Beküldve:

Karácsonyi ajándék

Már a negyedik adventi gyertyaláng is bevilágította a korán sötétedő téli estéket. Az árvák, félárvák lázasan készülődtek Karácsonyra. Hazautazhattak azok, akiknek hozzátartozójuk elő tudta keríteni az utazás költségét, az árvaházban maradók pedig levelet címezhettek Jézushoz. Ebben írhatták le, hogy az 50 forint értékig megvásárolható ajándékok listájáról melyiket választják. Nagy pénz volt ez 1947-ben, egy gyerekre jutó családi pótlék ára. Ezzel támogatta az állam a protestáns alapítású intézményt, ahova pedagógus szülők árváit, félárváit fogadták be, felekezeti hovatartozásuk különbözősége ellenére. Sok katolikus is volt az árvák közt. A kort megelőzve, ökumenikus, békés együttélés alakult ki a gyerekek és nevelőtanárok között.

A tizenhét éves Anna nem kívánt semmit a választható ajándékok közül. Másra vágyott, szokatlanul másra. Megírta levelét, teli aggodalommal: vajon megértik-e?

Végre elérkezett a nagy izgalommal várt Szenteste! Hatalmas teremben ékeskedett a sok színben ragyogó karácsonyfa, alatta bújtak meg az ajándékok. A gyereksereg jóval hátrább vett részt a meghitt ünnepségen, amely után az igazgatónő elkezdte osztogatni az ajándékokat, a legkisebbektől kezdve. Mindenki kapott néhány szeretetből fakadó szót.

Anna maradt utoljára. Amikor neve elhangzott, alig tudott ólomsúlyúvá vált lábain előrehaladni. Mintha állna az idő, és a távolság elérhetetlenné nőne…

Félúton látja: Lili néni előhúz a karácsonyfa rejtekéből egy divatos, igencsak tetszetős kis táskát. Anna megállt, szinte levegőt sem kapott:

– Nem értettek meg! Miért is kértem lehetetlent – gondolta.

De íme, Lili néni kiemel a táskából egy kis fémtölcsért, majd bögrét, s végül egy kicsi fonott demizsont. Anna fellélegzett, félelme örömre változott. Mégis megértették!

– A legszebb ajándékot Anna kérte – szólalt meg Lili néni – a legnagyobb, amit kívánhat valaki. Nem játékot, nem könyvet, hanem magát Jézust kérte, hogy a Szentostyában minden nap jöjjön el őhozzá. Mi hozzásegítjük azzal, hogy reggelijét magával vihesse az iskolába.

Nagy csend támadt a teremben. Talán mindenki jobban átérezte most a Karácsony misztériumát, mint máskor.

Anna ezután engedéllyel mehetett misére, amit eddig titokban, több nehézség árán tehetett meg.

A reggelit ugyanis otthagyni, eldobni tilos volt. A szentségi böjt megtartásához meg kellett kérnie egy-egy asztaltársát, hogy igya meg az ő kávéját is. Akadt mindig vállalkozó, ha a kenyeret is megkapja. A tejporból kevert kávé magában nem a legjobb volt, és a kenyér amúgy is kevés. Néha egy-egy jobbszívű kenyér nélkül is elfogyasztotta a kávét, hogy Anna ne éhezzék fél háromig, mire az iskolából megérkezik az ebédhez.

A másik nehézség abból adódott, hogy reggeli után az egész gyereksereget egyszerre indították a kapuban álló tanárok az iskolába. Amikor a tanárok látótávolságából kijutottak, Anna kilépett a sorból, és futott a város közepén álló templomig. A mise elejéről lemaradt és a végéről is, mert áldozás után távoznia kellett, hogy – ismét futva – becsöngetésig megérkezzen a város másik szélén lévő iskolába.

1984-et írtak már, amikor Anna egy temetésen összetalálkozott – sok-sok év után – Marikával, volt árvatestvérével. Mindketten tanárok lettek.

– Tudod többször volt kísértésem arra, hogy megtagadjam hitemet, de ilyenkor magam előtt láttalak téged, ahogy futottál minden reggel, hogy áldozhassál; és megmaradtam hitemben – mondta váratlanul Marika, amikor elbúcsúztak egymástól.

