Perzselő hőségben jövök a kertből, pedig már este hat elmúlt, süt alattam a kerékpár meg az aszfalt. A közraktár utcai hídon megállva látszik, hogy pár napja földig darálták a növényzetet végig a patakparton, felfelé nézve a város fele még száradófélben is felismerhető a rengeteg japán keserűfű. Naponta járok el a felüljáró alatt a Mártírok útján, itt nemrég volt nagy tájrendezés, sok árok összefolyik egy nagy betonmederbe, erős autóforgalom, zaj a közelben…ennek ellenére kacsák kedvelt pihenőhelye.
A közraktár úti szakasznál már csak a kiegyenesített patakmeder van, beton nincs. Jobbra kanyarodok, a vizet párhuzamosan követő földútra, az első százötven méter után ott fekszik a földön betakarózva a kora tavasszal ideköltözött, hajléktalanná vált férfi. Mindig annyit kérdez: megvagy?
Ma sincs másképp, bár őszintén nem tudom, mit válaszoljak. Az út hosszan a volt II. Rakodó pályaudvar árvízvédelmi töltésének (?) belső oldalán halad, így a patakból semmi nem látszik. Ehelyett beton, szemét és sitthalmok, bozót, tüskés növények, ecetfák, akácok és erdei iszalag kaotikus egyvelege adja a látványt, megérne ez a környék is egy leírást. Talán máskor.
Egy trágyahalom mellett az út jobbra kanyarodik, és kint is vagyok a földig kaszált patakparton. A meder viszonylag mély, de megközelíthető, meredek partján helyenként az éles növénycsonkok ellenére le lehet menni. Az alján épp nem olyan sok a víz, de él, benne halak, békák, algák (bár ennél magasabb szintű víz alatti növényt nem látok), a lekaszált növényzet rothadó maradványain pedig szitakötők százai nyüzsögnek.
Megfigyelhető a rendkívül elegáns sávos szitakötő (Calopteryx splendens), mely leülve, nevéhez hűen kecses, lassan kibomló szárnymozdulattal villantja fel ittlétét, és gondolom jelzi területének határait, míg a pataki szitakötő (Orthetrum brunneum) hímjei száraz papírzörgést hallatva, gyors repülés közben csépelik egymást a levegőben. Nem zavarja őket a szemét, mely a változatos mederformák egy részének alapanyaga is.
Zátonyok, szirtek, lerakódások és alámosódások jellemzik a képet, ha hosszanti irányban követjük tekintetünkkel a patak medrét, jól látszik az izgő-mozgó, jobbra-balra csapódó-kanyargó, víz által létrehozott meanderes szerkezet.
A rakodó pályaudvar sűrűjében a hátam mögött kutyaugatás csap fel, nem telik el egy perc, egy rókakölyök fut a mederbe tőlem 10 méterre, és rajta át a másik partot határoló erdősávba. A Füzes dűlőre vezető bekötőút előtti részen pár éve megtelepedett a nád, és azóta egy 10 méter hosszú szakaszon szűkítette maga mellé a vizet; nyilván ezt is tövig kaszálták. Sajnos a nád nem törik könnyen, csupa szaggatás, seb az egész. Remélem hamar visszanő.
Érdekes, hogy a közelben lévő, a Verseny utca és az Északmegyer-dűlő közt folyó Pécsi víz is hasonló tarvágáson esett át, viszont ott a meder tele van náddal és fűzzel. Vajon a fák jelenléte miatt maradt meg ott a nád? Mindenesetre örülök, vele több az ökológiai szolgáltatás, mint nélküle.
A megfigyeléseim más közlekedők zavarják meg, néznek furán, mit nézek a víz partján. Eddig a kerékpárosokat eltántorította az (amúgy is elég rossz minőségű) úton növekvő, helyenként két méternél is magasabb csalán és a sűrű ősnövényzet, feltételezem az elmúlt két-három hónapban a bozótban lakó néhány emberen túl senki nem járt erre.
Most vége a viszonylagos háborítatlanságnak. Kimászok a mederből, bár nem nagyon akaródzik, hipnotikus a szitakötők röpte. Balra fordulok, vissza a város felé.
Fotógaléria
Fotó és szöveg: Kupás Péter, 2023.
