Kategória: Novella

egyszerre volt valaki, és valami. Valaki azért, mert hatalmas termetű ember lévén megillette a valaki melléknév, részint pedig valami, mert olyan jelenség volt, melynek nem akadt párja hét határon. Rezegtek az ablakok, amikor belebrummogta a csöndes utca házai közé. „ Drótozni-fótózni!!!” Nem üvöltött, nem kiabált, csak hangosan megszólalt.

Alakja a mondabeli Toldi Miklóséra emlékeztetett, a széles vállak közötti vastag nyakon Arcimboldo ecsetjére méltó fej ült. Két orcája egy-egy jókora érett paradicsom, orra padlizsán és krumpli keveréke, vastag bozontos szemöldöke, nagy haja és kerekre nyírt fekete szakálla volt. Haját és szakállát lemezvágó ollóval igazgatta valamilyen okból, talán azért meg nem akart borbélyra költeni. A fekete szőrtömegben két angyali kék szem ült, olyanok voltak, mintha tévedésből kerültek volna az ördögi koponyába.

Ármin drótos-tót volt, meg mindenes, vagyis minden munkát elvállalt amit becsülettel el tudott végezni. A bozontos külső alatt ugyanis egy aranyszőrű bárány szíve dobogott. Szerette a gyerekeket, akik féltek tőle, s ha meghallotta, hogy vele ijesztgetik a pöttömöket sírva fakadt. Jó lélek volt. Senki sem tudta a nevét, azt sem hogy hol lakik, talán azt mondhatjuk, hogy Komárom, Fejér és Győr megyében. Feltűnt ugyanis Abdán, Móron, vagy Tatán, akár a többi faluban városkában. Hol aludt? Ahol rátört az este. Szénaboglyában, istállóban, árokparton.

Egyszer, valamelyik december táján nagy jajgatásra riadtak a komáromi piactér körül lakók. Ármin jajgatott. Haja és szakálla ugyanis úgy odafagyott az egyik piaci kofa standjához, hogy nem tudott felkelni. Az ehhez hasonló viszontagságok ellenére mindig makk egészséges maradt. Nem beszélt akcentussal, tehát a mesterséget magyarlakta területen tanulta, Isten tudja kitől.

Akkoriban még nem volt fogyasztói társadalom, a lyukas lábast, fazekat megreparálták, befoltozták. A repedt cseréptálat,tányért, kannát dróttal „ragasztották” össze, innen a mesterség neve. A műhelyt, benne összes ingóságát a hátán vitte lapos deszka puttonyban. ilyet hordott az üveges tót is, aki az akkori kis ablakszemekre illő üvegtáblákat cipelt, aprószöget, kittet, kopott késből fabrikált simítót. Ez volt a műhely, a vagyon. Innen a közmondás. „ Úgy jött neki, mint ablakos tótnak a hanyatt-esés.” Olyan volt ez mint egy természeti katasztrófa manapság, hiszen egy egész család megélhetése függött a ládácska törékeny üveglapjaitól.

Árminnak nem voltak barátai, talán csak egy, Grimbusz, a sarus. Ez utóbbi mesterséghez tudni kell, hogy művelője vasutas volt. Csakhogy nem a kalauzok, masiniszták kasztjához tartozott, hanem a rendező pályaudvar gurítóján dolgozott. A gurító egy mesterséges domb, a rajta levő sínpárra felhúzzák a szortírozásra, magyarul rendezésre váró tehervagonokat, melyeket egyenként engednek le a lejtőn. A saját tömegüktől felgyorsuló kocsikat kézi váltókkal terelték a megfelelő sínpárra ott aztán várta a sarus, aki a sínre tett szerkentyűvel lefékezte a csörömpölő teherkocsit és hozzákapcsolta az előtte állóhoz. Ennél lejjebb már csak a krampácsoló pályamunkások álltak a hierarchiában.

Grimbusz munka közben sosem volt részeg. El is zavarták volna azon-nyomban. A műszak végén azonban bement a restóba s ott marad záróráig. Ivott mindent amiben egy fikarcnyi alkohol volt. Egy féldeciért, vagy matrózfröccsért eltáncolta hogyan lassít a pesti gyors, s ha kellett pajzán dalocskákat is énekelt, melyre nyitott fülünk volt nekünk kamaszoknak. Mindez a háború utáni néhány évben történt, amikor már jöttek haza nyugatról a hadifoglyok, akiktől a csillag-várban mindent – az amerikaiaktól kapott pokrócot, hátizsákot, konzervet- elvettek, mielőtt hazaengedték volna őket, vagy tovább vitték a Nagy Testvér birodalmába. No hát ott a restóban ismerkedett meg Ármin Grimbusszal, s fizettek egymásnak néha egy-egy rumot. Egyébként is a váróban télen meleg volt, elüldögéltek, amíg ki nem zavarták őket. Arról nem tudok, hogy Ármin Grimbuszéknál lakott volna, egyébként is néhány napnál, vagy egy hétnél sehol se maradt tovább.

