[Deutsche Übersetzung siehe unten]
Kiss Magdolna
Hajnalban dörgéssel villámlással kísért zápor ébresztett legmélyebb álmomból. Nem estem kétségbe, szokásos május eleji időjárás ezen a környéken. Biztos voltam benne, hogy reggelre eláll az eső, és ez a május elseje is olyan lesz, mint a többi – mármint ami az időjárási körülményeket illeti. Másik oldalamra fordultam tehát, és békésen szundítottam reggelig.
Nem tévedtem, a fű ugyan nedvesen csillogott, de már szétszaladtak a felhők, és a nap is elő-előbukkant közülük, amikor kilenc tájban elindultam, hogy részt vegyek a felvonuláson, az egyik neves gimnázium tanáraként.
Velem tartott hatéves unokaöcsém is, szülei ugyanis nem akartak felvonulni (akkoriban már nem volt kötelező), de én tudtam, hogy a gyerekféle szereti az ilyet. Annak idején sokszor vonultam együtt nevelőapámmal. A május elsejéknek sajátos hangulata volt, melyet még vonzóbbá tett a kis zászlók lengetése, a kézből elrugaszkodó léggömbök, a parádé után helyben fogyasztható virsli, üdítő, felnőtteknek sör. Több helyen gyülekeztünk, mi legtöbbször a vasútállomás környékén. Onnan indultunk hosszabb-rövidebb, néha több órás várakozás után – első időben a Széchenyi téren, később a Szalai András úton, az egykori MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) székháza előtt felállított dísztribün elé. Itt foglaltak helyet a pártvezérek, a városi vezetők és az arra érdemes, kitüntetett dolgozók.
1986-ban, ezen a nevezetes napon, a századik május elsejei ünnepségen, a híresztelések szerint 60-70.000 ember jelent meg, ezért elég hosszasan álldogáltunk az állomásnál. Időnként föl is vettem karomba kis unokaöcsémet, hogy bírja később a menetelést. Közben mi páran, a fiatal tanárok közül bulit is megbeszéltünk. Az egyik kollégánkhoz voltunk hivatalosak, aki az óváros egyik kis kertes házában lakott. Mire mindent tisztáztunk a délutáni-esti programmal kapcsolatban, végre elindult a menet.
A díszemelvénynél az Ércbányász-, Szénbányász- és MÁV-zenekar felváltva zenélt, a rendezvényhez illő mozgalmi nótákat, indulókat adtak elő. A hagyományok szerint minden remekül sikerült.
Egy óra körül, miután rokonomat hazavittem, én is hazaértem. Ekkor már ragyogó napsütés szárította fel a hajnali eső nyomait. Ezért ebéd után az erkélyen, a nyugágyban élveztem a hirtelen érkezett, nyarat idéző forróságot. A délutáni parti idejére ennek következtében arcom és karom barnás-pirosas színt öltött a nap erejétől. Barátaimmal először a kis kertben múlattuk az aranyló délutánt, később pedig a langyos estét, majd a házban folytattuk hajnalig. Nem siettünk, hiszen ezt az éjszakát péntektől-vasárnapig három pihenőnap követte (a korábban ledolgozott napokért cserében). Másnap délután meglátogattam unokatestvéreimet újra, közös programot terveztünk a hosszú hétvégére. Ekkor ért az első döbbenet, amikor a tévéből és az újságból is elgondolkodtató híreket lehetett kiolvasni, illetve kihallani egy bizonyos orosz atomerőműben történt balesetről. Akkor tanultuk meg ezt a nevet: Csernobil.
Teljesen váratlanul nem érintett a dolog, mert bár a baleset április 26-án történt, két nap késéssel „már” a TV híradó jelentette szűkszavúan a csernobili reaktorbaleset tényét, miszerint „megnövekedett a sugárzási szint, amely azóta már helyre is állt, folyik a károk felmérése és a helyreállítás”. Lehetett olvasni is róla a helyi lapban, igaz, csak három nappal később, április 29-től, a második oldalon: „Szerencsétlenség történt a Szovjetunióban, a csernobili atomerőműben: megsérült az egyik atomreaktor […] intézkedéseket foganatosítanak a baleset következményeinek elhárítása érdekében„. Sőt május másodikáig szinte napi rendszerességgel előkerült Csernobil a hírfolyamban. A leírások azonban homályosak voltak, nagyon ügyeltek, nehogy pánikot keltsenek. Külön vigyáztak a Dunántúli Napló esetében, hogy véletlenül se kerüljön a tudósítás a katasztrófa rovatba, ne kapjon főhelyet, hanem csak a nagyvilág ezerszínű hírei között rejtőzzön.
