Kategória: esszé

A kép forrása:

(http://hirportal.sikerado.hu/images/kep/201108/hajlektalanok_nem_bunozok3.jpg)

A FIDESZ-KDNP vezette kormányzat kereszténynek éppen nem, sőt még emberbarátnak sem nevezhető rendeletén már többször eltöprengtem.[1]
Most, hogy Pécsett a Közgyűlés elé került Nagy Csaba alpolgármester javaslata, miszerint a hajléktalanokat ki kell tiltani az egész belvárosból, újra aktualitást kapott, az egyébként a rendszerváltás óta hazánkban folyamatosan meglévő probléma. Tanulságos, hogy Pécsett kik azok a pártok, akik igennel szavaztak a rendeletre, vagy el sem mentek a közgyűlésre, amely végül Keresztes László Lóránt az LMP-s képviselő, a párt pécsi polgármesterjelöltje ellenérvei hatására nem fogadta el Nagy Csaba javaslatát. Minthogy az LMP, a Jobbik, az MSZP, de még a velük szövetséges ÖPE sem támogatta azt.

Az tény, hogy Magyarországon az 1990-es évektől megszaporodott a szegények, munkanélküliek, hajléktalanok, a deviáns egyének száma.

Elismerem, hogy idegesítő, ha nem tud az ember úgy végigmenni a városon, úgy bemenni egy boltba, beszállni az autójába, nem tud fáradtan a járkálástól lezuhanni egy padra, hogy ne ütközne ezekbe a lecsúszott, sokszor alkoholista, mosdatlan, bűzlő emberekbe.

Bizony, nagyon zavaró nekünk az „úgynevezett normálisak”nak, ha nap, mint nap megtapasztaljuk a szegénységet. Egyfajta kudarcélményként fogjuk fel jelenlétüket, még ha nem is valljuk be magunknak. Borzasztó, hogy nagy fáradsággal felépített önelégedettségünkbe kéretlenül berobbannak, ránk csimpaszkodnak, ránk zúdítják keserűségük egy részét, és pillanatok alatt romba döntik légvárainkat. Mert be kell látnunk egy másodperc alatt, hogy még ha szeretnénk, akkor sem tudunk értük tenni semmi „véglegeset”, semmi kézzelfoghatót. Megpróbáljuk tehát jobb esetben egy odavetett aprópénzzel megnyugtatni – elsősorban saját lelkiismeretünket -, rosszabb esetben levegőnek nézni, és szótlanul kikerülni őket. Lerázhatatlanul (legalábbis pár percre) mégis magukkal visszük őket rossz érzésünkben, lelkifurdalásunkban, bosszúságunkban, és valahol mélyen abban a rémületben, hogy ez velünk is megtörténhet, mi is végezhetjük az út szélén. Ez valóban idegesítő.

A politikusok, az ország vezetői pedig alkalmasságuk kudarcaként élik meg, ha újra és újra szembesülnek azzal a ténnyel, hogy valami még sincs jól ebben a városban, ebben az országban, ebben a rendszerben. Az pedig a legkevésbé sem vigasztalja őket, hogy valójában az egész világ ugyanebben a – főként – civilizációs betegségben szenved.

Teljesen érthető ez az első emberi, politikusi reakció; a problémát kezelni kell, ha pedig nem sikerül, akkor legalább az exponált helyekről, ahol túl kínos ezeknek az embereknek a jelenléte, onnan el kell őket távolítani. Ez ugyan nem megoldás, még átmenetileg sem, de legalább nem szembesülünk olyan gyakran azzal a kínos lelkiállapottal, melyet az ilyen emberek látványa hív elő.

Pedig ez a hozzáállás nem oldja meg a gondot. Egyrészt szemben áll a mindenkit megillető emberi szabadsággal, ellent mond a keresztényi lelkületnek (Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat), másrészt csupán a kérdés szőnyeg alá söprését jelenti.

Vajon, mi lenne a megoldás? Egyáltalán, van-e megoldás?

Próbáljuk meg először keresztény oldalról, Jézus segítségével átgondolni újra a kérdést.

„Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában tartózkodott, odament hozzá egy asszony. Alabástrom edényben drága illatos olajat hozott, s ahogy ott ült az asztalnál, a fejére öntötte. Ennek láttára a tanítványok bosszankodtak: „Mire való ez a pazarlás? Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.” Jézus észrevette, s így szólt hozzájuk: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hisz jót tett velem. Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek.” (Mt26.6-11.)

„Szegények mindig lesznek veletek” – nyilatkozik az idézett szemelvényben Jézus, aki soha nem beszél fölöslegesen, nem szószátyár, nem túloz. Nála minden szónak megvan a maga fontossága, egyik sem hagyható el, legfeljebb halló fül kell beszéde megértéséhez. Ez a mondat tehát pontosan azt jelenti, amit jelent. Vagyis térben és időben meghatározza a szegénység jelenlétét.

Kik ezek a „szegények”?

Jézusnál a fogalom konkrét jelentéssel is szerepel, gyűjtőfogalomként, mely jelöli a szegény sorsú embert, a koldust, hajléktalant egyaránt, de lelki értelemben is érti ezen az egyszerűségre törekvő embert, akit nem a világi gazdagság érdekel, hanem szívét kiüresítve Isten felé fordul.

A „mindig” – szó egyaránt vonatkozik a múltra a jelenre és a jövőre, ezért a szegények jelenlétét az időtlenségbe teszi át, ugyanakkor a „lesznek” a jövőt nyomatékosítja, így együtt a két szó azt próbálja megértetni a hallgatósággal, hogy a szegénység nem szüntethető meg, mert újra termelődik. Ezt könnyű belátni, ha tudjuk, hogy mi hívta elő a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ha ismerjük, és miért ne ismernénk, hiszen mindenki tanulta az iskolában, a magántulajdon kialakulásának és a következményeként fellépő társadalmi egyenlőtlenségnek a folyamatát. A hajléktalanság pedig ennek a folyamatnak egy túlhajtása, felfogható civilizációs betegségként (is). Persze a hajléktalanság létrejötte ennél bonyolultabb, nemcsak gazdasági-társadalmi, hanem testi-lelki tényezők és a véletlen egyaránt szerepet játszhatnak benne. Okai ezért összetettek. Minden „esetnek” más és más az előtörténete. Előzményei lehetnek tehát, hogy csak a legismertebbeket említsem: munkanélküliség, alkohol-drogfüggőség, bűnözés, családi tragédia-válás, lakásmaffia, egyéb csalás áldozatává válás, anyagi csőd, egyéb deviancia, lelki betegség, emberi közömbösség: segítség elmulasztása, az egyén szándékos döntése. Mindezek miatt a nincstelenek, deviánsok száma folyamatosan újratermelődik.

A „veletek” pedig a helyet jelöli: vagyis az evilágon, a civilizációnkban, amíg mi létezünk, mindig lesznek szegények, mégpedig mellettünk – mindenkinek a közelében.

Attól, hogy a szegénység mintegy szükségszerűen létezik, nem jelenti azt, hogy létezése kívánatos. Nem jelenti azt, hogy ne harcoljunk ellene, hogy ne próbáljunk a legjobb tudásunk szerint segíteni a nincsteleneknek. A továbbiakban először abból fogunk szemelgetni, milyen módon próbáltak az ókortól napjainkig úrrá lenni a problémán.

1) Tulajdonközösség, kommunizmus. Több-kevesebb sikerrel járó kommunisztikus kísérletek a szegénység globális megszüntetésére, a hajléktalanság felszámolására mindig történtek az emberiség történelme folyamán.