A jámbor óriás „hőstetteiről” mindmáig élnek legendák Komáromban. Íme az egyik: Betévedt az Iparoskör kantinjába, a hol a kissé spicces suszterek, szabók, asztalosok, fogadásokat kötöttek, mennyit bír megenni. Nos, Ármin egy ültőhelyében megevett egy kiló kolbászt, mellé egy kiló hagymát és két kiló kenyeret, majd megivott rá három liter bort, ami ő nyert a fogadóktól. Önkéntelenül is Arany János Toldija köszön vissza a történetből, a tizedik énekből az a jelenet, amikor Miklós Budára érve Bencével a fogadóban megvacsorál, s az étekre kannányi bort iszik, táncol, énekel.

Valamelyik széplelkű rajztanár megfestette portréját az Ács vendéglő pinceajtajának belső oldalára. A kocsmát aztán államosították, vendéglátóipari létesítmény lett belőle, a pinceajtót pedig kicserélték, gondolom realistára, pontosabban szocrealistára.

Ha már a restónál tartok, nem hagyhatom ki a vörösföldeseket, akik a törzsvendégek javát jelentették. Úgy hiszem, ez a mesterség, vagy inkább foglalkozás csak Komáromban létezett, a háború előtt és után összesen vagy másfél évtizedig. A Dunántúl kincsét, a bauxitot rakták vagonokból uszályokra, melyek előbb a Dunán felfelé nyugatra, majd a Dunán lefelé, keletre vonszoltak a gőzösök, majd motoros vontatók. A bauxit az alumínium alapkőzete, Európa legnagyobb készletét a dunántúli dombok (Gánt) őrizték. Az őrzést aztán előbb a németek, majd az oroszak vették át, nekünk nem sok haszon jutott belőle.

A vörösföldesek tulajdonképpen kubikosok voltak, akik rakodó munkát végeztek. A Duna parti vágányon álló vagonból egy szál pallón tolták le a púposra rakott talicskát a slepp (uszály) fedélzetére, s borították a vörös port a raktérbe. Emberfeletti munkájukat szinte futva végezték. Egyik pallón fel, a másikon le, úgyszólván szünetet se tartva. Erő kellett a rámpa fölé magasodó vashajóra feltolni a talicskát még akkor is, ha a talicskahúzó gyerek, a csikó segített, de erő és ügyesség kellett ahhoz is, hogy alacsony víznél a már félig telt uszályra lefelé visszatartani a közel mázsás egykerekű futását. A szerelvények és az uszályok folyamatosan érkeztek, mindent belepett a vörös por. Vörösek voltak az emberek is, mint az amerikai indiánok, vagy Belzebub mesebeli krampuszai. A munkát akkordban végezték, és nagyon jól kerestek. Volt olyan nap, hogy akár ötven forint is ütötte a markukat, vagyis négy nap alatt bejött egy tanár havi fizetése. Nem csoda, hogy előfordult, hogy egyforintos alapon römiztek a restóban megfelelő mennyiségű sör elfogyasztása közben, mellyel a naponta kiizzadt több liter vizet pótolták. A szívós, inas, nagyon erős emberek közé nem kerülhetett be akárki. A lógósokat azonnal kidobták, a gyengék sem kaptak kegyelmet. Egyenlő munkáért lehet egyenlő bért kapni, ez volt a törvényük. Igazuk volt.

Aztán felépült Almásfüzitőn a timföld gyár, munkájuk feleslegessé vált, mégsem kerültek utcára. Felszívta őket a bánya, az öntöde, vagy akár valamelyik traktorállomás.

Nem tudom, hogy Árminnak és társainak mi lett a sorsa 1950 után. Éhen nem haltak, mint ahogy akkor senki sem halt éhen. Segítség nélkül, jóvátételt fizetve újjáépítették a kirabolt, lerombolt országot. Ma már nem nagyon szoktak erről az időről beszélni, igaz lassan már tanúja sem lesz.

