Vajon merre járt Anya? I. rész
Édesanyám gyerekkorában ritkaságnak számított a saját fényképezőgép, bár akkor is szerették megörökíteni az élet fontosabb eseményeit, elsőáldozást, házasságkötést, keresztelőt, időnként egy-egy családi felvételt is készíttettek az életkor hozta változásokról, rokonlátogatásról. Ezeket a képeket általában hivatásos fotós kapta lencsevégre a műtermében, vagy a rendezvény alkalmával megbízott fényképész.
Mára mindez csak egy letűnt kor dokumentuma. A digitális fényképezőgépek és mobiltelefonok világából eltűntek a fotólaborok, és kinek van türelme manapság kivárni az előhívást. Mindent azonnal akarunk, mert az utóbbi időkben ezt szoktuk meg.
Mivel 80 évvel ezelőtt nem kattintgattak úton-útfélen, a fényképezéshez valami rendkívüli eseményre volt szükség, akkoriban nagyobb értéke volt a képeknek. Hátlapjukat ezért gyakran dátumozták, feliratozták, rokonoknak küldték üdvözlőlapként. Ezek a pontos dokumentálások felbecsülhetetlen értéket jelentenek a múltat kutató történész, vagy csak a kíváncsi utód számára.
Miközben édesanyám fényképeit rendezgetem, meglepődve látom, hogy a családi felvételeket szinte meghaladja azoknak a képeknek a száma, amiket valamelyik utazáson, vagy kirándulás közben fotóztak.
A balra látható fekete-fehér fotóhoz anyám egyszer fűzött pár gondolatot is. A felvételen nagyapám, anyám és öccse látható, arcukon boldog és elégedett mosollyal, az egyébként szigorú apa arca is nevetős. Nagyapám a szépen megvonalazott, üdvözlőlapként árult papírt, amelyre a képet előhívták, megírta a siklósi dédmamámnak, majd a bélyegző tanúsága szerint föladta Fonyód-fürdőtelepen 1939. augusztus 22-én.
A pónifogatos fénykép azonban a Budapesti Állatkertben készült – talán az augusztus 20.-i ünnepségre utaztak Balatonról Budapestre.
Mi a magyarázata a két helyszínnek?
1935-ben nagyapám, aki gimnáziumi tanárként elég jól keresett, belevágott egy kedvezményes telekvásárlásba és építkezésbe Fonyódligeten.
A 36 négyzetméteres nyaralóház még ugyanabban az évben elkészült. Ez azért nem tűnt nagy teljesítménynek, hiszen a ház kicsi is volt, az építőanyaggal is elég zsugorian bánt a kivitelező. A rosszul alapozott épület emiatt lassan süllyedni kezdett a laza szerkezetű talajban. Harminc évvel később a bejárati három lépcsőfokból már csak a legfelső látszott ki a homokos járószintből. De ez mit sem számított a harmincas években. Ettől kezdve rendszeresen itt töltötték anyámék gyermekkoruk emlékezetesen boldog nyarait. Közben szépen gyarapodott a család. 1939-re már négy kisebb testvér jött a világra édesanyám után. A legkisebb fiú 1938-ban született. Nyilván emiatt utazott a kérdéses nyáron csupán az apa a két legnagyobb gyerekével kicsit világot látni Budapestre, hiszen a legkisebb még csak egy éves volt. Nagymamám tehát maradt Balatonon vele meg a két – hét és hat éves – kislánnyal. Nagyapám talán nem is mert több gyermeket vállalni egyedül az úton.
Félelme beigazolódott. Anyám elbeszéléséből tudom, hogy nem sikerült minden baj nélkül eljutniuk az Állatkertbe. Miközben gyalogoltak, és nézelődtek a főváros széles utcáin, anyukám nyolc éves öccse elsodródott tőlük a Lánchíd forgatagában. Nagyapám nagyon megijedt, bizonyára jobban, mint a kisfiú, aki békésen megállt a híd közepén, és rendíthetetlen nyugalommal várta, hogy rátaláljanak. A fotóról sugárzó felszabadult öröm nyilván a jól végződő kalandnak is szól, amiről csak később, az idő múlásával mert mesélni nagyapám.
