[Deutsche Übersetzung s. unten]
Vajon merre járt Anya? II. rész
***
Az amatőr felvételen két szép fiatal lány látható, hasonló szabású pöttyös ruhában, mintha testvérek lennének. Egy tigrisbőrön ülnek. Egyikük a copfos, ő az édesanyám, 16 éves. Egyik kezével a kitátott szájú, merev tekintetű állat fejére támaszkodik, jobbjában szúrásra emelt kés. Mellette a barátnője, mintha tükörképe lenne, de hosszú haja kibontva terül szét a vállán, bal kezében ugyanúgy szúróeszköz. Mögöttük felsejlik egy vidéki kúria részlete. A fiatalok játszanak, kicsit szégyenlősen elfordított arcukon mosoly.
Az azonban feltűnő, hogy sokkal érettebbnek, idősebbnek látszanak, mint az én generációm ugyanebben az életkorban. Bizony, nyomott hagyott rajtuk az embert próbáló legutóbbi pár év. Igaz, hogy a II. világháborúnak már több, mint egy éve vége, és az a város, Pécs, amelynek egyik neves leánygimnáziumában mindketten tanulnak, megmenekült a legsúlyosabb háborús pusztításoktól. Hivatalosan 1944. november huszonkilencedikén véget is ért Pécs számára a háború, amikor a szovjet haderő elfoglalta a települést. Többféle városi legenda kering az orosz seregnek Pécs iránt tanúsított kíméletével kapcsolatban. Még gyerekkoromban hallottam az egyiket; miszerint Tolbuhin marsall, a 3. ukrán front vezetője, amikor délkeletről meglátta a kivilágított város fényeit, állítólag azt mondta, hogy ezt az „ékszerdobozt meg kell kímélni„. A tudományos változat ugyancsak összetett: a német hadsereg hiányos felszereltsége, kifáradása, taktikai hibái, az orosz összevont haderő délebbre elért harci sikerei, az események egyes szereplőinek helyes politikai döntése. Péchy Kálmán, Pécs nyugalmazott katonai parancsnoka rábeszélte a német vezetést a város katonai kiürítésére. Marosy László alezredes és az általa szervezett küldöttség, akik azzal keresték fel a közelgő szovjet parancsnokságot, hogy biztosítsák őket arról, hogy a város nem fog ellenállást tanúsítani csapataikkal szemben. (Godó 1969., Trebint 2013, Vér nélkül…)
Anyámék viszont meg voltak győződve, hogy Pécset isteni közbenjárás óvta meg. Hiszen 1943. június hatodikán az ő osztályuk is részt vett abban a körmenetben, amikor a várost fölajánlották Jézus Szívének.
Talán soha nem felejtik el azt a csodálatos ünnepséget, melyen mindenki ott volt; az eseményről szóló tudósításokban harmincezer-ötvenezer ember jelenlétét említették. Zászlók lengtek, gyertyák gyúltak az ablakokban, virágok díszítették az épületeket. Az előző két napon át szakadó eső elállt, és kisütött a nap. Anyám és osztálytársai tagjai voltak iskolájuk Mária kongregációjának, fehér „magyarruhába”, gyöngyös pártába öltöztek. A misét követő körmenetben, úgy hírlik, mintegy tizenkétezer ember vonult fel. A menet a Pius (Jézus Szíve) templomtól indult az Oltáriszentséggel, majd a Szigeti, Rákóczi és Irgalmasok útján át ért a Belvárosi templomhoz. A menetelés 2 órán keresztül tartott. A város főterén Virág Ferenc megyéspüspök beszélt, ezután dr. Esztergár Lajos polgármester mondta el térden állva a felajánlási imát. Majd a közönség, nagyobbrészt térdre borulva a Jézus Szíve litániáját imádkozta. Az Oltáriszentségnek a belvárosi templomban történt elhelyezése alatt a honvédzenekar kíséretével a közönség az Eucharisztikus Himnuszt énekelte. Ezután a felajánlásra meghívott pápai nuncius, Angelo Rotta áldását adta a városra, végül a pápai, utána pedig a nemzeti Himnusz hangzott el. (Pécsi Napló 1943. június 8. 128. szám; Pécsi Katolikus Tudósító 1943. július – augusztus)
