Pécs városát és Baranya megyét (is) érintő fontos közéleti kérdések
Kb. 60 érdeklődő (többek között az RHK vezérigazgatósága és Boda polgármestere) fogadta el az Energiaklub meghívását egy, a nukleáris ipar nagyberuházásáról szóló tájékoztató estére 2017. február 2-án. » Read more
Hogyan lehet atomerőművet tervezni legalább 70 évre előre, miközben a világ akár néhány év alatt a feje tetejére állhat? Hogyan fogjuk tárolni a nukleáris hulladékokat több százezer évig?
Résztvevők:
Fabók Márton, az Energiaklub munkatársa – Paks 2 engedélyezési folyamata és a jelenlegi helyzet
Koritár Zsuzsanna, az Energiaklub munkatársa – Az atomhulladék tárolásának problémái
Kóbor József, a PTE egyetemi docense – Az atomtemető pécsi-batanyai érintettsége
Műsorvezető: Ungár Tamás, az egykori Népszabadság újságírója
Vlasta Toth, Zágráb
(Részlet)
Az atomenergia korszaka Horvátországban Tito idejére esik, amikor Horvátország öt másik részköztársasággal (és Koszovóval) a Szocialista Föderatív Jugoszláv Köztársaság része volt (1992-ig).
Az 1970-es évek elején kezdtek a szlovéniai Krško-ban, ami csak 30 kilométerre nyugatra fekszik Horvátország Száva-parti fővárosától, egy saját atomerőmű építésébe kezdtek. 1981. október 2-án indult a próbaüzem, 1983. január 15-én pedig üzembe helyezték.
Vlasta Toth 2011.04.11.
A Krško-Atomerőmű a ma önálló Szlovénia és Horvátország közös tulajdonában van. Mint jugoszláv tagállamok a 70-es évek elején, e két ország egyesítette erőforrásait, hogy egy atomerőművet építsenek elektromos áram előállítására. Az 1992-ig tartó közös vállalkozás első fázisa után, amit a jugoszláviai háború és a kifizetetlen számlák miatti viszály szakított meg, Szlovénia és Horvátország 2003 óta ismét közösen használja az atomerőművet, együtt állítanak elő elektromos áramot, és együtt viselik (vagy legalábbis kellene, hogy viseljék) az üzemben tartási költségeket.
A korabeli Jugoszláviában az emberek nem voltak tudatában mindazon összetett problémának és veszélynek, amelyeket az atomerőművek hoznak magukkal. Ámde, ha képesek lettek volna is a veszélyek felismerésére, a társadalmi körülmények vagy az állam mechanizmusai megakadályozták volna a tiltakozásokat és ellenállást egy ilyen méretű „nemzeti” projekttel szemben. Ezért a nyilvánosságban és médiában kizárólag pozitívan nyilatkoztak a krškoi atomerőműről – mint az elektromos áram előállításának legmodernebb technológiájáról, ami Jugoszláviát és a jugoszláv tudományt egyenesen a technikailag fejlett országok élére fogja repíteni. A népesség büszkesége megnőtt e technológiai eredmények láttán, ami miatt minket most a világ legfejlettebb országai között kell, hogy számon tartsanak.
Az elmúlt évszázad hetvenes és nyolcvanas éveiben senki sem írt az üzemeltetés magas költségeiről, a külföldi hitelfelvétel költségeiről, melyek az egész országot hosszú időre eladósították, és arról sem, mennyibe kerülne az évek során a tudományos intézmények egész rendszerét felépíteni és nukleáris technikában jártas szakértők egész generációit kinevelni. És semmi sem jelent meg a nyilvánosságban az erőművet illető biztonsági intézkedések tényleges költségeiről, különösen a nukleáris balesetek és zavarok tartós következményeinek mértékét tekintve. Ami a nukleáris erő egész összetettségéről való átlagos tudást illeti Horvátország, Szlovénia és Jugoszlávia normál népessége ténylegesen „vasfüggöny mögött” volt. A nyílt médián át felszolgált összes információ a párt és a katonai hatóságok által „engedélyezett ”és „pozitív” volt. Amikor a veszélyre emlékeztettek, általában elbagatellizálták, és mindent „a világ legmodernebb technikájának” rózsaszín szemüvegén és „szakértők által megalapozottnak” láttattak. Az atomenergiáról csak kizárólag pozitívan beszéltek, és Jugoszlávia polgárai ezt illetően egyfajta buborékban éltek.