A szegénység alapvető forrásának általában a magántulajdon megjelenését tekintik, ezért nyilván való, hogy megszüntetése csakis a magántulajdon eltörlésével következhet be – vélik. A történelem folyamán többen kísérleteztek, szinte minden korban ezzel a lehetőséggel, amely próbálkozások általában ideig-óráig tartottak, átmenetinek bizonyultak, vagy eleve kudarcra lettek ítélve. Jelen eszmefuttatásban csak pár jellegzetes törekvést emelek ki.

a)      A pogány gondolkodásban már korán fellelhető ez a gondolat. Az ókor egyik jelentős filozófusa Platón az ő „Politeia-Állam“ című munkájában, a tulajdonközösséget, mint ideális élet-, és gazdaságformát hirdette, ami valójában az elképzelése szerint korlátozott lett volna, csak a két felső réteg, a „filozófusok“ és az „őrök“ részére terjedt volna ki.

b)      A keresztények tulajdonközösség gondolata az „Apostolok cselekedetei“ 2.44-45 és a 4.32-37 történetben gyökerezik.

c)      Ennek a gondolatnak bizonyos megszorítással sikeresnek mondható gyakorlati megvalósítását figyelhetjük meg egy Magyarországon is ismert vallási közösségnél. 1580 körül, a virágkorában 15-30.000 főt magába foglaló, közöstulajdonra alapozott gazdaságú vallási közösségről van szó, ami több, mint 200 évig tartotta magát Európában. A közösség neve Magyarországon úgy is ismert, mint „habánok“. Tagjai szükségből alakítottak ki egymás közt tulajdonközösséget. Ez a szükségközösség lett a központi sejtje az első „testvéri udvarközösségnek“ (Haushaben). Az ellenreformációt követő üldözések és egyéb, számukra kedvezőtlenül alakuló történelmi események miatt a 19. században a hutteriták kedvezőbbnek látták, ha USA-ba vándorolnak ki. Az első világháború alatt pedig egy részük Kanadába telepedett át. A közösség ma még létezik Észak-Amerikában, és úgy élnek manapság is, mint elődeik, kolostorszerűen szervezett farmokon. A közösség tiltja „rendes“ tagjainak a készpénz és értéktárgyak birtoklását, valamint saját számlára történő pénz-, és tulajdonszerzést, vagyis egyfajta gyámságot gyakorolnak felettük a vezetőik. Vásárlás és eladás és az azzal járó ügylet valamint a fizetőeszköz kezelése egyedül az életük végéig hivatalban lévő vezetők, a házgondnokok (köztük beszerzők és elosztók) számára engedélyezett. A probléma azonban az, hogy jelen esetben egy szigorúan rendszabályozott zárt rendszerről van szó, amely (mintegy 40.000 embert érint). Az utánpótlást részben szabad elhatározásból ide belépők, és az ideszületettek adják. Ugyanakkor van lehetőség a kilépésre, amivel élnek is rendszeresen a tagok.[2]

d)      Nem vallási tulajdonközösségek legnagyobb és leghosszabb idejű kiteljesedése a szocialista államokban jött létre Oroszország példáján kiindulva, majd a II. világháborút követően. A rendszernek – mindenki előtt ismert – megvoltak a pozitív tulajdonságai is, mégsem volt életképes. Valójában mesterséges eszközökkel lehetett életben tartani – Magyarországon például mintegy negyven évig, azaz egy emberöltőig. Ebben az időben a hajléktalanság, szegénység, munkanélküliség nem létezett, legalábbis hivatalosan nem. A rendszer azonban a hetvenes évek végére már tarthatatlanná vált, megjelent a munkanélküliség, bár a fordulatig a társadalom még nem ismerte el.[3]

Összegezve; a tulajdonközösség nem tűnik jó és végleges megoldásnak. Az ember eltérő adottságaiból, a természetéből, szabad akaratából következően csak átmenetileg és területileg behatároltan, bizonyos kényszerrel tartható fenn, a minden embert megillető szabad döntési jog korlátozásával.

2) Keresztény-megoldás

Ha tudomásul vesszük, hogy a szegények, nincstelenek jelenléte a civilizációs fejlődés mintegy velejárója, valamint a szegény-probléma végleges megoldására irányuló eddigi törekvések kudarcot vallottak, továbbá azt, hogy a szegénység/hajléktalanság létrejötte nem vezethető vissza egy okra, ez már jó kiindulás a következő lépés megtételéhez. Ha tehát a probléma összetett okban gyökerezik, és jelenléte bizonyos körülmények között szükségszerű, akkor ugyanazokban a körülményekben nincs „végső megoldás”, és legkevésbé sem lehet (egyoldalúan) a bűnüldözés oldaláról kezelni a kérdést. Mielőtt még csalódottan legyintenénk, újra vissza kell kanyarodnunk Jézushoz, aki kínál mégis egy általános megoldást, amely mindenkor és mindenhol alkalmazható, és ennek gyakorlati alkalmazását is megmutatja.