A háborús időszak követelte kisebb mértékű pécsi emberáldozatba viszont anyám apja is beletartozott. Ugyanis a novemberi orosz megszállás után Pécs még négy hónapig a Baranya megye déli részén folytatott hadműveletek hátországa volt. A városban nagyszámú katonaság állomásozott, a sebesülteket, betegeket az itteni kórházba szállították. Nagyapámat, mint sok más civilt, 1944 decemberében polgári szolgálatra kötelezték. Először a közlekedés szempontjából kulcsfontosságú pécsi repteret kellett katonai célokra is használhatóvá tenni. Az ide kirendelt, többnyire értelmiségiektől azt követelték, hogy a repülőtéren végezzenek földmunkát a latyakos sárban, a saját szerszámaikkal. Nagyapám ez ellen a maga szelíd, de határozott módján tiltakozott, kapa és ásó nélkül jelent meg a helyszínen. Amikor ezért felelősségre vonták, „elővett egy noteszt és egy ceruzát a zsebéből, és így szólt: ‘Ezek az én szerszámaim’.” Tiltakozása eredményeként a Széchenyi Gimnáziumban kialakított katonai kórházba küldték, tanult ember számára valamivel alkalmasabb szolgálatra. Itt azonban megfertőződött kiütéses tífusszal, és 1945 január 19-én meghalt. Az egyébként erős, egészséges 47 éves fiatalember, aki korábban legfeljebb csak kis náthától szenvedett, egy hónap leforgása alatt elment. (Magyarlaki József…)
Magára hagyta feleségét és 5 kiskorú gyermekét. Közülük a legidősebb, anyám még a 15. évét sem töltötte be, a legkisebb öccse pedig csak 7 esztendős volt, amikor nagyanyám váratlanul minden anyagi segítség nélkül maradt, hiszen nagyapám egyedüli családfenntartó volt. Fél évig nem kapott nyugdíjat, addig a gyerekek után járó családi pótlékból és az iskolás gyermekei nyári alkalmi keresményeiből tartották fenn magukat.
Azóta azonban eltelt anyámék személyes tragédiájának ez a legnehezebb időszaka. A fénykép dátumozása szerint 1946 júliusában vagyunk. Viszont az országban mind politikai, mind gazdasági téren bizonytalanság uralkodik. Egyre nagyobb az infláció, a pengő már teljesen elértéktelenedett, a gazdasági összeomlás veszélye fenyeget. Az átmenetileg egységes Magyar Nemzeti Függetlenségi Front bomlasztása megkezdődött.
Anyám és barátnője persze mindezektől függetlenül éli a gimnazisták szokásos hétköznapjait, egyébként is nyár közepe van, iskolaszünet, édesanyám pedig nyaral. A gimnáziumi osztálytársának tehetős, de nem felvágós családja szeretettel látta vendégül egy rövid időre.
Ez, a falusi idillt bemutató kis kép, azonban csak előhangja a címben szereplő főtémának, amiről édesanyámnak sajnos nincs fényképe.
Tehát képzeletben 1946 nyarán vagyunk. A vendéglátóknak Balatonlellén volt egy panziójuk és boltjuk is. Éppen időszerűvé vált, hogy másnap a kertjükből, földjükről terményeket és élelmiszereket szállítsanak a panzióba és a boltba. A szülők megígérték, hogy a teherautón a lányoknak is szorítanak helyet. Talán ennek a másnapi útitervnek a ragyogása is már tükröződik arcukon a fenti fotón.