„Áldott legyen az Isten, …s magasztaljuk
fölséges kegyelmét, amellyel szeretett
Fiában fölkarolt minket.” (Ef. 1,3,6–7)

Szentgyörgyvári Jánosné Magyarlaki Magdolna

(Nyomtatásban megjelent; Jó Hír
A Pécsi Egyházmegye lapja, III. évf. 11. sz. 2006. dec. 20. 7.p.)

Beküldve:

Wiederholungsprüfung nicht bestanden. Der Militärputsch von 1980 – Vorlage für Erdogans „Gegenputsch“?

Essay

Die jüngere Geschichte der Türkei, die unter dem Namen „Republik Türkei“ am 29. Oktober 1923 die Nachfolge des Osmanischen Reiches angetreten hatte, ist bis in die jüngste Zeit von innerer Zerrissenheit und blutigen, bürgerkriegsähnlichen Zustanden geprägt, die sich auch auf viele europäische Nachbarländer ausgewirkt haben, in erster Linie auf Griechenland und Zypern, aber auch die Länder, in denen sich infolge der ab 1958 einsetzenden Arbeitsmigration nach Deutschland und Österreich eine große türkisch-kurdische Diaspora bilden konnte.

cumartesianneleri_mw_1996_cr.jpg
Istanbul 1996: Eines der samstäglichen Sit-ins der Menschen, die seit dem Militärputsch 1980 Angehörige vermissen. Viele sind damals und auch danach in den Folterkammern der Junta ums Leben gekommen – auch Minderjährige.

Das Eingreifen des Militärs in die Politik 1971 hatte das große Land zwischen Bosporus und Ararat nicht dauerhaft befrieden können. Die 1970er Jahre waren zunehmend geprägt von blutigen Auseinandersetzungen zwischen ethnischen (armenische und kurdische Aufständische gegen die türkische Mehrheitsgesellschaft, Gründung der PKK 1978), religiösen und politischen Gruppierungen, begleitet von Bombenanschlägen und Attentaten, sogar auf diplomatische Vertreter im Ausland (das 1991 schließlich auch in Ungarn). Die instabilen innenpolitischen Verhältnisse und die trotz umfangreicher westlicher Wirtschafts- und Militärhilfe siechende Wirtschaft mit 100% Inflation und Massenstreiks führten schließlich zum dritten Militärputsch vom 12. September 1980, der das Drehbuch für den Gegenputsch des türkischen Präsidenten Recep Tayyip Erdogan lieferte. Das Verbot praktisch des gesamten politischen Lebens, willkürliche Verhaftungen – 45.000 Personen wurden festgenommen, davon gegen 13.000 Personen Anklage erhoben, 571 Todesurteile gefällt, davon 50 vollstreckt. sowie systematische Folter, die in 171 Fällen zum Tode führte – löste die erste große Auswanderungswelle politischer Dissidenten und Kurden aus der Türkei aus, deren Ziel vor allem Deutschland war.[1] Hrant Dink[2] schildert in einem 1997 erschienen Artikel, wie er unmittelbar nach dem Staatsstreich vom 12. September 1980 aus seiner Wohnung geholt und zusammen mit seinem Bruder festgenommen wurde:

„…Mein Zellennachbar flüsterte mir zu, weshalb sie eingeliefert worden waren: für nichts und wieder nichts. Keinem einzigen wurden ernsthafte Dinge vorgeworfen. Man hatte einen jungen Mann zum (Theologie)Studium nach Jerusalem senden wollen. Der Junge wurde zusammen mit dem Priester, der ihn begleitete, am Flughafen verhaftet. Alle, die für den Lebensunterhalt des Jungen gespendet und zu diesem Zweck Devisen besorgt hatten, wurden herbeigeschleppt. Vier, fünf Tage blieben sie eingesperrt, dann wurden sie entlassen, und nur den Priester hielten sie fest.“ (AGOS, 2. Februar 1997)[3]