Hogy ezt a megoldást belássuk, nézzünk meg először a gyakorlati alkalmazást, vagyis hogyan fordul Jézus a szegények felé.

„Oda akartak hozzá menni egy bénával, akit négyen vittek. Mivel a sokaság miatt nem fértek a közelébe, megbontották annak a háznak a tetejét, ahol ő volt, és nyílást vágva leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: ’Fiam, megbocsáttattak a bűneid’…” (Mk 2.3-5)

„Közben Jerikóba értek. Amikor Jerikót tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen kéregetve. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: ’Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!’ Többen csitították, hogy hallgasson. Ő annál hangosabban kiáltotta: ’Dávid fia, könyörülj rajtam!’ Jézus megállt, és így szólt: ’Hívjátok ide!’ Odaszóltak a vaknak: ’Bízzál, kelj fel, téged hív!’ Az eldobta köntösét, felugrott, és odasietett Jézushoz. Jézus megkérdezte: ’Mit tegyek veled?’ ’Mester – kérte a vak –, hogy lássak.’ Jézus így szólt hozzá: ’Menj, a hited meggyógyított.’ Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.” (Mk 10.46-52.)

„Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását…” (Lk 4. 18.)

^„Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: ’Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem’.” (Lk 18.22.)

• Jézus mindig segít a nincsteleneken, bármikor, bármilyen képtelen helyzetben, de csak akkor, ha igénylik, kérik a segítségét. Senkire nem erőszakolja rá magát semmilyen formában. Tökéletesen tiszteletben tartja az ember szabad akaratát.
• Jézus segítsége egyénre szabott. „Csak” annyit tesz értük, amit azok kérnek tőle, ennek bizonyságára, a mi okulásunkra teszi fel egy-egy esetben a kérdést: mondd, mit tegyek érted. Fontos számára a beteg, a nincstelen közreműködése, a gyógyulásba, a változásba vetett hite. Ezért engedi, hogy a következő lépést a hajléktalan önerőből tegye meg.
• A béna történetéből még az a tanulság is leszűrhető, amennyiben mi nem vagyunk képesek közvetlenül segíteni, akkor közvetítőként tehetünk sok mindent embertársainkért, jó tanáccsal láthatjuk el, oda visszük, ahol segítséget kap.
• Jézus nemcsak testüket, de lelküket is táplálja. Hirdeti nekik az örömhírt.
• Jézus elfogadja őket, a társaságába is beveszi azt, aki követni akarja őt. Azaz elfogadja azt az ajándékot, amit ők adhatnak neki.
• A nincstelenek segítésével (azaz az evilági dolgokról való lemondással) eljuthatunk a Jézus-követés legtökéletesebb fokára.

 Jézus viselkedése és szavai alapján arra következtetünk, hogy a probléma megoldása a megfelelő MODUS VIVENDI. Vagyis tudomásul kell venni, hogy a szegényeknek (hajléktalanoknak) VELÜNK KELL EGYÜTT ÉLNIÜK. Nem egyszer s mindenkorra letudva, hanem hic et nunc egyénre szabottan, minden nap újra és újra kell megtalálnunk az aznapi megoldást, amellyel helyzetüket lépésről-lépésre javíthatjuk. Fontos továbbá azt is tudatosítani a nincstelenekben, hogy valamit ők is tehetnek értünk, ők is adhatnak nekünk. Lelkiismeretünkre, belátásunkra, vérmérsékletünkre van bízva, hogyan teremtjük meg az együttélés lehetőségét, hogyan tesszük számukra is, magunk számára is élhetővé közösségeinket.