Másnap tehát hajnalban fölpakolták az élelmiszercsomagokat, és reggel jókor indultak, mert még aznap vissza kellett érkezniük a szállítóknak.
Anyámék kissé kényelmetlenül ültek, de boldogan nézelődtek a csomagok között a teherautó rakterében. Pedig csak azt látták, ami a hátul felhajtott ponyva háromszögében megjelent, amit már hátrahagytak; a kék égből egy darabot, az út mellett őrködő nyárfák sorát, a repce- és napraforgótáblák sárga négyzeteit, az országútra néző házak oromfalát.
– Hamarosan átutazunk Andocson – mondta egyszer csak anyám barátnője – ott van az a csodatévő Máriaszobor.
– Igen, ma reggel említetted. Csak már azt nem tudtad elmesélni, milyen csoda történt.
– Az a monda fűződik hozzá, hogy a Boldogságos Szűz szobrát még Szent József faragta egy angyal segítségével, majd a Jeruzsálemben elrejtett alkotás kalandos úton a középkori Magyarországra került. Először egy kápolnában állt Kalocsán, ahonnan angyalok vitték át Andocsra a kápolnával együtt. Ez utóbbinak is van egy különös története. Azt mondják, hogy egyszer egy református ember az ökreit a vihar elől éppen ebbe a kápolnába hajtotta be, mire az épület kifordult a sarkából, s az égiek Andocsra repítették a szoborral együtt. Egyébként többször történtek már csodás gyógyulások Andocson, ezért sok ember zarándokol ide.
– Milyen szép történet. Igen, akkor ez is olyan Mária kegyhely lehet, mint Máriagyűd. De szeretném látni – válaszolta édesanyám.
Pedig tudták mindketten, hogy ez most lehetetlen, az emberek sietnek, idegesek. Bár a háziak kislánya reggel még próbált velük egyezkedni, „ha pár perce megállnának a templomnál, hiszen annak bejárata előtt halad el a főút. Ha csak addig, amíg beköszönnének az andocsi Madonnának”.
– Szó se lehet róla – rázta fejét a sofőr, a testesebb férfi – sietünk, még egy perc sem fér az időnkbe.
Az országút most kanyargósabb lett, anyám kilesett a ponyva résén, és meglátta a távolban a sárga barokk templom tornyát; „Istenem, rögtön ott fog elmenni a teherkocsi. És nem állunk meg. Talán többet nem lesz alkalmam ide eljutni, soha nem láthatom élőben belül az épületet, sem az andocsi Máriát” – gondolta, és sóhajtott, a felvillanó, de rögtön kialvó alkalom miatt érzett bánattól.
Az autó közben a templom kapujához ért … és nagy zökkenéssel megállt. A motor hirtelen elhallgatott, ám a csöndet rögtön megtörte a sofőrök hangos káromkodása.
– Defekt!
– Na, lányok, mehettek a templomotokba, mi megpróbálunk valahonnét szerelőt keríteni! – szólt hátra a másik ember, mert a köpcös még mindig cifrázta.
Anyámék először megilletődve meredtek rájuk, mire megértették, mi történt, de azután fürgén lekúsztak a teherkocsiról.
A jármű szerelése sokáig tartott, bőven jutott idejük, hogy hálát adjanak a csodatévő Szűznek a nem remélt ajándékért, és alaposan szemügyre vegyék az 1739–1747 között épült barokk stílusú templomot, melynek szentélyét egy eredetileg 15. századi gótikus kápolnából alakították ki. Imádkoztak a főoltáron álló, 160 centiméteres, festett Mária-szobor előtt. Ezt a szobrot 1747 óta rendszeresen öltöztetik különféle ruhákba. Napjainkban már csak évente egyszer kap új öltözetet, a főbúcsú napján, augusztus 15-én. A többi ruhát pedig egy múzeumban őrzik.