Ez a buborék először a csernobili robbanás hatására pukkadt ki, 1986. április 26-án. E katasztrófa globális kihatásai olyan jelentősek voltak, hogy az igazságot nem lehetett többé eltitkolni a nyilvánosság elől. A távoli Csernobilból jövő radioaktív felhő már négy nap után a fejünk felett volt, és gyorsan világos lett mindenkinek, hogy ez a „titokzatos veszély”, amit az atomerőmű jelent, nemcsak rossz nyelvek, tudatlanok feltételezése és puszta fecsegés, hanem valódi veszély, amivel előreláthatatlan hosszú időn belül senki sem birkózik meg.
Személyes élményeim abból az időből:
Akkoriban 36 éves voltam, és egy édes, négyéves kislány anyja. Csak két nappal a baleset után, 1986. április 28-án (!) jelentették be a rádió- és TV-állomások, hogy egy atomerőműben a Szovjetunióban, konkrétan Ukrajnában, valamiféle szörnyű baleset történt. Az információk, ahogy az akkoriban szokásos volt, formálisak, üresek és kurták voltak – tipikusan így volt ez minden korabeli szocialista rendszerben. „Fél füllel” hallgattuk, és azt gondoltuk, hogy messze van, a hatalmas Oroszországban…
Ezt tettük:
Május 1. munkaszüneti ünnepnap volt Jugoszláviában, aminek mindenki örült, és hagyományosan a természetbe, a friss levegőre kirándult mindenki. Fiatal családként körülbelül egy tucat közeli barátunk volt, hasonló korú gyerekekkel. A szokásos módon együtt mentünk a hegyekbe, vagy valamelyikünknél élveztük ki a zöld kertet. Abban az évben május elseje különösen szép volt, napos és kellemes – a felnőttek számára ideális alkalom grillezni és a gyerekeknek az első lehetőség, hogy a már dús fűben hemperegjenek. Ezt az ünnepi május elsejét egy zágrábi család csodálatos kertjében akartuk eltölteni. Mindenütt virágok, lepkék és méhek; a nehéz tavaszi esők által keltett intenzív színek méginkább megerősítették ezt a csodát. Miközben arról beszéltünk, ki hoz kenyeret és húst a grillezéshez, és ki salátát, Csernobilból jövő, olyan radioaktív felhőket jelentett be a rádió, amelyek Finnországból és Svédországból jövet Németországon és Lengyelországon áthaladnak, és továbbmennek déli irányba. Abban a pillanatban gondoltam először: „Hm, talán nincs is olyan messze, hogy a felhők hozzánk is elérjenek.”
A következő napon a rádió és a tévé elkezdtek rendkívüli adásokat sugározni, és egy komoly megjelenésű orvosnő a Közegészségügyi Intézetből nyíltan és részletesen kifejtette, hogy mi a radioaktivitás; mik a következményei, milyen magas a természetes háttérsugárzás, és hogy néznek ki a határértékek, amik fölött már betegség veszélyeztet; hogy védekezhet az ember, és miért az egyetlen módszer a radioaktivitás mérésére az ún. Geiger-Müller számláló stb. Hogy megakadályozzák a pánikreakciókat, a felvilágosítás után, még további híreket küldtek, amik a védelmi felvilágosítás kijelentéseit legyengítették, ebben a stílusban: „Jelenleg a Csernobilból jövő radioaktív felhő, Európába haladva veszít erejéből. Még nem biztos, milyen további úton fog továbbhaladni, de számíthatunk arra, hogy Jugoszlávia területét el fogja kerülni…”.
Így ünnepeltük kerti partinkat tehát, félelem és aggodalom nélkül, mélyzöld környezetben, amit április 30-tól – május 1-re virradóan az eső alaposan átmosott… A gyerekek élvezték a fehér és sárga virágokkal teli dús füvet. Milyen Csernobil? Milyen sugárzás? Az „valahol máshol van”. Egy ilyen napon csak nem fogjuk magunkat a szobába zárni egy pánik miatt!