Ezzel nem mondok semmi újat, mi magyarok már a honfoglalás előtt a keresztény értékrendet elfogadva, a szegények segítését, az alamizsnálkodást is követendő példának tartottuk szinte mindig – legalábbis a szocialista társadalom kiépüléséig. Abban a negyven évben „sikerült” ezt a hozzáállást – a probléma átmeneti megoldása miatt – teljesen elfelejteni, sőt a mostanra felnövő fiatalság nagy része már nem tapasztalhatta meg, így meg sem tanulta elődeitől. Nem véletlen tehát, hogy riadt tanácstalansággal szembesülnek a hajléktalanok jelenlétével.

Ha tehát újra a könyörületesség és az alamizsnálkodás szellemében járnak, járnának el vezetőink, akkor nem tennének mást, mint követnék elődeinket, köztük államalapító nagy királyunkat, Szent Istvánt, aki a „szűkölködők felsegítésére mindennapos állandó költséget határozott meg, az éjszakát virrasztásban, tevékenyen és vidáman volt szokása tölteni, Krisztus híveinek lábát mosogatva, a szegények szívébe alamizsnát dugva (Sirák 29,15), mivel eltökélte, hogy e világon a szűkölködő Krisztust tagjaiban (1Kor. 6,15) vigasztalja”. (Szent István király Nagy legendája 12.)

Vagy Szent Erzsébetet, a királyleányt, aki a „bűzlő emberi roncsokban” (miként egy hozzászóló fogalmazott minap a Dunántúli Naplóban) meglátta Krisztust. „Az éhezőknek enni adott. A koldusokat oly odaadóan táplálta, hogy amikor férje, a tartománygróf elutazott Frigyes császár udvarába, mely akkor Cremonában volt, a csűrökből minden gabonát összegyűjtetett, s a mindenfelől összesereglett koldusoknak naponta ebből osztogatott szükségletük szerint. Drágaság volt és éhínség fenyegetett, de bármily kevés jutott kinek-kinek egy napra, isteni segedelemmel elegendő volt. Gyakran előfordult, hogy amikor pénzszűkében volt, eladta ékszereit, hogy segíthessen a szegényeken, és sok mindent megvont magától és szolgálóitól, s a szegényeknek tette félre. A szomjúhozóknak inni adott. Történt egyszer, hogy amikor sört osztott a szegényeknek, és már mindenkinek eleget töltött, az edényben semmi fogyatkozást nem tapasztaltak, ugyanannyi volt benne, mint annak előtte. A zarándokokat és a koldusokat befogadta. Egy nagy házat épített a magas vár alatt, ahol számtalan beteget ápolt…” [4]

Ennyi példa után, hadd írjak föl pár javaslatot (a teljesség igénye nélkül)  kortársaimnak és magamnak, melyek – még egyszer hangsúlyozom – nem valamiféle generális megoldást, mert az nincs, jelentenek; hanem az említett  modus vivendi sikeréhez hozzájárulhatnak.

3a) Konkrét javaslatok elsősorban az ország és a városok vezetőinek, önkormányzatoknak

 3a) 1.  A hajléktalanok is emberek.

• Hajléktalan-projekt. Könnyű szerkezetes, de jól szigetelt, minimális rezsiköltségű (áram és fűtés megújuló energiahordozók, pl. tetőre szerelt napelemekkel biztosítva)  építmények, egy-egy gondnokkal, aki egy-egy arra alkalmas hajléktalan, akit a hajléktalanok maguk közül választanak (pl. 4 évente). Így az egésznek sajátos önkormányzat jellege és motiváló ereje lenne. A ház, szociális lakásokból;  1-2 személyes szobácskákból, hozzá tartozó főzőfülkéből, illemhelyből állna. Az építmények azonban nem elkülönítve, valami félreeső helyen sorakoznának, hanem a város különböző pontján elszórtan, foghíjak beépítésével, romos házak lebontásával készülnének. Azért így, hogy az ide költözők, ne kerüljenek ki a „többiek” közösségéből, hogy ne különüljenek el gettó szerűen a többiektől.