E forgatókönyv szerint április 30-án egy TASZSZ-közleményt idézett a Dunántúli Napló az atomerőműben történtekről: „az előzetes felmérések szerint a szerencsétlenség az atomerőmű négyes számú energiablokkjának egyik helyiségében történt, összeomlott a reaktor épületszerkezetének egy része, megsérült a reaktor és bizonyos mennyiségű radioaktív anyag szivárgott ki. Az erőmű további három energiablokkját leállították. Ezek sértetlenek és jelenleg tartalék állapotban vannak. A szerencsétlenség következtében két ember meghalt […] Megtették a legsürgősebb intézkedéseket a szerencsétlenség következményeinek elhárítása érdekében. Az atomerőmű és közvetlen környéke területén a sugárzás mértékét stabilizálták, a sérülteket megfelelő orvosi ellátásban részesítik. Az atomerőműhöz tartozó lakótelepről és közelben fekvő három további lakott településről a lakosságot elszállították”. Ekkor ugyan arról is olvashattunk, hogy a radioaktív felhő elérte Lengyelország északkeleti területeit, de sem ott, sem Csehszlovákiában, továbbá NDK-ban nem tapasztaltak „olyan radioaktivitási szintet, amely ártalmas volna az egészségre”.
Igaz, hogy május 1-én, már csaknem pontosan tájékoztattak a baleset mértékéről. Ekkor már azt is tudni lehetett, hogy a baleset óta eltelt egy hét alatt a sugárzás nem csökkent a megengedett szintre, azaz még mindig nem sikerült a problémán úrrá lenni. Hiszen „folytatódik a baleset következményeinek felszámolása. A végrehajtott intézkedéseknek köszönhetően az utolsó 24 órában csökkent a radioaktív anyag kiválása, a sugárzás erőssége az atomerőmű körzetében, s a hozzá tartozó településen mérséklődött. A szakemberek által végrehajtott ellenőrző mérések azt bizonyítják, hogy a nukleáris fűtőanyag hasadási lánkreakciója nem folyik, a reaktor lefojtott állapotban van. Megkezdődött, a környező, szennyezett területek megtisztítása”. Jónak látták megcáfolni a nyugati híreszteléseket, miszerint a „baleset során emberek ezrei haltak meg”. A két halotton kívül azonban megemlítettek 197 személyt, akiket kórházba szállítottak. (A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség jelenleg 56 közvetlen áldozatot tart nyilván.) Ugyanakkor a médiában minden javult, minden a lehető legnagyobb rendben volt – látszólag: „Csernobili Atomerőműben és a környező területeken javulnak a sugárzási viszonyok. A kijevi terület többi részén és Kijevben az atmoszférikus közeg állapota nem ad okot nyugtalanságra. Az ivóvíznek, valamint a folyók és a víztározók vizének minősége megfelel az előírt normáknak. A természeti környezet állapotát állandó megfigyelés alatt tartják”.
Ekkor már gyanakodnunk kellett volna, ha egyáltalán a kezünkbe kerültek volna ezek az írások. Na, de ki olvas újságot a május elseje eufórikus hangulatában, különösen, ha az idő szabadtéri programokra csábít, úgyhogy még ekkor sem gondoltunk semmi rendkívülire.
Május 2-ra azonban kezdett összeállni a kép, minthogy „az atomerőmű és az atomerőműhöz tartozó település területén a radioaktivitás kétharmadára-felére csökkent. Folyik az atomerőművel határos szennyezett területek sugármentesítése. Folytatódik a sérültek ellátása, közülük 18 személy súlyos állapotban van”. Nagy- Britannia, Finnország, Hollandia nagykövetei, valamint Franciaország és Ausztria ideiglenes ügyvivői magyarázatot kértek az ügyre vonatkozóan. A Dunántúli Napló e május 2-i számának egy másik oldalán pedig arról tudósítottak, hogy Magyarországon is mérik, ráadásul folyamatosan a sugárzás szintjét. „A csütörtökön mért adatok szerint a természetes környezeti háttérsugárzás szintjéhez képest a tényleges sugárszint mértéke továbbra sem tesz szükségessé a fokozott megfigyelésen és ellenőrzésen túlmenő intézkedéseket. Az ivóvízben és az élelmiszerekben a mérések nem mutatják a radioaktivitás növekedését. A levegő radioaktivitása meg sem közelíti azt a szintet, amely veszélyt jelenthet az emberi szervezetre”.
