Szöveg és fotók: Kupás Péter
Nehezen hihető, hogy hétfő délelőtt fél tizenegy van és csak magam vagyok Égervölgyben, nincsenek medvehagymát tépő tömegek, kutyasétáltatók, ordító gyerekek, túrázók, piknikezők, hangos bámészkodók.
Csak az erdő katedrális léptékű csöndje, és annak minden zaja, nesze, zöreje hallható: erdei pintyek, harkályok, ökörszemek, cinegék, őszapók hangja, a lépteim az avarban, a beporzók zúgása, az enyhe szélben nyikorgó fák és a szívdobbanásom. Néha meg kell állnom, hogy el bírjam viselni azt, hogy ennek része vagyok, és hála önt el, hogy itt és most senkivel nem kell megosztanom ezt.
Céltalanul mászkálok a patakmederben, próbálok a levegőre lépni, nehogy megzavarjam az univerzum rendjét, a gyorsan szálló felhők közt hol előbukkan, hol elbújik a nap.
Másfél óra tűnik el a ragyogásban, elindulok visszafele, és ahogy mindig, összeszedem most is mások eldobált szemetét, a húgyos, szaros, taknyos papírzsebkendőket, cukorkapapírokat, cigicsikkeket, fémdobozokat, zacskókat, kupakokat, de találok cipősarkat, gyorskötözőt és egy zipzár eltört kocsiját. Bár bennem is eltörik valami, ahogy el kell mennem, de legalább egy kicsit tisztább lett az út, amerre jártam, egy kicsit tisztább lettem én is ebben a magányos erdőfürdésben.
© Kupás Péter, 2026.