Időben 1939-be visz minket el a fénykép. Európában éppen kitört a II. világháború. Bár ez az említett esztendőben még Magyarországot kevésbé érintette, hiszen nem volt hadviselő fél, így a lakosság számára folytatódtak a boldog békeévek.
A híres, 1866-os alapítású, majd 1912. május 20-án újjáépített Budapesti Állatkert ekkor még az ország egyedüli ilyen létesítménye volt, amely ráadásul folyamatosan fejlődött. 1936-ra befejezték a majomház építését, ami akkoriban rendkívül korszerűnek tűnt, sőt az egész állatkert Európa állatkertjei közül a legmodernebbnek számított. Nem csoda tehát, hogy a gondos apa meg akarta ismertetni az iskolás gyermekeivel, a 9 éves kislányával és egy évvel fiatalabb kisfiával is az egyetlen hazai állatkert növényeit és állatait.
Mivel a képen megörökített személyek közül már senki sincs az élők között, az egykorú tudósításokban, az állatkerti hírekben böngészve próbáltam meg elképzelni, mit láthatott anyám és testvére 1939-ben, miközben a pónifogattal bejárták a hatalmas kertet, az üdezöld pázsitfoltok között kanyargó útjain, elhaladtak a hatalmas öreg fákkal, bokrokkal árnyékolt állatházak mellett. Mivel csupán egy napot töltöttek a fővárosban, gondolom, a legfeltűnőbb növényekre, a legjellemzőbb és legérdekesebb állatokra maradhatott idejük.
Talán megcsodálták a Nagy-tó madárvilágát. Hiszen ekkor aránylag kis területen háromszáznál jóval több madár élt: gémek, flamingók, hattyúk, kárókatonák, szárcsák, a récék és ludak különböző fajai és még sok más vízimadár. Sőt az állatkerti madarak közé kívülről: a Dunáról, a Rákospatakról és még messzebbről érkező vándorok, például vadkacsák is vegyültek. Megpihentek kicsit, majd tovaszálltak.
1939. június első felében, miként az állatkerti hírekben olvasható, egy növénytani ritkaság, egy hetvenöt-nyolcvanévesnek becsült kecses-ecsetliliom (Dasylirion) kezdte kifejleszteni karvastagságú száron, egy óriási ecsethez hasonló virágját.
Egy évvel korábban, 1938-ban nagy öröm érte az intézményt, ugyanis egy mandrillkölyök (Mandrillus sphinx) született, és mivel korán árvaságra jutott, gondozója nevelte föl. Kicsi korától kezdve gyakran megmutatták a közönségnek, ahogy játszott nevelőjével. Anyámék ottjártakor még nem töltötte be az egy évet. Bizonyára látták ők is ezt, a cerkóffélék családjába tartozó ritka majomfajt.
Szintén 1938-tól élt egy maszáj zsiráfpár, Szidi és Szahib is az állatkertben. A két szép állat azonban 1944 szeptemberében szomorú sorsra jutott. A zsiráfházat ért légitámadásban elpusztultak, és minden bizonnyal a hím állat csontjait találták meg 2012-ben a Nagy-tónál végzett földmunkálatok során.
Az elefántház akkori híres lakóját, Sziámot sem hagyhatták ki a programból. A hatalmas állat 1939-ben 46-48 éves volt. Nevét a sziámi királyról kapta, aki 1897-ben vele kedveskedett I. Ferenc Józsefnek, aki először a Schönbrunni Állatkertben helyeztette el, majd 1900-ban ajándékozta a Budapesti Állatkertnek. Az elefánt 1944 decemberéig élt, ő is áldozatul esett az állatkertet ért bombatalálatok egyikének.
A meglehetősen vad állat kezdetben nehezen alkalmazkodott a látogatókhoz, kevés embert kedvelt, de annál inkább megjegyezte, és megtorolta, ha sérelem érte. „Megtörtént például, hogy a látogatók egyike megütötte kéregetésre kinyújtott ormányát, vagy pedig étel helyett papírt, vagy követ adott neki.” Ha ugyanezek a látogatók – akár több hónap eltelte után – újra megjelentek Sziám ketrecénél, az elefánt felismerte őket. Mintha inni akarna, a vízcsaphoz sétált, teleszívta ormányát, és az egész víztömeget – a bűnösök fejére zúdította.