A május 1-én és 2-án írt hírek szövegezése – bármilyen megnyugtatóan próbálták azokat megfogalmazni – a sorok mögött megbújó valóság, az ellentmondásos kijelentések nagyon nyugtalanná tettek minket. A tévében arról is beszéltek, ha lehet a gyerekek kerüljék el a homokozókat, a kerti zöldségeket alaposan és többször meg kell mosni, sőt ha lehet mostanában ne fogyasszunk fejes salátát, a termelői tej helyett pedig zacskós tej fogyasztását javasolták.
– Nem elég a baleset, ráadásul titkolóznak, az embert gyanútlanul hagyják. Elveszik tőle az esélyt, hogy valamiképpen megvédhesse magát. Hiszen ebben a szép időben aki csak tehette, a szabadba ment, kirándult, a kertben dolgozott, a kisgyerekek a játszótéren, a homokozókban – fakadt ki unokahúgom.
A kisebbik fiuk ugyanis szinte egész nap lent a homokozóban játszott.
– Teljesen ki vagyunk szolgáltatva nekik – tette még hozzá sírós, mérges hangon.
Ekkor tudatosult bennem utólag, milyen felelőtlenül és mértéktelenül süttettem magam a nappal, pedig mennyire utálok csak úgy heverészni és napozgatni; sőt szinte folyamatosan a szabadban tartózkodtam május kezdetén.
Unokatestvérem édesapja, anyai nagybátyám, sugárkutató orvos lévén, egykor a kővágószőlősi bánya orvosa is volt, ekkor már felismerte, hogy a helyzet súlyosabb lehet annál, mint, amit az újságok elárulnak. Biztos, ami biztos alapon patikában kapható jód szedését ajánlotta, megfelelő dózisban és bizonyos ideig. Pár napig én is iszogattam kis kanalanként, elég pocsék volt, és reménykedtünk a legjobbakban, mert a híradások tulajdonképpen végig teljes bizonytalanságban tartottak minket.
Csak később, a 90-es évektől, a kutatásokból és cikkekből derült ki, hogy a Magyarországot ért sugárzás valójában milyen mértékű is volt.
1986 május első hetében rendült meg először a bizalmam a világ dolgaiban. Akkor gondoltam először, mi történne, ha a paksi atomerőműben következne be nukleáris baleset. Először éreztem, milyen sebezhetőek vagyunk, először tudatosult bennem, hogy ezen a Földön a távolság relatív.
Források és tájékoztató irodalom (egykorú videók is!)
- A 100. május elseje Pécsett, 1986. május 1. csütörtök, videók: https://www.youtube.com/watch?v=BxXW9nZcO0A; https://www.youtube.com/watch?v=7oEgZVYU5cI
- A Dunántúli Napló 1986-os évfolyamának, áprilisi ill. májusi számai: http://library.hungaricana.hu/hu/view/DunantuliNaplo_1986_04/?pg=0&layout=s, http://library.hungaricana.hu/hu/view/DunantuliNaplo_1986_05/?pg=0&layout=s
- A csernobili radioaktív felhő útja Európában április 26 – május 10-ig, animáció; http://www.irsn.fr/FR/popup/Pages/tchernobyl_video_nuage.aspx
- A csernobili atombalesetről szóló tájékoztatás témaköréhez; http://mult-kor.hu/20060426_csernobil_es_a_hazai_napilapok_megbizhatosaga; http://mult-kor.hu/20060426_csernobil_a_kadari_tajekoztataspolitika_csodje; http://index.hu/belfold/tegnapiujsag/2011/04/26/csernobil_nem_volt_cimlapsztori/
[Übersetzung aus dem Ungarischen:]
Mit strahlendem Gesicht marschierten wir am 100. Maieiertag in Pécs
Im Morgengrauen holte mich ein Gewitter mit Donner und Blitzen aus meinem tiefsten Traum. Ich hatte nicht an normalem Wetter Anfang Mai in dieser Gegend gezweifelt. Ich war mir sicher, dass der Regen am Morgen aufhören würde, und dieser 1. Mai würde wie die anderen sein – das heißt, in Bezug auf die Wetterbedingungen. Also drehte ich mich zu meiner anderen Seite und machte bis zum Morgen ein friedliches Nickerchen. Ich habe mich nicht geirrt, das Gras glitzerte nass, aber die Wolken liefen bereits weg und die Sonne tauchte aus ihnen auf, als ich mich in neun Landschaften auf den Weg machte, um als Lehrer an einem der berühmtesten Gymnasien von Pécs an der Parade teilzunehmen.