A háború előtt jó tíz évvel írta József Attila ma is élő, érvényes sorait:

„Mondd mit érlel annak a sorsa
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa.
ki setét gondok közt henyél;”

Ármin és a magafajták, favágók, napszámosok, vándor baráberek, kubikosok megtalálták valahogy a maguk szűkös kenyerét. Ma amikor mindenkinek jutna kapanyél – ha keresne magának – tele van a város hajléktalanokkal, munkanélküliekkel, mintha már itt lenne a Kánaán. Nekem az a gondom, miért nem írja már meg valaki, hogy a bibliai időkben is kellett dolgozni.

 

Szeged-Budapest 2006 augusztus 12.

Trogmayer Ottó

„⁵Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. ⁶Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!” ⁷Jézus így válaszolt: ’Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted’. ⁸Péter tovább tiltakozott: ’Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!’ ’Ha nem moslak meg – felelte Jézus -, nem lehetsz közösségben velem’.” (Jn13.5-8)

Éppen kiszálltunk az autóból az egyik pécsi parkolóban, amikor odajött egy hajléktalan. Én a kutyával bajlódtam, nehogy az autók közé ugorjon, ezért igazán idegesítő volt a hátam mögött motoszkáló ember. Egyébként ismertük, jobb időben fedél nélküliek számára szerkesztett újságot szokott terjeszteni. Általában mindig rosszkor jött, amikor még nem, vagy amikor már nem volt aprópénzünk. Most azonban tele voltunk fémpénzzel, és a kedvünk is ragyogott, visszatükrözve a tavaszi Napsütést a mély kék égen. Végre! Hetek óta egykedvű szürkeség – húszcentis hó kíséretében – ragaszkodott makacsul a városhoz. Ma viszont mindent aranyszín öntött el.

Férjem azonban megelőzött, mire én is erszényemet kotorásztam volna, addigra adott is az embernek egy kis aprópénzt. Hálásan megköszönte, de nem ment el, csak kicsit távolabbra húzódott, és onnan méregette barátságosan az ebet.

–         Milyen kutya ez?

–        Erdélyi kopó – válaszoltam

–        Szép kutya, kemény kutya – mondta elismerően.

Elfogult kutyatulajdonoshoz illően azonnal szívembe fogadtam ezért a mondatért.

–          Jó házőrző, bár nem harap, de fogós – toldottam hozzá.

–         Az, az, látom rajta – nevetett ő.

Amikor vásárlásból visszajövet előbb a kutyát ugrasztottam az autóba, oldalról láttam, még mindig ugyanazt a fehér autót támasztja parkolói emberünk, mint egy órával korábban.

–          De beszállnék én is oda, csak oda a kutya mellé, a jó melegbe – kiáltotta nekünk az előbbi ismeretség jogán.

–          Azt elhiszem, bizony jó dolga is van a kutyánknak – bizonygattam barátságosan.

–          Mit akar az ember, kérdezte férjem, aki már ült a kormány mellett, ezért nem hallotta a beszélgetést.

–          Szívesen lenne a kutyánk mellett, vagy helyében… – válaszoltam, és hirtelen meghidegedett a szívem. Most lett teljes valójában nyilvánvaló számomra, hogy vannak emberek, akiknél még egy házőrző is jobban él. Hiszen annak megvan a mindennapi ennivalója, meleg kuckója, sétaprogramja, időnként autózással tarkítva. Ugyanakkor megütött az a tény, hogy nem tehetek ezért a kóbor emberért még annyit sem, mint egy szabadon kószáló állatért tennék. Nem vihetem haza, nem kereshetek neki befogadó gazdát…

Este a tévében, mintha a történet nem akarna véget érni, arról tudósítottak, hogy a szeretetszolgálat emberei Budapesten a nagycsütörtöki szertartás keretében az utcán hajléktalanok lábát mosták.

Vajon én megmosnám a lábát ennek a parkolóbeli csavargónak? Ki tudja? Hiszen első alkalommal fordul elő, hogy egyáltalán pár szóra emberszámba vettem.

