatjuk az ilyen sorsú embereket, hogy szunnyadó energiájukat, tehetségüket újra kibontakoztathassák, hogy emberi méltóságukat újra visszanyerhessék?

Vagy a problémát jogi eszközökkel kívánjuk megszüntetni, mint a pogány görög városvezetőség, mint a keresztényüldöző római uralkodó, de persze náluk sokkal „humánusabban”, csak  „szabálysértésnek” ítéljük a hajléktalanok, nincstelenek, koldusok jelenlétét.

Ha ez utóbbi mellett döntünk, akkor a történelem „nagy hajléktalanjait” is: az összes ókori vándorprófétát, vándortanítót, vándorfilozófust: úgy mint a piac mellett hordóban lakó Szinópéi Diogenészt, Mózest, Jónást,  Gautama Buddhát és nem utolsó sorban Jézus Krisztust ‒ aki ezt mondja magáról: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak / fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8.20-21., vagy Lk 9.58-59) ‒,  utólag szabálysértőnek, bűnözőnek bélyegezzük.

 

Provincia

„Erstmal arbeiten lernen“ Viktor Orbáns hohe Meinung von den Lehrern im Atom-Staat

Unser Frühstücksfernsehen zwischen 7 und 8 Uhr besteht aus einer Nachrichtenauswahl und Wiederholungen von Polit-Sendungen des Vorabends. Das Highlight im HírTV war demnach am Montagabend wieder einmal: unser hochgeschätzter, großer, von allen geliebter Viktor Orbán, der, noch sichtlich angegriffen von der Kraftanstrengung seiner Freitagsrede, von „Rájátszás“-Moderatorin Anett Szabó mit einem Schwall von Fragen eingedeckt wurde. Das ganze Repertoire wurde wieder mal durchgearbeitet. So stellte unser Führer einmal mehr seinen Minderwertigkeitskomplex zur Schau („Wir lassen uns von der EU nichts vorschreiben“), trat seinem Intimfeind, dem aus dem Amt scheidenden Notenbankpräsidenten András Simor (für Orbán bekanntlich ein „Offshore-Gauner“) hinterher („Es kann nur besser werden“) und wurde dann schließlich von der Interviewerin auf die aktuellen Forderungen der Lehrer-Gewerkschaft PDSZ angesprochen. Die PDSZ sei mit dem „Laufbahn-Modell“, was sich Orbáns Kultusminister Zoltán Balogh ausgedacht habe, unzufrieden, was der Regierungschef von der Behauptung der Gewerkschaft halte, die Pädagogen seien unterbezahlt? „Sie sollen erstmal mehr arbeiten, dann können sie mehr Geld kriegen“, ließ ein säuerlich dreinblickender Premier die Zuschauer wissen.
An was erinnert uns das noch: Als Gerhard Schröder 1994 zum zweiten Male ins Amt des niedersächsischen Ministerpräsidenten wiedergewählt worden war, konnte seine SPD erstmals mit absoluter Mehrheit in Hannover regieren. Nun schlug er einen strikten Sparkurs zu Lasten der Lehrer und Polizisten ein, den er 1995 in einer Schülerzeitung in Hinblick auf die Lehrer so rechtfertigte:

„Ihr wißt doch ganz genau, was das für faule Säcke sind.“ (Quelle: http://www.zeit.de/1995/26/Faule_Saecke_)

SO also ist auch die Botschaft unseres edlen Regenten zu lesen. Im Klartext: Ungarns Lehrer – alles faule Säcke, die erstmal arbeiten lernen sollen. Wer nicht arbeitet, soll auch nicht essen. Klar, im Gegensatz zu unserem schwer schuftenden Atomdikator, der vor Sorgen um das Wohl und die Zukunft seiner Untertanen nicht in den Schlaf findet, machen sich die überbezahlten Lehrer einen faulen Lenz. Dabei sollte man eines wissen: Die Präsenzpflicht der Schulpädagogen an ihrer Wirkungsstätte ist bereits stufenweise von 22 auf 26 Stunden angehoben worden und soll ab 1. September (bei Bedarf, wenn ein Kollege vertreten werden muss, bei außerordentlichen Sitzungen etc.) noch auf 32 (!) Stunden weiter steigen können.[1] Zusammen mit der Arbeitszeit, die zu Hause für Vorbereitungen der Stunden, Korrekturen von Hausarbeiten etc. anfällt, kann die Wochenarbeitszeit dann bis zu 60 Stunden betragen. Wie eigentlich können die Lehrer und Lehrerinnen unter diesen Umständen noch ihren Unterricht konstruktiv vorbereiten? Sollten sie nicht am besten gleich im Lehrerzimmer campieren? Orbáns Botschaft ist klar: Die faulen Säcke sollen sich nicht so viel auf Communityportalen wie Facebook rumtreiben. Wer so was tut, hat noch zu viel Zeit und kommt nur auf dumme Gedanken. Wer Zeit zum Nachdenken und zum Austausch mit anderen hat, hat eben zu viel Zeit, ist unbequem und passt nicht in den atomaren, gelenkten Zukunfts-Staat, den unser allseits geliebter, weise voraussehender Führer Viktor Orbán seinen „mi magyarok“-Untertanen bereiten möchte.

Matt

[1] Korrigierte Zahlen nach Auskunft der PDSZ, 27.02.13, M. R.