Mein sechsjähriger Neffe war auch bei mir, da seine Eltern nicht marschieren wollten (es war zu dieser Zeit nicht mehr verpflichtend), aber ich wusste, dass diese Art von Kind das liebte. In dieser Zeit lief ich viele Male mit meinem Stiefvater. Der 1. Mai hatte eine besondere Atmosphäre, die durch das Winken kleiner Fahnen, Luftballons, Würste, die nach der Parade vor Ort konsumiert werden konnten, Erfrischungen und Bier für Erwachsene noch attraktiver wurde. Wir versammelten uns an mehreren Orten, die meisten von uns um den Bahnhof herum. Wir gingen von dort nach einer längeren oder kürzeren, manchmal mehrstündigen Wartezeit – zuerst auf dem Széchenyi-Platz, später auf der Szalai András-Straße, vor der dekorativen Tribüne, die vor dem ehemaligen Hauptquartier des Ungarischen Honvéd-Bundes (Ungarischer Militärbund) errichtet wurde. Hier nahmen Parteiführer, Stadtführer und verdiente, angesehene Arbeiter ihre Plätze ein.
1986, an diesem bemerkenswerten Tag, dem 100. Jahrestag des 1. Mai, erschienen Berichten zufolge 60-70.000 Menschen, so dass wir einige Zeit am Bahnhof standen. Manchmal nahm ich sogar meinen kleinen Neffen in die Arme, damit er den Marsch später ertragen konnte. In der Zwischenzeit haben wir, ein paar von uns jungen Lehrern, auch eine Party verabredet. Wir waren bei einem unserer Kollegen, der in einem kleinen Haus mit Garten in der Altstadt lebte, eingeladen. Als wir alles über das Nachmittag-Abend-Programm geklärt hatten, hatte die Prozession endlich begonnen. Im Orchester spielten abwechselnd die Uranbergbau-, Kohlebergbau- und MÁV-Kapellen Marschlieder und Starter, die für die Veranstaltung geeignet waren. Nach der Tradition lief alles super. Ungefähr eine Stunde nachdem ich meinen Verwandten nach Hause gebracht hatte, kam ich auch nach Hause. Zu diesem Zeitpunkt hatte strahlender Sonnenschein die Spuren des Morgenregens ausgetrocknet. Deshalb genoss ich nach dem Mittagessen die plötzliche, sommerliche Hitze auf dem Balkon im Liegestuhl. Zum Zeitpunkt der Nachmittagsparty waren mein Gesicht und meine Krallen durch die Kraft der Sonne bräunlich-rot geworden. Meine Freunde und ich verbrachten den goldenen Nachmittag zuerst in dem kleinen Garten und dann den lauwarmen Abend und gingen dann bis zum Morgengrauen im Haus weiter. Wir hatten es nicht eilig, da auf diese Nacht von Freitag bis Sonntag drei freie Tage folgten (im Austausch für früher geleistete Tage). Am nächsten Nachmittag besuchte ich meine Cousins wieder, wir planten ein gemeinsames Programm für das lange Wochenende. Zu diesem Zeitpunkt kam der erste Schock, als zum Nachdenken anregende Nachrichten im Fernsehen und in der Zeitung über einen Unfall in einem bestimmten russischen Kernkraftwerk gelesen und gehört werden konnten. Dann haben wir diesen Namen gelernt: Tschernobyl [Bildunterschrift: Der erste Bericht des Dunántúli Napló über Tschernobyl, April 1986.] Die Sache hat mich völlig unerwartet kalt gelassen, denn obwohl sich der Unfall am 26. April ereignete, berichtete die Fernsehnachrichtensendung mit zweitägiger Verspätung „bereits“ knapp über den Reaktorunfall in Tschernobyl, wonach „die Strahlenbelastung angestiegen ist, sich seitdem aber wieder normalisiert hat, und die Schadensbegutachtung sowie die Sanierungsarbeiten im Gange sind“. Man konnte darüber auch in der Lokalzeitung lesen, allerdings erst drei Tage später, ab dem 29. April, auf Seite zwei: „In der Sowjetunion, im Kernkraftwerk Tschernobyl, ist ein Unglück geschehen: Einer der Reaktoren wurde beschädigt […] Es werden Maßnahmen ergriffen, um die Folgen des Unfalls zu beseitigen.“ Bis zum 2. Mai tauchte Tschernobyl sogar fast täglich in den Nachrichten auf. Die Beschreibungen waren jedoch vage, man achtete sehr darauf, keine Panik auszulösen. Im Falle des Dunántúli Napló wurde besonders darauf geachtet, dass die Berichterstattung nicht versehentlich in die Rubrik „Katastrophen“ geriet, keinen prominenten Platz erhielt, sondern sich nur unter den bunten Nachrichten aus aller Welt versteckte.