Este azonban hivatalos forrásokból értesültünk arról, hogy előző éjjel környékünkön is rádióaktív eső esett. Először délután szólították fel az embereket, hogy ne menjenek ki a házukból, ne érintsenek meg növényeket, ne egyenek salátát, epret, stb. A tévéhíradóban fiatalokat láttunk a „Fiatal Technikusok Klubjából”, akik gyakorlatuk részeként épületek falán, iskolaablakokon, bokrokon mérték a radiokativitást… Ekkor világossá vált, hogy majdnem egész Jugoszlávia az eső által sugárszennyezett lett, mégpedig jóval a „megengedett felső értékek” felett. Őszintén szólva a szituáció nem volt katasztrofális (látszólag), de a közegészségre gyakorolt tartós és maradandó következményeket nem lehetett kizárni.
Ez az értesülés, olyan volt számunkra, mint a hidegzuhany. Most láthattuk és felfoghattuk, hogy Jugoszlávia nem izolált sziget, amit üvegburok óv. Először ekkor tudatosult, hogy planétánknak csak egy része vagyunk, és mindannyian viselni fogjuk e globális kudarc következményeit.
A jugoszláv népesség számára a csernobili katasztrófának volt pozitív hatása is. Jugoszlávia akkori vezetése és különösen a szövetségi államok, Szlovénia és Horvátország a 80-as évek végén Dalmáciában tervezett egy második atomerőművet – Vir szigetén, Zadar közelében –, amit törölni kellett terveikből.
A Csernobil utáni években Horvátországban ökológiai kérdésekben is megjelentek a civil kezdeményezések. Ez egy fiatalok általi spontán atomellenes ökológiai mozgalom volt, elsősorban azoké a diákoké, akik éppúgy az atomerőművek és az atomenergia, mint az atomfegyverek ellen tiltakoztak.
További dolgokat kezdeményeztek Csernobil után az aktivisták, az atomtechnika területének és trendjének rendszeres kontrollálása érdekében, és azért, hogy tevékenységükkel (a 80-as évek végi utcai akciók) a lakosságot felvilágosítsák a károkról és a lehetséges veszélyekről. Miután Horvátországba a 90-es években egy plurális többpártrendszert vezettek be, ezekből az aktivista mozgalmakból létrejött az első és máig a leginkább köztiszteletben álló környezetvédelmi szervezet, a Zelena akcija („Zöld Akció”).
A horvátországi háborús események miatt (1991‒1994) több évre elmaradt a civiltársadalom fejlődése is. Ugyanis egy háborús övezetben nincs esély ökológiai irányultságú egyesülések létrehozására, főleg nem egy zöld párt számára.
De a háború alatt Horvátországban létrejöttek békeszervezetek és egy békére szólító mozgalom. Ezen aktivisták soraiból egyesek a 90-es évek végén átmentek az ökológia területére, és megkezdték NGO-k vagy az akkor először létrejövő zöld pártok által az aktív munkát.
A „Zelena akcija” nevű szervezet a tevékenységét a 90-es évek során a horvát energiapolitika fejlődésének megfigyelésére koncentrálta. Voltak tiltakozó akciók a Lukovo Šugarje-i (egy kis város a tenger mellett, a Velebit-hegység alatt) szénerőmű ellen és a plomini hőerőmű (Isztria) tervezett második blokk ellen is. A Zöld Akció – „Zelena akcija” abban az időben a régió egyetlen olyan szervezete volt, amelyik aktívan fellépett az olyan megújuló energiaforrásokért, mint a szél és a nap. Ezen kívül sosem nyugodott bele a közeli, szlovéniani krsko-i atomerőmű létébe, követeli a bezárását, és támogatja a megújuló energiaforrásokra történő stratégiai átállást.
Az új évezreddel Franjo Tuđman választási veresége után (miután sikertelenül próbálta pótolni Titót), a horvát társadalom parlamentáris és demokratikus fejlődésének új szakasza kezdődött. Nyíltan kimondhatjuk, hogy ez volt az egyéni aktivitással és politikai pártokkal működő civiltársadalom kezdete. A statisztikák azt mutatják, hogy ez a dinamika még szokatlanul nagy dimenzióban jelent meg, összehasonlítva a relatíve kis Horvátországgal. Több tízezer egyesület és csoportosulás mellett, körülbelül 140 politikai pártunk is van.