Hosszabban álldogáltak a Jézus Szíve-oltár előtt, örültek, hogy itt is találkozhatnak Jézus különös tiszteletével, akinek könyörületére bízták ünnepélyesen, három évvel ezelőtt Pécs városát. Ezt az andocsi oltárt egy nagylelkű adományozó, a Lengyel család Lajos nevű tagja készíttette 1746-ban. Címerük Szent Imre herceg szobra alatt lett megörökítve. A klasszicista stílusban festett Jézus Szíve-képet két oldalról Szent Péter és Szent Pál apostolok szobra keretezi.
Majd a templom körül is sétáltak. Végül a Mária-kút szentelt vízéből, amelyről azt tartják, hogy szembetegségeket képes gyógyítani, merítettek kulacsukba.
***
Utószóként meg kell említenem azt különös egybeesést, hogy bár régebb óta tervezem anyám történetének közlését, mégis csak a napokban jutottam hozzá, hogy mindent félretéve, megírjam. Miközben munkámhoz anyagot gyűjtögettem, meglepve láttam, hogy 2021-ben az Andocsi Nagyboldogasszony-templomot nagy kitüntetés érte. Basilica minor rangot kapott Ferenc pápától. Az erről szóló okiratot pedig 2021. október 10-én, a Magyarok Nagyasszonya búcsúján adja át a templomnak Varga László megyéspüspök.
Provincia
Források
- Szabó Imre: Andocs búcsújáróhely története. Szent Maximilian kiadó, 2001. https://www.bucsujaras.hu/andocs/tortenet.htm
- Godó 1969. Godó Ágnes: Baranya megye a felszabadító harcok időszakában 1944-1945. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1969. (Pécs, 1969)
- Képek jelzete:
- https://mandadb.hu/tetel/333074/Andocs
- https://de.wikipedia.org/wiki/Andocs#/media/Datei:Az_andocsi_templom_%C3%A9s_kolostor_l%C3%A9gi_fot%C3%B3n.jpg
- https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Andocs,_M%C3%A1ria-szobor.jpg
- https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/9d/Andocs_sacred_heart_sidealtar.jpg
- Dr. Magyarlaki József, wikipédia
- Nagyboldogasszony-bazilika (Andocs) https://www.sonline.hu/kozelet/helyi-kozelet/bazilikai-rangot-kap-az-andocsi-templom-4195490/
- P. Pethő Lénárd: Az andocsi búcsújáróhely ismertetése. Veszprém 1929.
- Trebbin 2013. Trebbin Ágost: Azok a régi szép idők… Kalandozások a régi Pécs városában – 111. 2013. https://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=26461
- Vajkai Aurél: Népi orvoslás a a dunántúli búcsújáróhelyeken. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/34348/Magyarsagtudomany_1942_I_Dr%20Vajkai_Aurel.pdf?sequence=2
- Városfölajánlás Jézus Szívének, Pécs, 1943. június 6. Video: https://www.youtube.com/watch?v=8JAUDy-UUdk&t=3s
- Vér nélkül… https://www.pecsma.hu/top/ver-nelkul-de-fajdalommal-tele-ert-veget-a-ii-vilaghaboru-pecsen/
[Übersetzung aus dem Ungarischen:]
Geschichte von Andocs – Sommer 1946
Wo wandelte meine Mutter? II. Teil
(Vorbemerkung des Übersetzers: Andocs ist ein árpádenzeitlicher Ort ca. 30 Kilometer südlich des Plattensees. Das Dorf überstand den Tatarensturm und die Türkenherrschaft, was auch einer wundertätigen Madonnenfigur zugeschrieben wird. Bischof Graf Otto Volkra siedelte hier 1716 den Franziskanerorden an. Heute leben in Andocs knapp 1100 Menschen.)