Akit kedvelt, arra viszont hallgatott. Ha éppen látogatók megfenyítése végett vett ormányába követ vagy homokot, a kedvenc gondozója képes volt ezt e szavakkal megállítani: „Nem szégyenled magad Sziám? Már megint rosszat akarsz tenni!” Ilyenkor mintha valóban szégyellné magát, a követ engedelmesen a földre ejtette, a homokot pedig, pótcselekvésként a saját hátára szórta. (A természet…)
Elképzelhető, hogy anyámék a kocsikázás közben szembetalálkoztak egy zöldre festett kis kocsival, amelyet egy másik póni húzott, Picó. Így szállították akkoriban a ragadozó emlősök és madarak napi húsadagját az állatházakhoz.
1939-ben ugyancsak nagy újdonságnak számított egy, az előző év augusztusában az állatkertbe került holló. A Szolnok megyéből, a puszta-töviskesi erdőből származó madarat úgy ajándékozták az állatkertnek. A holló ekkor 40-45 éves lehetett. Fiókakora óta fogságban élt, ezért megszokta az embereket. Amikor ismerőst látott, szépen köszönt, és szerette, ha a fejét megvakargatták. Hamar feltűnt nagy hangutánzó képessége, de az még különösebb volt, hogy az emberi beszédet helyzetekhez is tudta alkalmazni. Az udvarát tisztogató ápolót hangos »jó reggelt«-tel köszöntötte, majd érdeklődött hogyléte felől, a »hogy vagy?« szavakat kissé énekelve, de tisztán, érthetően mondva.
„Egyszer valakitől egy fényes kétfillérest kapott. Őrák hosszatt eljátszogatott vele és féltve őrizte. Csőrébe vette, forgatta és ide-oda szaladgált vele. Egyszer, amikor éppen patkányt falatozott, az ápoló incselkedésből a pénzt zsebre tette. A holló ezt rögtön észrevette. A falatozást abbahagyta és nagy hangon lármázni kezdett. […] »karr-karr-jak-jak« hangját hallatta, ami hollónyelven talán csupa becsületsértő kifejezés. Saját nevét is emlegette, mintha azt akarta volna mondani, hogy a pénz az övé. Később a kétfillérest visszakapta és biztos helyre rejtette, de még sokáig annyira haragudott, hogy a megkezdett falatozást sem tudta folytatni. Estére azonban a rajta esett sérelmet elfelejtette és hazafelé tartó ápolójától barátságosan hogyléte felől érdeklődött.” – írja le ezt a vidám kis történetet 1939-ben ugyancsak az állatkerti híradó.
***
Azért az is nagyon különös, hogy éppen most került a kezembe ez a régi fénykép. Éppen 2021-ben, amikor a Fővárosi Állat- és Növénykert a fennállásának 155. éves jubileumát ünnepli.
Köszöntöm tehát ezzel a kis visszaemlékezéssel ezt, a sok világfelforgató eseményt túlélt híres létesítményt.
Provincia
Források
- A természet. Állattani és vadászati folyóirat. Havonta egyszer jelent meg. Budapest 1939. XXXV. évfolyam számai. https://epa.oszk.hu/01600/01649/00391/pdf/ és 1944. 12. http://www.epa.hu/01600/01649/00461/pdf/A_termeszet_EPA01649_1944_12_40_12.pdf
- https://zoobudapest.com/rolunk/hirek/bekebol-haboruba
- https://zoobudapest.com/jubileum
- https://zoobudapest.com/rolunk/hirek/multunk-legendas-allatai
- https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C5%91v%C3%A1rosi_%C3%81llat-_%C3%A9s_N%C3%B6v%C3%A9nykert
- https://zoobudapest.com/ezt-latnod-kell/hirek/155-ev-zsirafjai
- https://welovebudapest.com/cikk/2021/3/10/szabadido-bagolyvar-palmahaz-ponifogat-es-perecezes-igy-jartunk-az-allatkertbe-regen
- https://pestbuda.hu/cikk/20200501_foldvary_gergely_az_allatkert_lakoit_csaknem_teljesen_megettek_a_budapestiek_az_1945_os_ostrom_utan_de_majus_1_jen_ujra_megnyilt_az_intezmeny?fbclid=IwAR3OytLDbt6i0nJ8MVnnjGWZwXSOG9aA9aCO5wmNhLUWvlWqCtVZ5VaCpCw&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202005