A Krško Erőműből származó nukleáris hulladék tárolásának és kezelésének problémája a horvát társadalomban 1998-ban lett aktuális. E hulladék kezeléséért Szlovénia és Horvátország ugyanolyan mértékben felelős (50% – 50 %).
Amikor Horvátországról és a nukleáris hulladékról beszélünk, akkor vissza kell mennünk 20 évet, Jugoszlávia utolsó éveibe.
Az 1980-as évek közepén az illetékes hatóság APO (Hulladékkezelési Ügynökség) horvát területen keresett egy helyet a krškoi erőműből származó erősen, közepesen és alacsonyan sugárzó rádióaktív hulladék tárolására. Az APO hulladékkezelő intézet egy átfogó szeizmológiai és geológiai tanulmányra adott megbízást, amiből kiderült, hogy két helység jöhet szóba. Az első és legmegfelelőbb a Moslavačka gora környékén Szlavóniában, a másik a hegyvidéki Trgovska gora területe volt, délre Sisak városától (a boszniai határ közelében). A nukleáris szemétlerakó felépítéséért a horvát energiaszolgáltató, a HEP (Hrvatska elektroprivreda) volt felelős.
Ami a geológiát, hidrológiát és szeizmológiát illeti, Moslavačka gora környéke volt a legmegfelelőbb, miközben Trgovska gorát az ottani ritkás népsűrűség miatt választották ki (nagy erdők, falvak és mezőgazdasági területek nélkül). Ki kell emelni, hogy ezeket a vizsgálatokat még a háború előtt, melynek során Jugoszlávia szétesett, lefolytatták. A köztes időben, a háború után a politika a nukleáris szemétlerakó felépítése ügyében teljesen megváltozott.
A Moslavačka gora hegyvidék alatti falvak lakosai, egy helyi Öko-NGO és a HSS nevű politikai párt által támogatva (Horvát Parasztpárt) fellázadtak a közvetlen lakókörnyezetükben tervezett atomtemető ellen. Az ellenállás erős volt, és jól érvelt (különösen, mint egy erősen a földművelés által meghatározott területre és a népsűrűségre hivatkozva) valamint a HSS párt, akivel összebarátkoztak, nagy ambíciókkal rendelkezett, és az 1999-es választások után után a kormányzatba is bekerült.
Az 1999-es parlamenti választások után a HSS ténylegesen a kormánykoalíció tagja lett a szociáldemokraták és a liberálisok partnereként. Érthető, hogy a választóknak tett ígéretét nem akarta megszegni. Így aztán ez a párt keményen ellenszegült a Moslavačka gorában tervezett atomtemető felépítésének. Ezáltal az újonnan létrehozott kormány az APO által alternatív ajánlatként felvetett Trgovska gora területét választotta.
A Trgovska gora körüli kerület (másnéven „Gvozd”) mindig is ritkán lakott környék volt. A háború alatt a SAO Krajina néven nevezett, mesterségesen megalkotott szerb politikai entitás szíve volt, amely Horvátországról lecsatlakozott és Szerbiához, tulajdonképpen a még megmaradt Jugoszláviához akart csatlakozni. 1995 után a népesség többsége elhagyta a hazáját, és a közeli Boszniába menekült. A vidék elhagyatottsága tehát még egy érvet jelentett az ún. gvozdi terület mellett.
A gvozdi régió területe (Trgovska gora-régió) egyébként közel van a szomszéd állam, Bosznia-Hercegovinához, ami által felmerül a határokon túllépő, az ESPOO-i egyezményben is meghatározott szennyeződés veszélye is. Emellett a Trgovska gora-hegyvidék területén található a legtöbb forrás és folyó, amik aztán az Una és Sana vízgyűjtőterületeit alkotják, és Boszniában a Unsko-Sansko kanton mezeit és erdeit látják el vízzel. Ökológiai nézőpontból itt érintetlen természetről van szó, egy majdnem elképzelhetetlenül gazdag erdei flórával, faunával, és iható vízű forráspatakokkal. Azt mondhatnánk, ökológiailag szemlélve valóságos kincs – ipari és mezőgazdasági szennyeződéstől érintetlen. Szeizmológiai-geológiai nézőpontból itt kevésbé biztonságos helységről beszélhetünk, mint amilyen a Moslavačka gora-hegyvidék lenne, mert a Trgovska gora-hegyvidék altalaja vulkáni kőzetekből áll, amik rézfémben és termálvizekben (mint pl. Topusko) gazdagok. E környék mai lakói lehetőségeiket az ökoturizmus fejlesztésében és a kisipari struktúrában történő gazdálkodás biológiai kiépítésében látják.