 

 Provincia

it tetszik keresni – kérdezte az őr.
Szigorú tekintetétől csaknem olyan kényelmetlenül éreztem magam, mint öt évvel ezelőtt Szegeden, egyetemi pályafutásom első hónapján, amikor az ideiglenes lakásbejelentő lappal a kezemben, a lakásügyi hivatal helyett a Csillag börtönbe tévedtem be.
„Milyen jól őrzik a Tanács épületét” – gondoltam akkor, abból a kézenfekvő tényből kiindulva, hogy zárt ajtót találok. Amikor végre – csöngetés és kevés várakozás után – beléphettem a szegedi intézménybe, még szinte a portáig sem értem, már tompa dörrenéssel becsapódott a hatalmas tölgyajtó. Ezért a portás „mit tetszik keresni” kérdésére, zavarodottan rebegtem:
– Lakást szeretnék bejelenteni.
– Akkor miért nem megy a lakáshivatalba? – érdeklődött rezzenéstelen arccal ő.
„Hát ez nem az?” – fordult már a számra az újabb kérdés, amikor szemem sarkából láttam, hogy a bejárati kapu újra feltárul, és rendőr kíséretében egy megbilincselt kezű ember lép be. Ekkor gyúlt végre világosság a fejemben.
– Elnézést tévedtem – leheltem, és gyorsan kifordultam az épületből.
77
A mostani érzés hasonlóságát csak erősítette a mögöttem ugyanúgy zárra bekattanó vasajtó és a szögesdróttal körbevett telep. Ám most mégis öntudatosan feleltem az őrnek:
– Régész vagyok, a pécsi múzeumban dolgozom. Ide küldött az igazgatónő, az ásatás helyettes vezetőjének.
Az őr barátságosabban kezdett méregetni.
– Tudja merre van? Odatalál?
– Nem. Nekem csak annyit mondtak a múzeumban, hogy a kővágószőlősi uránbányába, ebbe az üzembe jöjjek.
– Várjon, rögtön kérek segítséget – vette fel a telefont, kicsit gondolkodott, majd tárcsázni kezdett.
– Halló, Ferikém, erre tudnál jönni egy bikával. Itt van mellettem egy fiatal hölgy a múzeumból, a villához szeretne menni. De most jár itt először, még nem ismeri a terepet. Őt kellene elvinni oda… Leadod az anyagot?… Utána kanyarodsz erre? 10 perc? Jól van, addig itt fog várni nálam a portán.
Letette a telefont, és felém fordult:
– 10 perc múlva jön valaki egy bikával, ha gondolja, akkor itt bent nyugodtan megvárhatja. Még elég hűvös van így reggel korán.
– Köszönöm – ültem le portásfülkében egy kis székre, miközben azon morfondíroztam, „mi a csuda szerzet lehet az a bika, amivel engem elvisznek az ásatáshoz”. A beszélgetésből annyit megsejtettem, hogy valami jármű, de hogy mi, arról fogalmam sem volt. Alig gondoltam azonban mindezt végig, amikor egy ütött-kopott billenős teherautó kanyarodott a porta elé.
– Jöjjön, szálljon csak fel bátran, aztán induljunk, nehogy a vezetőségből valaki meglássa – kiáltott ki a sofőr a vezetőfülkéből, és már tárta is ki az ajtót, hogy fölkapaszkodhassak az alkotmányra.
78
Vidám, jóindulatú embernek látszott, mégsem tetszett az a tudat, hogy én most „nemhivatalosan” utazom vele.
– Szóval régész, az ásatáshoz megy? Ismerem jól. Évek óta jönnek ide a pécsi múzeumból, de nyugdíjas uránbányászok is dolgoznak ott… Ez a kantin, itt szoktunk ebédelni – mutatott közben egy lapostetejű négyszögletes, jellegtelen téglaépület felé – nagyon jól főznek. Kell bizony. Aki itt dolgozik, annak szüksége van tartalmas és speciálisan elkészített védőételekre… Bár nem tudom, mennyire védenek ezek, de jó a koszt, az egyszer biztos.
Udvariasan hallgattam, miközben a legkülönbözőbb formájú épületek mellett haladtunk el. Akadt köztük kockaszerű, másik téglatest, egy harmadik mintha fúrótorony lett volna.
– Nem lehet könnyű itt a bányában – szólaltam meg végre – maga is dolgozik lent?
– Nem, hál´ Istennek, én csak ezen a „bikán” a kibányászott ércet viszem a dúsítóba. Állítólag védőruhában kellene, védőmaszkkal, kesztyűvel. Most is így kellett volna, hogy öltözzek, de senki sem törődik vele.
– A sugárzás miatt?