Das dürfte uns doch sehr bekannt vorkommen. Ich möchte nicht wissen, wieviele tausend Menschen nach dem 15. Juli 2016 auf eine ähnliche Weise unter haarsträubend abstrusen Beschuldigungen aus ihren Wohnungen geholt wurden. Es genügte, eines der Zöglinge in ein gülen-nahes Bildungsinstitut geschickt, das Kopftuch auf eine bestimmte Art gebunden oder einfach nur regimekritische Kommentare in den sozialen Medien verfasst zu haben. Was mich dabei zusätzlich irritierte, waren die vielen Stimmen, die das Vorgehen des Erdogan-Staates relativierten, weil doch viele nach ein paar Tagen wieder freikamen oder weil es sich schließlich bei den „Terroristen“ (ob nun FETÖ[4] oder PKK) um Vaterlandsverräter handelte. In jeder Krise steckt auch eine Chance, heißt es doch. Aber die türkische Gesellschaft, bedenkt man all die Krisen, der sie im Laufe ihrer relativ kurzen Geschichte ausgesetzt war, hat ihre Wiederholungsprüfung wieder nicht bestanden.

Dass das Regime Erdogan ein in der Koranschule indoktriniertes Kind des kemalistischen Erbes der Türkei ist, habe ich oft genug wiederholt. Wie aber kann es sein, dass solche Säuberungsaktionen so wenig auf Gegenwind in der Bevölkerung stoßen und quasi in einem solidaritätsfreien Raum stattfinden? Die „Gemeinschaft“ aus Laizisten, Islamisten, Gülenisten, Kurden, Aleviten, Arbeiter, Intellektuelle, Frauen mit Kopftuch, Frauen ohne Kopftuch, Linke und Rechte – empfinde ich wie ein ideologisch verstaubtes soziales Gebilde, das so viele konkurrierende Interessengruppen hat, wie ein Klavier Tasten. Kein Wunder, dass ein machthungriger Despot hemmungslos auf solch einem verstimmten Klavier rumklimpern kann. Und die Tonart der erdogan’schen Partitur ist dermaßen laut und schräg, dass diese voneinander entfremdeten Bevölkerungsgruppen kaum mehr imstande sind, die vielstimmigen Misstöne im Konzert der Ungerechtigkeiten wahrzunehmen. Während sich in einem immensen Kraftakt eine Gruppe gegen ein menschenverachtendes Gesetz aufgelehnt hat, wurden anderenorts in aller Seelenruhe Bürger weiter enteignet, festgenommen oder ein anderes nicht minder fragwürdiges Gesetz in einer der zahllosen Nacht- und Nebelabstimmungen nach AKP-Manier verabschiedet. Der Einzelne hat bei diesem „concerto grotesko“ längst die Orientierung verloren. Ein Leichtes deshalb für Erdogan, die Klaviatur des Machterhalts durch Hetze und Einschüchterung weiter zu beherrschen. Was hält so eine Klaviersaite aus, bis sie reißt?

[1] Neben den schließlich 650.000 (!) willkürlichen Verhaftungen dürften jeden Menschen mit Kulturanspruch folgende Ereignisse der Jahre 1980-82 berühren, vor ALLEM, da sich ähnliche Tendenzen zur Zeit auch in Ungarn abzeichnen, man denke nur an die überfallartige Einstellung der Tageszeitung „Népszabadság“ und des Radiosenders Class FM (beides im Okober 2016):
– Die Veröffentlichung der türkischen Zeitungen wurde insgesamt 300 Tage verhindert.
– 13 große Zeitungen wurden 303 mal vor Gericht gestellt.
– 39 Zeitungen und Zeitschriften wurden verbrannt.
– 133.607 Bücher wurden verbrannt.
(Quelle: https://de.wikipedia.org/wiki/Milit%C3%A4rputsch_in_der_T%C3%Bcrkei_1980).
[2] Hrant Dink, 1954–2007, armenischer Schriftsteller mit türkischer Staatsbürgerschaft, wurde am 19. Januar 2007 vor dem Verlagshaus der AGOS in Istanbul auf offener Straße erschossen. Sein Mörder soll beim Weglaufen gerufen habe: „Ich habe den Ungläubigen erschossen“. Am Abend demonstrierten fast 100.000 Menschen in den Straßen Istanbuls. Obwohl der Mörder wenig später gefasst wurde, verstummen Behauptungen nicht, der türkische Staat habe bei dem Mord die Fäden gezogen.
[3] Das Zitat aus dem Artikel ist dem Buch Von der Saat der Worte von Hrant Dink entnommen, das Günter Seufert 2008, ein Jahr nach der Ermordung Dink’s, herausgegeben hat: Seufert, Günter (Hg.): Von der Saat der Worte / Hrant Dink. Berlin 2008 ISBN  978-3-89930-222-6. – Eine erweiterte Neuausgabe erschien 2015.
[4] FETÖ = „Fethullahistische Terror-Organisation“, wie die „Hizmet“-Bewegung des islamisch-sufistischen Predigers Fethullah Gülen seit dem Militärputsch vom 15./16. Juli 2016 von den türkischen Behörden genannt wird.