Vlasta Toth, az Održivi razvoj Hrvatske– az OraH párt nemzetközi titkára (Horvátország Fenntartható Fejlődése Párt, rövidítve OraH, azaz „Dió”), (több évig a Zelena lista – Zöld Lista társelnöke és környezetvédő aktivista)
Horvát nyelvből fordította:
Bernhard Riepl
www.sonneundfreiheit.eu
A német nyelvű változat fordítása: –AS–
Kiss Magdolna
Hajnalban dörgéssel villámlással kísért zápor ébresztett legmélyebb álmomból. Nem estem kétségbe, szokásos május eleji időjárás ezen a környéken. Biztos voltam benne, hogy reggelre eláll az eső, és ez a május elseje is olyan lesz, mint a többi – mármint ami az időjárási körülményeket illeti. Másik oldalamra fordultam tehát, és békésen szundítottam reggelig.
1986-ban, fiatal tanárként
Nem tévedtem, a fű ugyan nedvesen csillogott, de már szétszaladtak a felhők, és a nap is elő-előbukkant közülük, amikor kilenc tájban elindultam, hogy részt vegyek a felvonuláson, az egyik neves gimnázium tanáraként.
Velem tartott hatéves unokaöcsém is, szülei ugyanis nem akartak felvonulni (akkoriban már nem volt kötelező), de én tudtam, hogy a gyerekféle szereti az ilyet. Annak idején sokszor vonultam együtt nevelőapámmal. A május elsejéknek sajátos hangulata volt, melyet még vonzóbbá tett a kis zászlók lengetése, a kézből elrugaszkodó léggömbök, a parádé után helyben fogyasztható virsli, üdítő, felnőtteknek sör. Több helyen gyülekeztünk, mi legtöbbször a vasútállomás környékén. Onnan indultunk hosszabb-rövidebb, néha több órás várakozás után – első időben a Széchenyi téren, később a Szalai András úton, az egykori MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) székháza előtt felállított dísztribün elé. Itt foglaltak helyet a pártvezérek, a városi vezetők és az arra érdemes, kitüntetett dolgozók.
1986-ban, ezen a nevezetes napon, a századik május elsejei ünnepségen, a híresztelések szerint 60-70.000 ember jelent meg, ezért elég hosszasan álldogáltunk az állomásnál. Időnként föl is vettem karomba kis unokaöcsémet, hogy bírja később a menetelést. Közben mi páran, a fiatal tanárok közül bulit is megbeszéltünk. Az egyik kollégánkhoz voltunk hivatalosak, aki az óváros egyik kis kertes házában lakott. Mire mindent tisztáztunk a délutáni-esti programmal kapcsolatban, végre elindult a menet.
A díszemelvénynél az Ércbányász-, Szénbányász- és MÁV-zenekar felváltva zenélt, a rendezvényhez illő mozgalmi nótákat, indulókat adtak elő. A hagyományok szerint minden remekül sikerült.
Egy óra körül, miután rokonomat hazavittem, én is hazaértem. Ekkor már ragyogó napsütés szárította fel a hajnali eső nyomait. Ezért ebéd után az erkélyen, a nyugágyban élveztem a hirtelen érkezett, nyarat idéző forróságot. A délutáni parti idejére ennek következtében arcom és karom barnás-pirosas színt öltött a nap erejétől. Barátaimmal először a kis kertben múlattuk az aranyló délutánt, később pedig a langyos estét, majd a házban folytattuk hajnalig. Nem siettünk, hiszen ezt az éjszakát péntektől-vasárnapig három pihenőnap követte (a korábban ledolgozott napokért cserében). Másnap délután meglátogattam unokatestvéreimet újra, közös programot terveztünk a hosszú hétvégére. Ekkor ért az első döbbenet, amikor a tévéből és az újságból is elgondolkodtató híreket lehetett kiolvasni, illetve kihallani egy bizonyos orosz atomerőműben történt balesetről. Akkor tanultuk meg ezt a nevet: Csernobil.