– Igen, sőt magának meg egyáltalán nem szabadna itt ülnie mellettem, még védőruhában sem. Ez előírás, mert az autó is sugároz. De hát messze van az ásatás, meg aki először jár itt, az könnyen eltéved. Egyébként itt minden sugároz.
Egészen kicsire összehúztam magam, mintha ezzel védekezhetnék bármiféle háttérsugárzás ellen. Igyekeztem közben az útra összpontosítani, mert szentül megfogadtam, hogy inkább kilométereket gyalogolok, de többet az életben nem ülök „bikára”. Ámbár ha a telepen minden sugároz, az emberek is „sugárzó arccal” járkálnak, lényegében mindegy. Vagy mégsem?
79
Kerestem tehát megjegyezhető tárgyakat, megkíséreltem elraktározni fejemben az út görbéit. Nem volt könnyű. Az autó ide-oda kacskaringózott a salakdombok alkotta labirintusban. Minden szürkén tárult felénk, a sötétebb és a világosabb árnyalat változatosságával. Itt-ott eldobott műanyag fóliadarabok csúfoskodtak, néhol egy-egy fekete, esővíz alkotta pocsolya simult a „bika” kereke alá. Élőlénynek nyoma sem volt, itt még a madár sem járt.
Egyszer csak mozgást vettem észre jobbról. Egy rozoga barakk előtt sovány ember integetett, lábánál barna fehér foltos keverék kutya ugatott. A teherautó sofőrje visszaintett neki.
A labirintus elfogyott, és egy holdbéli pusztaságra értünk ki. A pusztaság nyugati végénél végre megnyugtatóan emelkedtek különféle magasságban, szögletes és íves záródású téglafalak romjai. Egy hatalmas, három apszisos villa előtt álltunk. Otthonosan szálltam ki az autóból, és az sem zavart, hogy az épület mögött északról meddőhányó határolta az ásatás területét. Délről végigfuthatott a szemem a Villányi hegység vonulatán, és nagy levegőt vehettem.
A főnöknőm, az ásatás vezetője örömmel fogadott. Hamar összetegeződtünk, és délben együtt mentünk ebédelni, a reggel látott kantinba, gyalog. Ez már nekem elég is volt, hogy megtanuljam a járást az ásatás és a kantin között. A munkások maradtak a villa mellett, ők csak úgy kézből ettek, szalonnát, vajas kenyeret, kinek mit csomagolt a felesége.
Az őrbódénál most csak a kiskutya ugatott meg minket, az ember valahol bent foglalatoskodott valamivel.
Az étkező belül pontosan olyan volt, mint más üzemi étkezdék, iskolai menzák. Egy hosszú tálalópult egyik végén tornyosultak szép rendben a tálcák, tányérok, étkészletek. A pult mögött fiatal lány állt, és a tálcákkal-tányérokkal felsorakozó embereknek osztogatta egykedvűen a napi adagokat.
80
Amikor közelebb értem, meglepve fedeztem fel a kantinosnőben egyik utcabeli lányismerősömet, aki ráadásul ugyanabba az általános iskolába járt, mint én, csak pár osztállyal lejjebb. Soha nem beszéltünk egymással, mégcsak köszönőviszonyban sem voltunk. Ő is megismert, és most mégis barátságosan köszöntöttük egymást. Már nem emlékszem lehetett-e többféle menüből választani. Bizonyára lehetett. Az sem maradt meg emlékezetemben, miket ettünk, csak az, hogy valóban jól főztek. Megpróbáltam „bikás” élményemet elfelejteni, meg egyáltalán elvonatkoztatni a környezettől, és egészséges étvággyal nyeltem a hússal gazdagított levest.
Másnap reggel a munkásokkal egy buszon utaztam az ásatásra. Úgy gondoltam értelmesebb, ha nem barangolok egyedül a bánya útvesztőjében; még mindig tartottam attól, hogy eltévedek. Az emberek már mind ültek, amikor felszálltam. Elfogadták köszönésemet, és hagyták, hadd álljak. A hátsó hosszú ülésen még jól el is terpeszkedtek, pedig ott elfértem volna, ha kicsit összébb húzódnak. Fiatal voltam, miért ne álldogálhatnék 25 percen keresztül. De nem panaszkodhatok. Az ásatási szezon vége felé egyre barátságosabbak lettek, sőt az utolsó napokban már helyet is szorítottak nekem maguk között.