Sol invictus – legyőzhetetlen Nap

December 25-ét 350-ben nyilvánította I. (Szent) Gyula pápa Jézus Krisztus születésnapjává, ezt a döntést az időpontról a keresztény világ némely egyház kivételével* elfogadta, azóta ünnepeljük december 25-én, karácsony napján a Megváltó születését. A választás nem volt véletlen, és a pápa nagy ráérzését bizonyítja. Ehhez az időszakhoz ugyanis szinte évezredek óta fontos ünnepek kapcsolódtak minden népnél. Ezek az ünnepségek a téli napforduló csillagászati eseményét fejezték ki a köznapi természet-magyarázat nyelvén.

A pogányok a Nap, azaz a Napot megszemélyesítő napisten (újjá)születésének örvendeztek. Rómában Saturnalia-nak hívták a december közepétől kezdődő ünnepsorozatot. A római hagyomány szerint az ünnepnek nevet adó Saturnus isten uralkodása alatt boldog aranykorban éltek az emberek. Ezt idézték fel december közepétől több napon keresztül, amikor is teljes munkaszünet és korlátlan jókedv uralkodott. A családtagok apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. Ennek hagyománya – sokszor a fogyasztói társadalom csapdájába esve –, tovább él a mai karácsonyi ajándékozásban. A saturnaliákhoz tartozott még, hogy egyfajta ősi egyenlőségre emlékezve a római gazdagok a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák láncait leoldották, a szolgák az uraik asztalához ülhettek. Sajnos ez utóbbi szokás nem honosodott meg a keresztény Európában. Arra bárki hajlandó, hogy adománnyal tegye elviselhetővé a karácsonyt nélkülöző embertársai részére, de hogy asztalához is ültesse és együtt egyen vele… Igazából én is csak most gondoltam erre, miközben e sorokat írom.

Közép-Kelet Európa ősi népei ugyancsak ajándékokkal próbálták elnyerni, de nem rokonaik, barátaik, hanem  a téli sötétség démonainak jóindulatát.

A germánok Votan és Thor istenek tiszteletére tüzet raktak, hogy az isteneiket jelképező fény elűzze a sötétséget. A kelták örökzöldeket ültettek, melyek a közeledő tavaszt, a megújuló élet körforgását szimbolizálták.

De nemcsak a téli napforduló tájékán ünnepeltek, hanem egészen pontosan december 25-e is ünnepnap volt, mégpedig Aurelianus császár vezette be 274-ben a Római Birodalomban a Sol invictus (legyőzhetetlen Nap) kultuszát, és  születésének ünnepét erre a napra helyezte. A Sol invictus kultuszában a görög Héliosz – a római Sol – és a perzsa eredetű Mithras tisztelete fonódott össze.

Mint ebből a rövid kitekintésből is kiderül egyáltalán nem volt véletlen a pápai döntés 350-ben. A pogányok nyilván sokkal szívesebben tértek át a keresztény hitre, ha megszokott ünnepnapjaik, köztük a téli napfordulós ünnepsorozat más tartalommal, de megmaradt. Karácsony e nevezetes napra helyezése azonban magával hozta, hogy Jézus Krisztus imádatában óhatatlanul megjelennek e pogány jelek. Az ókeresztény ábrázolásokon Khrisztosz (Krisztus) Hélioszként glóriával látható; illetve a napszekéren (a napisten Héliosz kocsiján) utazik a mennybe, mint például a vatikáni mozaikon, ahol Krisztus – az igazságosság napjaként – azonosul Sol iustitiae-val.

Mindezek az elképzelések, szimbólumok még valamit elárulnak, mégpedig azt, hogy minden korban, minden időben tisztában voltak a Napra vonatkozó fontos csillagászati,  meteorológia, mezőgazdasági jelenségekkel, az égitest gyógyító, éltető (és pusztító) erejével. Ezért kapott főistennek kijáró tiszteletet, vagy miként az igazság és jóság fénye, lett a zsidó-keresztény Isten egyik jelképévé, aki úgy ragyog be mindent irgalma ragyogásával, és úgy tesz mindent láthatóvá, akár a Nap: „Ragyogtassa rád arcát az Úr s legyen hozzád jóságos!” (Szám6.25).

Ám az emberiség eddig még nem jutott el odáig, hogy a Nap sugárzó melegét energiatermelésre is fordítsa. Először a mi korunkban vált lehetségessé, hogy a fosszilis energiahordozókat és az atomenergiát minél nagyobb mértékben kiváltsa a megújuló energiahordozók egyike, a napenergia. Ez pedig nemcsak nagy  lehetőségünk, hanem vezetőink óriási felelőssége is. Igen, a ma vezető embereinek a jövő generációja előtt számot adó felelőssége, hogy élünk-e, élhetünk-e mielőbb ezzel az óriási jelentőségű ismeretanyaggal. Mert az, hogy a Nap fényének erejét felhasználjuk-e, és milyen mértékben, nem technikai tudás, nem gazdaságossági mutatók, csupán politikai döntés és jóakarat kérdése.

* Némely ortodox és antikhalkedóni egyházak (szerb, macedón, ukrán, orosz és grúz ortodox egyházak, valamint kopt, etióp és eritreai egyházak) január 7-én, az örmény keresztények pedig január 6-án ünneplik a karácsonyt.

 

Kiss Magdolna

1 4 5 6 7