-VG-

Beküldve:

„Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” (libasült recepttel)

Egy-két éve figyeltem föl rá, hogy novemberben ilyentájt vendéglők, boltok ajánlatában liba szerepel, mint Márton-napi különlegesség. Idén úgy döntöttem, egyszer én készítek családomnak libát.  Az az igazság, hogy eddig egyszer ettem Németországban, de nem nagyon ízlett. Otthon nem volt szokásban a liba. Igazán kedvet akkor kaptam, amikor félfüllel belehallgattam egy főzőcske műsorba, és véletlenül az interneten is találtam egy használható receptet – igaz csirkére, de gondoltam, bizonyos módosítással libával is elkészíthető. Kedden pedig a hentesnél megláttam az alább szereplő szép méretes libacombot és egy kevés libamájat, ami beindította fantáziámat.

Mindeközben azon is elgondolkodtam, vajon miért szokás libát enni a római katonaszent, Márton neve napján.

Az egyik magyarázat Márton (Tours-i Szent Márton, latinul: Martinus Turonensis) életrajzában keresendő, a másik római  és későbbi népszokásban.

Tours-i Szent Márton Pannonia provincia Savaria városában (ma: Szombathely) született 316 vagy 317-ben.  Ha az előbbi dátumot fogadjuk el, akkor idén, 2016-ban születésének 1700 éves évfordulóját ünnepelhetjük.  397. november 8-án Tours püspökeként halt meg. Innen származik a Tours-i Szent Márton név.

Apja jómódú volt, pogány katonatisztként szolgált, majd a család Itáliába költözött.  Márton már gyerekként a kereszténység felé hajlott, de apja akaratára inkább a katonaságot választotta. Galliában szolgált, mikor megtérését egy különleges eseménynek köszönhette. Egy alkalommal meglátott egy didergő koldust. Márton – szó szerint értelmezve a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” evangéliumi részt –,  kettévágta kardjával köpenyét, és egyik felét a koldusnak adta. Álmában Jézust látta a koldusnak adott félköpennyel.  22 évesen megkeresztelkedett,  majd kilépett a hadseregből és egyházi pályán indult el.

371-ben Mártont Tours püspökévé akarták választani, ő azonban állítólag egy libaólban próbált elrejtőzni a választás elől, de a ludak elárulták gágogásukkal.

Szent Mártont több ország különös tisztelete övezi.

Franciaország védőszentje, hiszen a megtérésére vezető döntő esemény itt történt, illetve több csodát tanúsítanak neki.

Burgenland tartomány védőszentje is, ünnepe: november 11, kapcsolódva halálához (november 8.), azaz az égi születésnapjához.

Természetesen szülőföldjének, Magyarországnak is védőszentje. Több elképzelés merült fel szülővárosát illetően. Egy hagyomány a pannonhalmi várhegy környékét tartja születési helyének, ezért szentelték neki a pannonhalmi bencés monostort és a bazilikáját. Ám bizonyosabb, hogy Márton szülőhelye Savaria volt. Amikor pedig Szent István király a lázadó Koppányt legyőzte, győzelmét többek között a Tours-i püspök közbenjárásának tulajdonította, így lett Szent Márton az Árpád-ház, majd a magyar királyok patrónusa, és Magyarország védőszentje.

A Márton-napi népszokások, köztük a libaevés is pogány római időkben gyökereznek.  November 11, amely napot később Szent Márton ünnepének tettek meg, a rómaiaknál a téli évnegyed kezdete volt, ekkor az új termésből és az újborból nagy lakomát rendeztek. Általában ludat fogyasztottak, ami a háború istenének, Marsnak szentelt madár volt. Ez latinul „avis Martis” (Mars isten madara).  Amit a népies szófejtés  „Márton madara”-ként értelmezett.

A későbbi népszokásokat meghatározta, hogy novemberben már le lehet vágni a tömött libát, ezért a Márton-napi ételek jellemzően libafogások voltak. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” –  szólt a mondás. A Márton-napi lúdvacsorát „Márton pohara” követte, az ekkorra már kiforrott újborral koccintottak.