Die Amateuraufnahme zeigt zwei hübsche junge Mädchen in ähnlich großen, gepunkteten Kleidern, als wären sie Brüder. Sie sitzen auf einem Tigerfell. Eine davon, die mit dem Zopf, ist meine Mutter, 16 Jahre alt. Mit einer Hand ruht er auf dem Kopf eines steifäugigen Tieres mit offenem Maul, in der Rechten ein Messer zum Stich erhoben. Neben ihr sitzt ihre Freundin wie ein Spiegelbild, aber ihr langes Haar breitet sich auf den Schultern aus, ebenfalls mit einem Stechwerkzeug in der linken Hand. Dahinter taucht ein Detail einer Landvilla auf. Die jungen Leute spielen, ein Lächeln im Gesicht, ein wenig schüchtern abgewendet.
Auffällig ist jedoch, dass sie viel reifer aussehen, älter als meine Generation im gleichen Alter. Sicherlich hinterließen die letzten Jahre, die die Menschen auf die Probe stellten, ihre Spuren. Es stimmt zwar, dass der Zweite Weltkrieg seit mehr als einem Jahr vorbei ist und die Stadt Pécs, in dem die beiden unter anderem an einem bekannten Mädchengymnasium lernten, den Verwüstungen des Krieges entgangen ist. Der Krieg endete für Pécs offiziell am 29. November 1944, als die sowjetischen Truppen den Ort besetzten. Über die Gnade, die die russische Armee Pécs gegenüber erwies, kursieren mehrere städtische Legenden. Ich habe als Kind eine gehört; Marschall Tolbuchin, dem Führer der 3. Ukrainischen Front, habe angeblich gesagt, als er die Lichter der beleuchteten Stadt von Südosten sah, dass dieses „Schmuckkästchen verschont bleiben sollte“. Auch die wissenschaftliche Version ist komplex: die unvollständige Ausrüstung der Wehrmacht, Müdigkeit, taktische Fehler, die Kampferfolge der russischen Streitkräfte weiter südlich, die richtige politische Entscheidung einiger Akteure des Geschehens. Kálmán Péchy, der pensionierte Militärkommandant von Pécs, überredete die deutsche Führung, die Stadt militärisch zu evakuieren.
Oberstleutnant László Marosy und die von ihm organisierte Delegation suchten die sich nähernden sowjetischen Befehlshaber auf, um ihnen zu versichern, dass die Stadt ihren Truppen nicht widerstehen würde. (Godó 1969, Trebint 2013, Ohne Blut…).
Meine Mutter hingegen waren davon überzeugt, dass Pécs durch göttliche Fürsprache beschützt wurde. Denn am 6. Juni 1943 war ihre Klasse auch bei der Prozession dabei, als die Stadt dem Herzen Jesu dargebracht wurde.
Vielleicht vergaß sie nie die wundervolle Zeremonie, bei der jedermann zugegen war; in den Berichten über die Veranstaltung wurde die Anwesenheit von dreißigtausend bis fünfzigtausend Menschen erwähnt [Pécs hatte 1941 ingesamt knapp 90.000 Einwohner, Anmerkung des Übersetzers]. Fahnen wehten, Kerzen brannten in den Fenstern, Blumen schmückten die Gebäude. Der zwei Tage sintflutartig fallende Regen hatte aufgehört und die Sonne brach durch. Meine Mutter und ihre Klassenkameraden waren Mitglieder der Mária-Kongregation in ihrer Schule, gekleidet in weiße „Ungarnkleider“, auf dem Kopf ein perlenbestickter Jungfernkranz (ung. párta). Etwa zwölftausend Menschen sollen an der Prozession nach der Messe teilgenommen haben. Der Marsch dauerte 2 Stunden. Auf dem Hauptplatz der Stadt sprach der Komitatsbischof Ferenc Virág, dann sprach Bürgermeister Dr. Lajos Esztergár das Opfergebet im Stehen