A Dunántúli Napló első tudósítása Csernobilról, 1986. ápr. 29-én
Teljesen váratlanul nem érintett a dolog, mert bár a baleset április 26-án történt, két nap késéssel „már” a TV híradó jelentette szűkszavúan a csernobili reaktorbaleset tényét, miszerint „megnövekedett a sugárzási szint, amely azóta már helyre is állt, folyik a károk felmérése és a helyreállítás”. Lehetett olvasni is róla a helyi lapban, igaz, csak három nappal később, április 29-től, a második oldalon: „Szerencsétlenség történt a Szovjetunióban, a csernobili atomerőműben: megsérült az egyik atomreaktor […] intézkedéseket foganatosítanak a baleset következményeinek elhárítása érdekében„. Sőt május másodikáig szinte napi rendszerességgel előkerült Csernobil a hírfolyamban. A leírások azonban homályosak voltak, nagyon ügyeltek, nehogy pánikot keltsenek. Külön vigyáztak a Dunántúli Napló esetében, hogy véletlenül se kerüljön a tudósítás a katasztrófa rovatba, ne kapjon főhelyet, hanem csak a nagyvilág ezerszínű hírei között rejtőzzön.
3. A csernobili radioaktív felhő útja Európában április 26 – május 10-ig, animáció
E forgatókönyv szerint április 30-án egy TASZSZ-közleményt idézett a Dunántúli Napló az atomerőműben történtekről: „az előzetes felmérések szerint a szerencsétlenség az atomerőmű négyes számú energiablokkjának egyik helyiségében történt, összeomlott a reaktor épületszerkezetének egy része, megsérült a reaktor és bizonyos mennyiségű radioaktív anyag szivárgott ki. Az erőmű további három energiablokkját leállították. Ezek sértetlenek és jelenleg tartalék állapotban vannak. A szerencsétlenség következtében két ember meghalt […] Megtették a legsürgősebb intézkedéseket a szerencsétlenség következményeinek elhárítása érdekében. Az atomerőmű és közvetlen környéke területén a sugárzás mértékét stabilizálták, a sérülteket megfelelő orvosi ellátásban részesítik. Az atomerőműhöz tartozó lakótelepről és közelben fekvő három további lakott településről a lakosságot elszállították”. Ekkor ugyan arról is olvashattunk, hogy a radioaktív felhő elérte Lengyelország északkeleti területeit, de sem ott, sem Csehszlovákiában, továbbá NDK-ban nem tapasztaltak „olyan radioaktivitási szintet, amely ártalmas volna az egészségre”.
Igaz, hogy május 1-én, már csaknem pontosan tájékoztattak a baleset mértékéről. Ekkor már azt is tudni lehetett, hogy a baleset óta eltelt egy hét alatt a sugárzás nem csökkent a megengedett szintre, azaz még mindig nem sikerült a problémán úrrá lenni. Hiszen „folytatódik a baleset következményeinek felszámolása. A végrehajtott intézkedéseknek köszönhetően az utolsó 24 órában csökkent a radioaktív anyag kiválása, a sugárzás erőssége az atomerőmű körzetében, s a hozzá tartozó településen mérséklődött. A szakemberek által végrehajtott ellenőrző mérések azt bizonyítják, hogy a nukleáris fűtőanyag hasadási lánkreakciója nem folyik, a reaktor lefojtott állapotban van. Megkezdődött, a környező, szennyezett területek megtisztítása”. Jónak látták megcáfolni a nyugati híreszteléseket, miszerint a „baleset során emberek ezrei haltak meg”. A két halotton kívül azonban megemlítettek 197 személyt, akiket kórházba szállítottak. (A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség jelenleg 56 közvetlen áldozatot tart nyilván.) Ugyanakkor a médiában minden javult, minden a lehető legnagyobb rendben volt – látszólag: „Csernobili Atomerőműben és a környező területeken javulnak a sugárzási viszonyok. A kijevi terület többi részén és Kijevben az atmoszférikus közeg állapota nem ad okot nyugtalanságra. Az ivóvíznek, valamint a folyók és a víztározók vizének minősége megfelel az előírt normáknak. A természeti környezet állapotát állandó megfigyelés alatt tartják”.