A jeles napot időjóslásra is használták. Például „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” Azaz a néphit szerint a Márton-napi esőt fagy, majd szárazság követi. Ha azonban havazik vagy fagy, akkor a tél enyhe lesz.

Szent Márton napja határnapként szerepelt, ez volt a tisztújítás, a fizetés, a jobbágytartozás lerovásának napja is.

Szent Márton a bőségről gondoskodó szent. A Dunántúlon Szent Márton napjának estéjén a pásztorok végigjárták a házakat nyírfavesszőkkel, és köszöntőt mondtak:

„Jó estét kívánok! Elhoztuk Szent Márton püspök vesszeit. Se mink nem kezdtek, se mink nem végezzek. Úgy szaporodjanak a sertések, mint ennek ahány ága boga van! ”

Német nyelvterületről terjedt el a Márton-fáklyás felvonulás (Martinsumzug), amikor is jó cselekedeteket, miként a fényt viszik egyik embertől a másikig. Magyarországon általában német nemzetiségű településeken gyakori ilyesmi. A vonulók élén a római katonának öltözött Szent Márton lovagol. A megemlékezés helyére érve pedig a gyerekek eljátsszák Szent Márton és a koldus történetét. Végül meggyújtják a Márton-napi tűzet, melegénél általában liba formájú süteményt és meleg italokat fogyasztanak.

*

Ennyi tudomány után következzen  a receptem.

 

Márton-napi libacomb újratöltve

Hozzávalók

Hozzávalók, fotó: Kiss Magdolna 2016
Hozzávalók, fotó: Kiss Magdolna 2016

1 libacomb
4 db libamáj
1 zöldhagyma,  egy 5 cm-es póréhagyma
1 tojás
3 db áztatott kenyér
fűszerek:  pár szál metélő fokhagyma, pár levél rozmaring, zsálya, majoránna, petrezselyemzöld, só

Elkészítés menete

 

Fotó: Kiss Magdolna 2016
Fotó: Kiss Magdolna 2016

A liba bőrét óvatosan lefejtjük majdnem a csont végéig, a zsírosát is amennyire lehet levesszük, ugyanis ezen kívül más zsiradékot nem használunk az elkészítéshez. A húst ügyesen lefejtjük a csontokról, fölkockázzuk és

Fotó: Kiss Magdolna 2016
Fotó: Kiss Magdolna 2016

a lefejtett zsírral valamint az összevágott hagymával együtt kicsit megpároljuk, amíg a hús kifehéredik, a végén sózzuk, fűszerezzük (a majoránna kivételével). Kivesszük a serpenyőből, úgy, hogy a zsírból maradjon vissza, amibe a fölvágott májat  tesszük a majoránnával. Ezt is rövid ideig sütjük, majd sózzuk.

Fotó: Kiss Magdolna 2016
Fotó: Kiss Magdolna 2016

Egy mély tálba tesszük az előpirított hagymát, húst, májat és a fűszereket a kinyomott kenyérrel, tojással együtt. Jól összedolgozzuk,

Fotó: Kiss Magdolna 2016
Fotó: Kiss Magdolna 2016

majd óvatosan visszatöltjük a liba bőrébe, megformázzuk, és 3-4 helyen körülkötözzük. A serpenyőben visszamaradt zsírral kikenünk egy tepsit, beletesszük a combot, mellé a kimaradt tölteléket, egy ujjnyi vizet öntünk alá, beborítjuk alufóliával, és kb.  egy órán át pároljuk, 160-170 ° C légkeveréses sütőben. Időnként meglocsoljuk szafttal, ha kell még aláöntünk vizet.  Ha szinte kész, még tíz percre mellé tesszük a maradék májat, visszafedjük.  Végül megnézzük, és ha nem elég piros, akkor még pirulásig fólia nélkül sütjük (5-10 perc).

Fotó: Kiss Magdolna 2016
Fotó: Kiss Magdolna 2016

A végeredmény ropogós is, szaftos is, puha is.

Nagyon finom volt héjában főtt burgonyával és átpasszírozott erdei bogyós gyümölcsös-cseresznyekompótos  öntettel.