auf den Knien. Dann beteten die Zuhörer, meist auf den Knien, für die Litanei des Herzens Jesu. Während der Aufstellung des Altarsakraments in der Innenstadtkirche begleitete das Publikum die Eucharistische Hymne, begleitet von der Hauskapelle. Der päpstliche Nuntius Angelo Rotta, der eingeladen war, ein Angebot zu machen, gab dann der Stadt den Segen, und schließlich wurde die päpstliche und dann die Nationalhymne gesungen. (Pécser Tagebuch 8. Juni 1943 Nr. 128; Pécser Katholischer Korrespondent Juli – August 1943)
Die Kriegszeit forderte auch in Pécs geringe Menschenopfer, darunter freilich der Vater meiner Mutter. Nach der russischen Besetzung im November war Pécs für weitere vier Monate das Hinterland der Militäroperationen im südlichen Teil des Kreises Baranya. In der Stadt war eine große Anzahl von Militärs stationiert, Verwundete und Kranke wurden hierher ins Krankenhaus gebracht. Mein Großvater wurde wie viele andere Zivilisten im Dezember 1944 zum Zivildienst eingeteilt. Zunächst musste der Flughafen in Pécs, dem eine strategische Bedeutung zukam, für militärische Zwecke zur Verfügung gestellt werden. Die hier eingesetzten meist Intellektuellen mussten am Flughafen im matschigen Schlamm mit eigenem Werkzeug Erdarbeiten durchführen. Dagegen protestierte mein Großvater auf seine sanfte, aber entschlossene Art und trat ohne Hacke und Spaten auf die Bühne. Als er dafür zur Rechenschaft gezogen wurde, „holte er ein Notizbuch und einen Bleistift aus der Tasche und sagte: ‘Das sind meine Werkzeuge.’“ Als Folge seines Protests wurde er in das Militärkrankenhaus des Széchenyi-Gymnasiums eingeliefert, um einen etwas besser geeigneten Dienst für einen gebildeten Mann zu erhalten. Hier infizierte er sich jedoch mit Typhus und starb am 19. Januar 1945. Der ansonsten kräftige, gesunde 47-jährige Mann, der zuvor nur eine kleine Erkältung erlitten hatte, verstarb innerhalb eines Monats. (József Magyarlaki…).
Er hinterließ seine Frau und 5 minderjährige Kinder. Die älteste von ihnen, meine Mutter, war noch nicht einmal 15 Jahre alt und ihr jüngster Bruder war erst 7 Jahre alt, als meine Großmutter unerwartet ohne finanzielle Hilfe blieb, da mein Großvater der einzige Ernährer war. Ein halbes Jahr lang erhielt sie keine Rente, bis dahin lebten sie von der Familienbeihilfe für die Kinder und dem sommerlichen Nebenverdienst der Schulkinder. Seitdem ist dies jedoch die schwierigste Phase der persönlichen Tragödie meiner Mutter.
Zum Zeitpunkt der Aufnahme befinden wir uns im Juli 1946. Es herrscht jedoch Unsicherheit im Land, sowohl politisch als auch wirtschaftlich. Die Inflation steigt, der Pengő ist bereits komplett abgewertet und es droht ein wirtschaftlicher Kollaps. Der Zerfall der vorübergehend vereinigten ungarischen Nationalen Unabhängigkeitsfront hatte begonnen.
Natürlich leben meine Mutter und Freundin den gewohnten Schulalltag auf ihre Art, es ist sowieso Hochsommer, Schulferien und meine Mutter macht Urlaub. Die wohlhabende, aber unprätentiöse Familie seines Mitschülers liebte es, ihn für kurze Zeit zu beherbergen.
Dies ist ein kleines Bild einer dörflichen Idylle, aber es ist nur ein Vorspiel zum Hauptthema im Titel, von dem meine Mutter leider kein Foto hat.