Ekkor már gyanakodnunk kellett volna, ha egyáltalán a kezünkbe kerültek volna ezek az írások. Na, de ki olvas újságot a május elseje eufórikus hangulatában, különösen, ha az idő szabadtéri programokra csábít, úgyhogy még ekkor sem gondoltunk semmi rendkívülire.
Május 2-ra azonban kezdett összeállni a kép, minthogy „az atomerőmű és az atomerőműhöz tartozó település területén a radioaktivitás kétharmadára-felére csökkent. Folyik az atomerőművel határos szennyezett területek sugármentesítése. Folytatódik a sérültek ellátása, közülük 18 személy súlyos állapotban van”. Nagy- Britannia, Finnország, Hollandia nagykövetei, valamint Franciaország és Ausztria ideiglenes ügyvivői magyarázatot kértek az ügyre vonatkozóan. A Dunántúli Napló e május 2-i számának egy másik oldalán pedig arról tudósítottak, hogy Magyarországon is mérik, ráadásul folyamatosan a sugárzás szintjét. „A csütörtökön mért adatok szerint a természetes környezeti háttérsugárzás szintjéhez képest a tényleges sugárszint mértéke továbbra sem tesz szükségessé a fokozott megfigyelésen és ellenőrzésen túlmenő intézkedéseket. Az ivóvízben és az élelmiszerekben a mérések nem mutatják a radioaktivitás növekedését. A levegő radioaktivitása meg sem közelíti azt a szintet, amely veszélyt jelenthet az emberi szervezetre”.
A május 1-én és 2-án írt hírek szövegezése – bármilyen megnyugtatóan próbálták azokat megfogalmazni – a sorok mögött megbújó valóság, az ellentmondásos kijelentések nagyon nyugtalanná tettek minket. A tévében arról is beszéltek, ha lehet a gyerekek kerüljék el a homokozókat, a kerti zöldségeket alaposan és többször meg kell mosni, sőt ha lehet mostanában ne fogyasszunk fejes salátát, a termelői tej helyett pedig zacskós tej fogyasztását javasolták.
– Nem elég a baleset, ráadásul titkolóznak, az embert gyanútlanul hagyják. Elveszik tőle az esélyt, hogy valamiképpen megvédhesse magát. Hiszen ebben a szép időben aki csak tehette, a szabadba ment, kirándult, a kertben dolgozott, a kisgyerekek a játszótéren, a homokozókban – fakadt ki unokahúgom.
A kisebbik fiuk ugyanis szinte egész nap lent a homokozóban játszott.
– Teljesen ki vagyunk szolgáltatva nekik – tette még hozzá sírós, mérges hangon.
Ekkor tudatosult bennem utólag, milyen felelőtlenül és mértéktelenül süttettem magam a nappal, pedig mennyire utálok csak úgy heverészni és napozgatni; sőt szinte folyamatosan a szabadban tartózkodtam május kezdetén.
Unokatestvérem édesapja, anyai nagybátyám, sugárkutató orvos lévén, egykor a kővágószőlősi bánya orvosa is volt, ekkor már felismerte, hogy a helyzet súlyosabb lehet annál, mint, amit az újságok elárulnak. Biztos, ami biztos alapon patikában kapható jód szedését ajánlotta, megfelelő dózisban és bizonyos ideig. Pár napig én is iszogattam kis kanalanként, elég pocsék volt, és reménykedtünk a legjobbakban, mert a híradások tulajdonképpen végig teljes bizonytalanságban tartottak minket.
Csak később, a 90-es évektől, a kutatásokból és cikkekből derült ki, hogy a Magyarországot ért sugárzás valójában milyen mértékű is volt.
1986 május első hetében rendült meg először a bizalmam a világ dolgaiban. Akkor gondoltam először, mi történne, ha a paksi atomerőműben következne be nukleáris baleset. Először éreztem, milyen sebezhetőek vagyunk, először tudatosult bennem, hogy ezen a Földön a távolság relatív.
Források és tájékoztató irodalom (egykorú videók is!)