Provincia

 

Források

  • Szent Márton életét megírta – Sulpicius Severus: Vita Sancti Martini, magyarul: Sulpicius Severus: Szent Márton élete, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1998.
  • Legenda Aurea – Szent Márton püspök http://mek.niif.hu/04600/04626/html/legenda0102.html
  • http://www.katolikus.hu/szentek/szent178.html
  • Márton-napi népszokások https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1rton-napi_n%C3%A9pszok%C3%A1sok

 

Beküldve:

Uránváros 60 éves

Uránváros látképe a Szőlész dűlőből nézve az 1990-es évek végén. A városrész idén lesz 60 éves. A kép előterében Szentgyörgyvári János, a településért felelős egykori tanácstag (lásd erről bővebben; https://hu.wikipedia.org/wiki/Szentgyörgyvári_János)
Uránváros látképe a Szőlész dűlőből nézve az 1990-es évek végén. A kép előterében Szentgyörgyvári János, a településért felelős egykori tanácstag

 

Első nyaram Újmecsekalján
1966 nyarán költöztünk Uránvárosba. Most is előttem van az boldog nyár. Hallom a rigók füttyét, a galambok búgását. A fény reggeltől-estig akadálytalanul árad be a négy égtájra nyíló ablakainkon. Nekem az örökmozgó kislánynak a belvárosi házak tűzfalai által bezárt kis udvar után nagy örömet jelentett a háztömbök közötti játszóterek, a szépen gondozott parkok, tágasan elnyúló ligetek korlátlan szabadsága, ahol mindig akadt pár gyerek, akikkel futkosni, bújócskázni, labdázni  vagy éppen fára mászni lehetett, bár az új ültetvények között kevés tekintélyes megmászható fa akadt. Ám a házunk közelében éppen akkor bontotta virágait egy hársfa, édes illata reggel-este bekúszott szobánkba.

Uránváros, játszótér (Kiss Magdolna iskolai vízfestménye 1968-ból
Uránváros, játszótér (Kiss Magdolna iskolai vízfestménye 1968-ból)
Uránváros, Pollack Mihály utca 1968-ban
Uránváros, Pollack Mihály utca 1968-ban

Akkoriban autó nemigen járt az utcánkban – a szerintünk – a városrész legszebb utcájában, a Pollack Mihály utcában. Jó, ha háztömbönként egy-egy család rendelkezett gépjárművel, így nem kellett tartani balesettől.

Uránváros, Pollack Mihály utca 1969-ben
Uránváros, Pollack Mihály utcai parkrészlet 1969-ben

Annál inkább lehetett félni a napi rendszerességgel megjelenő parkőrtől. Szemetet szedett, bár nemigen volt, mit, mert mi tulajdonképpen nem szemeteltünk; és megintett, ha a pázsiton játszottunk, ámbár a szépen gondozott pázsitfűre is csak nagyon ritkán, titokban léptünk. Elég helyünk volt enélkül is az „őrjöngés”re.

A 6-os út sem készült ekkor még el, de nyomvonalát már kitűzték. Egyik szakasza éppen a házunk előtt vezetett tova, és olyan szépen zöldellt rajta a fű, hogy azt kár lett volna nem használatba venni. Ezért egy egykori futball-edző a földszintről, két kiszuperált kaput helyezett el két végére, majd fölrajzolták a pályához szükséges vonaljeleket, és indulhatott a labdajáték.

Uránváros, a 6-os út nyomvonala 1971-ben, még gyerekek játszóhelye
Uránváros, a 6-os út nyomvonala 1971-ben, még gyerekek játszóhelye
Uránváros, a 6-os út egyik szakasza 1998-ban, már 23 éve használatban
Uránváros, a 6-os út egyik szakasza 1998-ban, már 23 éve használatban

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha zenefoszlányok szűrődtek ki az alagsor egyik közös tárolójából, amikor a lépcsőházba léptem, rögtön lefutottam a lépcsőn, és benéztem a nevezetes kis helyiségbe. A friss meszeléstől még annak is inkább új, mint pinceszaga volt. A zenészek, tizenhat év körüli fiúk, bátyám és barátai, saját maguk által fából összeeszkábált gitáron, és hasonlóan készült dobon játszottak saját örömükre. Emlékszem, leggyakrabban az I Can’t Get No Satisfaction-t ismételgették. Azaz a Rolling Stones zenekar egy évvel korábban, 1965-ben született I Can’t Get No Satisfaction dalát gyakorolták napokon át kiapadhatatlan lelkesedéssel és teljes hangerővel a pince fölött lakók nagy „örömére”.