[Bildunterschrift 3. Die Reise der radioaktiven Wolke von Tschernobyl in Europa vom 26. April bis 10. Mai, Animation] Nach diesem Szenario zitierte die Zeitung „Dunántúli Napló“ am 30. April eine Mitteilung der TASS zu den Ereignissen im Kernkraftwerk: „Nach vorläufigen Untersuchungen ereignete sich der Unfall in einem Raum des Reaktorblocks Nr. 4 des Kernkraftwerks; ein Teil der Gebäudestruktur des Reaktors stürzte ein, der Reaktor wurde beschädigt und eine gewisse Menge radioaktiver Stoffe trat aus. Die übrigen drei Reaktorblöcke des Kraftwerks wurden abgeschaltet. Diese sind unbeschädigt und befinden sich derzeit im Standby-Modus. Infolge des Unfalls sind zwei Menschen ums Leben gekommen […] Es wurden die dringendsten Maßnahmen ergriffen, um die Folgen des Unfalls zu beseitigen. Die Strahlenbelastung im Bereich des Kernkraftwerks und seiner unmittelbaren Umgebung wurde stabilisiert, die Verletzten werden angemessen medizinisch versorgt. Die Bevölkerung wurde aus der zum Kernkraftwerk gehörenden Siedlung und aus drei weiteren nahegelegenen Ortschaften evakuiert.“ Zwar war damals auch zu lesen, dass die radioaktive Wolke die nordöstlichen Gebiete Polens erreicht habe, doch weder dort noch in der Tschechoslowakei oder in der DDR wurden „Radioaktivitätswerte festgestellt, die gesundheitsschädlich wären“.
Es stimmt, dass am 1. Mai bereits ziemlich genaue Angaben zum Ausmaß des Unfalls gemacht wurden. Zu diesem Zeitpunkt war auch bereits bekannt, dass die Strahlung in der Woche seit dem Unfall nicht auf das zulässige Niveau gesunken war, das heißt, es war noch immer nicht gelungen, das Problem in den Griff zu bekommen. Denn „die Beseitigung der Unfallfolgen geht weiter. Dank der ergriffenen Maßnahmen hat sich in den letzten 24 Stunden die Freisetzung radioaktiver Stoffe verringert, und die Strahlungsintensität im Umkreis des Kernkraftwerks sowie in der dazugehörigen Ortschaft ist zurückgegangen. Die von Fachleuten durchgeführten Kontrollmessungen belegen, dass keine Kettenreaktion des Kernbrennstoffs stattfindet und sich der Reaktor im abgeschalteten Zustand befindet. „Die Säuberung der umliegenden, kontaminierten Gebiete hat begonnen.“ Man hielt es für angebracht, die westlichen Gerüchte zu widerlegen, wonach „bei dem Unfall Tausende von Menschen ums Leben gekommen seien“. Neben den beiden Toten wurden jedoch 197 Personen erwähnt, die ins Krankenhaus gebracht worden seien. (Die Internationale Atomenergie-Organisation verzeichnet derzeit 56 direkte Opfer.) Gleichzeitig wurde in den Medien berichtet, dass sich alles zum Guten gewendet habe und alles bestmöglich in Ordnung sei – scheinbar: „Im Kernkraftwerk Tschernobyl und in den umliegenden Gebieten verbessern sich die Strahlungsbedingungen. Im übrigen Gebiet von Kiew und in Kiew selbst gibt der Zustand der Atmosphäre keinen Anlass zur Besorgnis. Die Qualität des Trinkwassers sowie des Wassers in Flüssen und Stauseen entspricht den vorgeschriebenen Normen. Der Zustand der natürlichen Umwelt wird ständig überwacht.“
Da hätten wir schon misstrauisch werden müssen, wenn uns diese Artikel überhaupt in die Hände gefallen wären. Aber wer liest schon Zeitung in der euphorischen Stimmung des 1. Mai, zumal das Wetter zu Veranstaltungen im Freien einlud, sodass wir selbst zu diesem Zeitpunkt noch nichts Ungewöhnliches vermuteten.