Ha van hely különálló házacskára…

A kép forrása: http://www.pinterest.com/pin/574771971165747297/

• Hajléktalanok fogadó órája a Városházán (problémák feltárása, jogsegély, munkalehetőségek bemutatása, havi egy alkalommal)
• Az Önkormányzaton erre szakosodott szociális munkások terepmunkája, melynek során kimennek a városba, és találkoznak hajléktalanokkal. Információk átadása a számukra adott lehetőségekről (munka, segély, jogszolgálat).
• Hajléktalanszállók építésének támogatása. További alapítványok szorgalmazása, melyek a hajléktalanok ügyét karolják föl. Ebben az ügyben igen sokat tett Pécsett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat részéről Szentgyörgyváry Károly. Az ő szervező munkájának köszönhetően, 2007-ben adták át Pécsett azt a krízisszállót, melyet hajléktalan férfiak számára nyitottak a Janus Pannonius utcában.
• Heti (?) havi (?) rendszerességgel történő alamizsnaosztás. Ünnepekkor ajándékosztás.
• Továbbképzés, iskola, kulturális-program (nem kötelező jelleggel) Tanítás – lehet egészen extrém helyszínen is, pl. a híd alatt.

Önkéntes tanár hajléktalan gyerekeket tanít [5]

3a) 2.      A városok hajléktalan-, egyúttal turista baráttá tétele

• Az emlékművek lezárása, ezáltal védelme (nemcsak a hajléktalanoktól, hanem minden vandalizmustól). Belépés csak belépőjeggyel. Meghatározott időközönként ingyenes belépés, szerényebb keretek között élő emberek, érdeklődő hajléktalanok számára.
• A játszótereket lehetőség szerint be kellene keríteni, ahová se kutya, se olyan felnőtt nem mehetne be, aki nem a gyerekekhez tartozik.
• Parkőrök. A rendszerváltás előtt minden parkhoz a városban tartozott parkőr, aki egyúttal a parkokat tisztogatta, rendet tartott. A parkőr szerepét átvehetné egy-egy arra érdemes hajléktalan. (Rablóból lesz a legjobb pandúr.) A padokon kívül olyan egyszemélyes ülőalkalmatosságok elhelyezése, amiken nem lehet feküdni, tehát hajléktalan kevésbé fogja használni. Így jut hely a hajléktalannak, de a „normális” életvitelű embernek is, aki éppen csak le akar ülni.
• Tisztasági fürdők újra létesítése – elsősorban a fürdőszobával nem rendelkező nehéz sorsúak, valamint hajléktalanok számára. Itt el tudok képzelni heti rendszerességgel orvosi ügyeletet is. Takarítását pedig hajléktalanok végeznék a fürdő használatáért cserében.
• Nyilvános illemhelyek újranyitása – fizetős és ingyen részleggel, ez a turisták, az a hajléktalanok számára. Az illemhelyek felügyeletét elláthatná hajléktalan.

3b) Konkrét javaslatok üzleteknek, intézményeknek

• Mi lenne, ha a bolt/intézmény előtt ücsörgő hajléktalanokat nekik megfelelő módon, némi fizetség ellenében dolgoztatnák. (A bolt előtti terület tisztán tartása, füves résznél a fű lenyírása, járda lesöprése, szemét kihordása). Az intézmény előtt parkoló autók, kerékpárok, kikötött kutyák őrzése. Tudom, hogy fizetség esetén, rögtön tartja markát a NAV. De talán lehetne ebben is valami járható utat találni az Önkormányzatok segítségével.

3c) Konkrét javaslatok minden közembernek.