Nagybátyám, aki korábban a bányában működött orvosként, szintén itt lakott a városrészben, mégpedig közelünkben az akkor 39-es dandár útnak nevezett Nendtvich Andor úton. Három kislánya volt, mind fiatalabb nálam; a legidősebb unokahúgom csak fél évvel, a középső három, illetve a harmadik hét évvel született később, mint én. A korkülönbség nem okozott gondot, sokat játszottunk. Lényegében együtt nőttünk föl. Csak át kellett mennem a tervezett 6-os út túloldalára, majd ott a házak közötti park kis sétányán haladtam pár métert, és máris náluk voltam. Vagy ők látogattak meg ugyanezen az útvonalon  visszafelé haladva.

Szomszédságukban állt a nevezetes Olympia-étterem. Ezen a nyáron leginkább a sátortetős fagylaltozója érdekelt minket, ahol gyakori látogatóként teszteltük az aznapi fagylaltterméket.

Édesanyám (balról a negyedik, szürkés ruhában) és kollégái pedagógus napon az Olympia étterem bejáratánál, 1965-ben. Az Olympia komplexum Gádoros Lajos építész által tervezett, 1958-60 között épült, szocreál elemekkel díszített modern stílusú étterem és cukrászda volt. A szobor Borsos Miklós alkotása
Édesanyám (balról a negyedik, szürkés ruhában) és kollégái pedagógus napon az Olympia-étterem bejáratánál, 1965-ben. Az Olympia komplexum Gádoros Lajos építész által tervezett, 1958-60 között épült, szocreál elemekkel díszített modern stílusú étterem és cukrászda volt. A szobor Borsos Miklós alkotása

Éppen csak enni és aludni mentem föl a lakásba, mint a többiek. Gyönyörű nyarunkat még az egyre közeledő iskolakezdés sem ronthatta el, mert nem volt még meg az iskola, ami elkezdődhetett volna. Augusztus vége felé, azért némi kárörvendő érdeklődéssel naponta elment a gyerekbanda megnézni a 10 perc járásra folyó építkezést, vajon felépül-e az intézmény szeptemberre. Mindig megállapítottuk, hogy nem valószínű.

Pedig elkészült. Szeptembertől az erősen mész- és újszagú termekben mégiscsak megindult az oktatás.

Az egykori Acsády Ignác úti általános Iskola ( Kiss Magdolna iskolai vízfestménye,1969) Jelenleg bővítés és felújítás után az Országos Horvát Önkormányzat által fenntartott többcélú közoktatási intézményként, mint a "Miroslav Krleza" Horvát Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium működik
Az egykori Acsády Ignác úti Általános Iskola (Kiss Magdolna iskolai vízfestménye,1969) Jelenleg bővítés és felújítás után az Országos Horvát Önkormányzat által fenntartott többcélú közoktatási intézményként, mint a “Miroslav Krleza” Horvát Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium működik
Az egykori Acsády Ignác úti általános Iskola folyosója (Kiss Magdolna iskolai vízfestménye,1969)
Az egykori Acsády Ignác úti Általános Iskola folyosója (Kiss Magdolna iskolai vízfestménye,1969)

 

 

 

 

 

 

 

 

Később a fák velem együtt nőttek, korosodtak; a házak friss vakolata megkopott, lemállott, már kétszer is felújításra szorult. Sok minden változott. Hihetetlenül megnőtt a forgalom, az utcákon egymás hegyén-hátán parkolnak az autók, a főúton percenként kamionok, teherautók dübörögnek át. Több  lakó elköltözött, ki más városrészbe, ki a temetőbe; lassan már alig akad itt ismerősünk. Pár éve én sem lakom itt. De azért időnként még arra járunk, és én még mindig mindent olyan szépnek látok, mint azon az első hársillatú nyáron.