Am 2. Mai begann sich das Bild jedoch zu klären, da „die Radioaktivität auf dem Gelände des Kernkraftwerks und in der dazugehörigen Ortschaft auf zwei Drittel bis die Hälfte gesunken ist. Die Dekontaminierung der an das Kernkraftwerk angrenzenden kontaminierten Gebiete ist im Gange. Die Versorgung der Verletzten wird fortgesetzt, von denen sich 18 Personen in einem kritischen Zustand befinden“. Die Botschafter Großbritanniens, Finnlands und der Niederlande sowie die Geschäftsträger ad interim Frankreichs und Österreichs forderten eine Erklärung zu diesem Vorfall. Auf einer anderen Seite der Ausgabe der Zeitung „Dunántúli Napló“ vom 2. Mai wurde berichtet, dass auch in Ungarn die Strahlungswerte gemessen werden, und zwar kontinuierlich. „Nach den am Donnerstag gemessenen Daten erfordert der tatsächliche Strahlungswert im Vergleich zur natürlichen Hintergrundstrahlung weiterhin keine Maßnahmen, die über verstärkte Beobachtung und Kontrolle hinausgehen. Die Messungen in Trinkwasser und Lebensmitteln zeigen keinen Anstieg der Radioaktivität. Die Radioaktivität in der Luft erreicht nicht einmal annähernd ein Niveau, das eine Gefahr für den menschlichen Organismus darstellen könnte.“
Der Wortlaut der Nachrichten vom 1. und 2. Mai – so beruhigend man sie auch zu formulieren versuchte – sowie die hinter den Zeilen verborgene Realität und die widersprüchlichen Aussagen haben uns sehr beunruhigt. Im Fernsehen wurde auch darüber gesprochen, dass Kinder Sandkästen möglichst meiden sollten, dass Gartengemüse gründlich und mehrmals gewaschen werden müsse, ja, dass man derzeit möglichst keinen Kopfsalat verzehren solle und statt Milch vom Erzeuger lieber abgepackte Milch konsumieren solle.
– Der Unfall allein reicht nicht, dazu kommt noch die Geheimhaltung, man lässt die Menschen ahnungslos zurück. Sie nehmen ihm die Chance, sich irgendwie zu schützen. Denn bei diesem schönen Wetter ist jeder, der konnte, nach draußen gegangen, hat Ausflüge gemacht, im Garten gearbeitet, die kleinen Kinder waren auf dem Spielplatz, in den Sandkästen – platzte meine Nichte heraus.
Ihr jüngster Sohn hatte nämlich fast den ganzen Tag unten im Sandkasten gespielt.
– Wir sind ihnen völlig ausgeliefert – fügte sie mit weinerlicher, wütender Stimme hinzu.
Da wurde mir im Nachhinein bewusst, wie unverantwortlich und maßlos ich mich tagsüber in der Sonne aalte, obwohl ich es doch so sehr hasse, einfach nur herumzuliegen und mich zu sonnen; ja, ich hielt mich Anfang Mai fast ununterbrochen im Freien auf.
Der Vater meiner Cousine, mein Onkel mütterlicherseits, war Strahlenmediziner und hatte einst auch als Arzt im Bergwerk von Kővágószőlős gearbeitet; ihm war bereits klar, dass die Lage ernster sein könnte, als es die Zeitungen vermuten ließen. Um auf Nummer sicher zu gehen, empfahl er die Einnahme von in der Apotheke erhältlichem Jod in der richtigen Dosierung und über einen bestimmten Zeitraum. Ein paar Tage lang trank ich es auch, einen kleinen Löffel nach dem anderen; es schmeckte ziemlich eklig, und wir hofften das Beste, denn die Nachrichten hielten uns eigentlich die ganze Zeit in völliger Ungewissheit.
Erst später, ab den 90er Jahren, wurde aus Forschungen und Artikeln deutlich, wie hoch die Strahlenbelastung in Ungarn tatsächlich war.
In der ersten Maiwoche 1986 erschütterte sich zum ersten Mal mein Vertrauen in die Welt. Damals dachte ich zum ersten Mal darüber nach, was passieren würde, wenn es im Kernkraftwerk Paks zu einem nuklearen Unfall käme. Zum ersten Mal spürte ich, wie verwundbar wir sind, zum ersten Mal wurde mir bewusst, dass Entfernung auf dieser Erde relativ ist.
Quellen und weiterführende Literatur (auch zeitgenössische Videos!): s. oben!