• Ha nem vagyok hívő: Vajon nem szánnám a kóborló éhes kutyát, a fészkéből kiesett madárkát, a letaposott virágokat? Ha csak ennyi szánalmat tudnék érezni egy-egy ilyen összetört élet iránt, ha csak egyszerűen tudomásul venném jelenlétüket. Ha nem akarnám tőlük még a szabad levegőt is elszívni, ha adnék nekik pár forintot, és nem törődnék vele, mire költi, sokkal jobban érezném magam a bőrömben az így megnyert csata után.
• Ha hívő vagyok: a nemhívőknek ajánlott tanácson túl, próbáljunk meg időnként beszélni egyik, másik emberrel, és soha ne forduljunk el tőlük üres kézzel. Heti egy alkalommal, vasárnap a perselybe szánt pénzt kiegészítve vagy abból levonva támogathatunk egy „templomi” koldust is. Nem kell sokat adni, ha nekünk sincs sok. Az sem baj, ha el fogja inni, hiszen, mi öröme van ennek a szegénynek. Figyeljük meg ebben a vonatkozásban Szent Erzsébet egészséges keresztény lelkületét. Sört is osztott a szegényeinek, ami ugyan alkohol, de tápláló, és mert szeretik. (Ebből a szempontból nem túl lényeges, hogy a középkorban – a lakosság tiszta vízzel való ellátásának nehézségei miatt –   másként ítélték meg a sörfogyasztást. Például a szoptatós anyákkal és dajkákkal alacsony alkoholtartalmú, de tápláló sört itattak.) Persze, ha rendszeresen támogatunk valakit, akkor a pénz mellett adhatunk természetben is dolgokat, de csak olyat, aminek mi is örülnénk.
• Nagyobb adományok, vagy szétosztjuk mindenünket (a szerzetesi, papi hivatást választva)

3d) Hívőnek, nem hívőnek:

• Jelképesen nemcsak állatokat, de koldusokat is fogadhatunk örökbe. Vagy csak kiválasztunk egy bizonyos személyt, akit tudatosan és rendszeresen támogatunk.
• Kódisállás a népi építészetnek egy jellegzetessége. Az oszlopos elő-tornác, ahol a rászorultak kaptak egy falatot vagy egy pohár bort a rosszabból. A kódisnak egy háznál külön tornácon tartott pohara volt. Jobb helyeken tányérja is.
• A pécsi dr. Hegyi László atya „boríték-gyakorlatja”. A család minden tagja, havonta egy-egy borítékba betesz tehetségétől függően valamennyi pénzt, majd az abban a hónapban jelentkező rászorulónak adja. Ha senki ilyennel nem találkoznak, akkor a pénz gyűlik, és valamikor gazdára talál.
• Beszélgetés velük. „Vértesaljai László szavai szerint 500 Ft mellé 5 perc beszélgetés, még többet jelent a koldusnak. Magányosak, elhagyottak és nemcsak a pénz, hanem a szeretet koldusai is. A lelkipásztor szerint meg is lehet szeretni őket.” [6]
• Asztalunkhoz ültetjük őket. Ferenc pápa hajléktalanokkal ünnepelte 77. születésnapját, akik előbb a pápai misén vettek részt, majd a családias összejövetelen, ahová egyiküket még a kutyája is elkísérte.[7]

Végjegyzetek

1 http://www.stop.hu/belfold/elfogadtak-torveny-tiltja-ki-az-utcarol-a-hajlektalanokat/1183021/ http://www.complex.hu/kzldat/a1300325.htm/a1300325_3.htm; Alaptörvény-módosítás: 8. cikk; Az Alaptörvény XXII. cikke helyébe a következő rendelkezés lép: „XXII. cikk (1) Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa.  (2) Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.  (3) Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást.”
 2  Részlet M. H. Rauert „Az Európában fellelhető hutterita kéziratok és hutterita birtokból származó nyomtatványok katalógusa” c. könyv bemutató-beszédéből, a Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár Klimó-Gyűjteményében, 2012. szeptember 18-án.
 3   Így nem kaptam frissen végzett egyetemistaként például én (sem) 4 évig se végzettségemnek megfelelő állást, fél évig pedig semmilyen munkát, semmiféle szociális támogatást. (Fél év után szerencsére sikerült baráti körünk segítségével valami pénzkeresethez jutnom.)
 4  http://mek.oszk.hu/04600/04626/html/legenda0104.html
 5  http://www.erdekesvilag.hu/kepek/meghato-kepek/megrazo-kepek-15.jpg
 6  http://izingantal.blog.hu/2010/12/05/szegenyek_mindig_lesznek_veletek_mk_14_7
 7 http://index.hu/kulfold/2013/12/17/hajlektalanokkal_unnepelte_a_szuletesnapjat_ferenc_papa

Provincia