Uránváros, az árnyas Pollack Mihály utca 1994 nyarán
Uránváros, az árnyas Pollack Mihály utca 1994 nyarán

 

Történeti kitekintés
Pécs nyugati városrésze Uránváros (régebbi nevén Újmecsekalja) megszületése a magyarországi uránbányászattal függ össze. Az uránérc kitermelése ugyanis egy, 1955. július 1-i minisztertanácsi rendelettel indult Kővágószőlős közelében. Először Bauxitbánya Vállalat fedőnéven, hiszen az uránbánya akkoriban fontos katonai objektumnak is számított. 1957-től már nyíltan lehetett vállalni az üzemet, melyet ettől kezdve Pécsi Uránércbánya Vállalat-nak neveztek el. A bánya dolgozói, valamint családjuk, hozzátartozójuk számára a közelben, Pécs nyugati határában álmodtak meg egy modern városrészt, melynek tervezését Dénesy Ödön tervei alapján a bányanyitással egyidőben elkezdték, hivatalosan azonban az első lakásokat csak a következő évben, 1956. október 23-án adták át.

A kiválasztott terület lényegében üres volt. Részben a Szigeti külváros legelőjeként, részben katonai gyakorlótérként szolgált és repülőtér volt. Uránvárosban, melyet Újmecsekaljának neveztek a 60-as – 80-as években, rohamtempóban épültek a házak. Az 1970-es évek közepéig 7350 lakást adtak át. Ekkor már felkapták a városrészt, nemcsak bányászok, hanem az értelmiségiek, tanácsi vezetők, tehetős középosztálybeliek is előszeretettel költöztek az itt felajánlott tanácsi vagy szövetkezeti lakásokba.

A lakásépítés üteme még így is elmaradt az igényektől. A lakáshoz nem jutottak, illetve a lakásra nem jogosultak, vagy városban letelepedni nem szándékozók részére 1960-ban elkészült a három épületből, azokat összekötő folyósokból és az étteremből álló 800 fős Ércbányász Munkásszálló. A bányabezárást követően a munkásszálló is megszűnt. A K-i épület középiskolai kollégiummá lett átalakítva a többi rész Hotel LATERUM néven Konferencia és Wellness Hotelként üzemel.

Uránváros, a munkásszálló keleti része, 1968-ban
Uránváros, az Ércbányász Munkásszálló keleti része, 1968-ban
Uránváros, a munkásszálló középső és nyugati részének fele, Kiss Magdolna rajza 1971-ből
Uránváros, az Ércbányász Munkásszálló középső és nyugati részének kétharmada, Kiss Magdolna vázlata 1971-ből

 

 

 

 

 

 

 

Az uránbányát, mivel veszteséges volt, egy 1989-es rendelettel bezárták, illetve ekkortól rekultivációs munkálatok folytak környezetében, melyek még biztosítottak sokak számára munkát.

A városrészt, mely ma is több tízezer lakost számlál, már nem jellemzi sem a korábbi arculat, sem a korábbi – bár látszólagos volt – virágzó állapot, ami a bányászati időkben meghatározta. Most inkább az egyetemek közelsége, az itt kialakított kollégiumok nyomják rá bélyegüket a lakónegyedre.

Uránváros, a régi munkásszálló új tetőt kapott és kollégiumként működik, 1998
Uránváros, a régi Ércbányász Munkásszálló K épülete új tetőt kapott és új funkciót, kollégiumként működik, fotó: Kiss Magdolna, 1998

Provincia

 

Források:

E jeles alkalomból ajánljuk ezt a két nagyon érdekes videót, a városrész kiépülésének üteméről;  https://www.youtube.com/watch?v=AiORIwEwy1I; https://www.youtube.com/watch?v=DULrx0ByYR4

https://hu.wikipedia.org/wiki/Ur%C3%A1n%C3%A9rcb%C3%A1ny%C3%A1szat_Magyarorsz%C3%A1gon

https://hu.wikipedia.org/wiki/Ur%C3%A1nv%C3%A1ros_(P%C3%A9cs)

http://www.pecstortenete.hu/index.php/component/content/article/109-psz2001-3/454-sallay-arpad-az-uranerc-banyaszat-szerepe-pecs-20-szazadi-fejlodeseben

http://muemlekem.hu/muemlek?id=11961

http://regipecs.blog.hu/2015/09/19/hatos_fout_a_belvarosban

http://regipecs.blog.hu/2015/09/26/hatos_fout_a_belvarosban_852

http://www.pecsma.hu/pecs-aktual/keptelenseg-volt-az-egyenes-6-os-megepitese/

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szentgyörgyvári_János