Wir stellen uns also den Sommer 1946 vor. Die Gastgeber hatten auch eine Pension und einen Laden in Balatonlelle. Es war gerade noch rechtzeitig, um am nächsten Tag Getreide und Lebensmittel aus ihrem Garten und Land in die Pension und zum Einkaufen zu bringen. Die Eltern versprachen, auch im LKW Platz für die Mädchen zu haben. Vielleicht spiegelt sich die Attraktivität dieser Reiseroute des nächsten Tages bereits auf dem obigen Foto in ihren Gesichtern wider. Also luden sie am nächsten Tag im Morgengrauen die Lebensmittelpakete auf und fuhren morgens zu einem guten Zeitpunkt los, weil die Lieferanten an diesem Tag wieder zurück mussten. Meine Mutter saß etwas unbequem, lugte aber glücklich zwischen den Paketen im Laderaum des Lastwagens hindurch. Doch sie sahen nur das, was durch das offene Dreieck der hinten zusammengefalteten Plane erschien, etwas davon, was, was sie bereits hinter sich gelassen hatten: ein Stückchen blauer Himmel, die Pappelreihe, die entlang der Straße Wache stand, die gelben Felder mit Raps und Sonnenblumen, die Giebel der Häuser, die auf die Nationalstraße blicken.
– Wir werden bald durch Andocs fahren, sagte die Freundin meiner Mutter, „dort gibt es eine wundertätige Marienstatue.“
– Ja, du hast es heute Morgen erwähnt. Du konntest mir nur nicht sagen, welches Wunder geschehen ist.
– Defekt!
– So, Mädels, ihr könnt jetzt in eure Kirche gehen, wir werden versuchen, irgendwo einen Mechaniker zu finden! – rief der andere Mann zurück, weil der stämmige Fahrer immer noch fluchte.
Meine Mutter und ihre Freundin starrten sie zuerst ungläubig an, bevor sie verstanden, was los war, aber dann kletterten sie schnell vom Fahrzeug.
Die Reparatur des Fahrzeugs dauerte lange, so dass sie genügend Zeit hatten, der wundertätigen Jungfrau für das unerwartete Geschenk zu danken und die zwischen 1739 und 1747 erbaute Barockkirche, deren Altarraum aus einer gotischen Kapelle aus dem 15. Jahrhundert gebaut wurde, in Augenschein zu nehmen. Sie beteten vor einer gemalten, 160 Zentimeter großen Marienstatue, die auf dem Hochaltar steht. Diese Statue wird seit 1747 regelmäßig in verschiedene Kostüme gekleidet. Heutzutage erhält sie nur noch einmal im Jahr ein neues Kleid, und zwar am Fest Mariä Himmelfahrt am 15. August. Die anderen Kleider werden in einem Museum aufbewahrt.
Sie standen lange Zeit vor dem Herz-Jesu-Altar und freuten sich, hier der besonderen Verehrung Jesu zu begegnen, dessen Gnade die Stadt Pécs vor drei Jahren feierlich anvertraut wurde. Dieser Altar wurde 1746 von einem großzügigen Spender, einem Mitglied der Familie Lengyel namens Lajos, errichtet. Ihr Wappen wurde unterhalb der Statue des Heiligen Fürsten Imre eingraviert. Das im neoklassizistischen Stil gemalte Bild des Heiligsten Herzens Jesu wird auf zwei Seiten von den Statuen des Heiligen Petrus und des Heiligen Apostels Paulus eingerahmt.
***
Als Nachwort muss ich den merkwürdigen Zufall erwähnen, dass ich, obwohl ich schon seit einiger Zeit vorhatte, die Geschichte meiner Mutter zu veröffentlichen, erst vor kurzem dazu gekommen bin, sie zu schreiben und alles andere beiseite zu lassen. Während ich Material für mein Werk sammelte, stellte ich zu meiner Überraschung fest, dass der Kirche Mariä Himmelfahrt von Andocs im Jahr 2021 eine große Ehre zuteil wurde. Sie erhält von Papst Franziskus den Rang einer Basilika Minor. Am 10. Oktober 2021, am Fest Madonna der Ungarn, wird die Kirche die Urkunde von Bischof László Varga entgegennehmen.