Egyébként a régésznő, örülve, hogy segítséget kapott, egy-két napra mindent rám bízott, és ügyes-bajos dolgai végett visszautazott Budapestre. Ez a tény azért lelkesedéssel töltött el, amire szükség is volt, hogy a környezet sivárságát ellensúlyozzam. De hát mit tehetünk, ha a rómaiaknak éppen egy uránérc-telep tetejére támadt kedvük telepedni. Állítólag az urántartalmú kőzet jót tesz a szőlőültetvénynek, zamatosabb lesz a belőle készült bor. Lehet, hogy csak mese mindez, mindenesetre a rómaiak előszeretettel ültettek szőlőt a környéken. Nagyon szép vidék lehetett ez akkoriban. Északról a mostani meddőhányó helyett a Mecsek védő tömege határolta, délről tágas,
81
a Villányi hegy lankájáig lefutó mező (az ércdúsító üzem nélkül), végtelenre nyíló horizont. Délben egyedül mentem ebédelni. A pocsolyákat ügyesen kikerültem, a labirintuson szerencsésen átjutottam. Most valami fojtott savas szag érződött a levegőben.
A bódénál a foltos kutya megugatott, visszafelé ugyanúgy. Tulajdonképpen örültem neki, mert így mindig tudtam, hogy jó helyen járok.
Amikor egy hét után ebédről visszafelé jöttem, a betegesen sovány fiú kint állt a deszkabódé előtt.
– Hogy halad az ásatás? – kérdezte udvariasan.
– Elég jól, a vége felé járunk. Lassan konzerválni fogjuk a falakat…
– Siet nagyon vissza? – vágott hirtelen a szavamba. – Nem akar itt egy kicsit leülni a bódéban, kényelmesebb, mint a tűző napon állni.
Nem siettem, az emberek megszokták az ásatás kezdetétől, hogy egyedül tegyék a dolgukat, nem volt szükségük ilyen kezdő tanácsaira. Többet tudtak mindenről, mint én. Ők bontottak római téglafalakat, ők kézbe vettek terra sigillatát, míg én eddig mindezt csak képről láttam. Római ásatást mind ezidáig csak könyvből ismertem.
Valóban kényelmesebb volt bent a faépítmény árnyékában ülni, mint a tűző napon állni, bár a levegő hőmérséklete ott is megközelítette a 40°C-t. A sovány fiú ásványvízzel kínált. Szívesen fogadtam.
– Tudja, hogy maga rögtön megtetszett nekem – kezdett bele nagy lélegzettel, mint az eposzokba, in medias res. – A kiskutyámat betanítottam, hogy rögtön jelezze, ha erre megy.
„Hát ezért ugatott mindig ez a dög!” – simogattam meg mosolyogva a „foltos” fejét, az kivételesen csendesen és szelíden nézett fel rám.
– Minden nap örülök, hogy láthatom. De legjobban annak örülök, hogy most itt ül velem – folytatta a szeretet alázatával a fiú.
82
Tulajdonképpen nem akart semmit, nem voltak álmai. Hasonló apátiával szemlélte sorsát, mint a többiek a bányában. Ma is fülembe cseng egyik mondata:
– Majd én is rokkantnyugdíjas leszek 40 éves korom körül, ha nem halok meg előbb rákban.
Azon a júliuson, amikor az ásatáson dolgoztam, minden nap találkoztunk. Többnyire csak köszöntöttük egymást, de ha volt időm, beszélgettünk. Érdekelt, milyen a munka lent a föld alatt, de erről nem sokat beszélt.
– Én eddig hallomásból ismertem ezt az bányát – magyaráztam neki egyik alkalommal – nagybátyám dolgozott itt bányaorvosként. Egyszer elmondta, hogy le kellett szállnia az aknába, és egy vékony pallón ijesztő mélység fölött egyensúlyozott át egyik helyről a másikra. Többet nem mesélt.
– Nem mesélhetett, hiszen mindent titkosítottak, mert a bánya hadi üzemnek számított. Még ma is ellenséges támadás esetén katonai célpont lenne.
– Nagybátyám szerencsére nem maradt sokáig a bányánál, sőt még Pécset is elhagyta, és Magyarország legészakibb városába költözött, jó messze az urántelepektől.
– Nyilván tudna mesélni…
Aznap egy virágot vettem észre a meddőhányó oldalán. Az egész kopár hányón, ezt kivéve, nem volt semmi más növény, egyetlen egy fűszál sem. Valószínűleg a napokban virágzott ki, talán azért nem láttam eddig. Bár az igazat megvallva, inkább délre, a római maradványokra, a múltba néztem, nem erre. Most viszont örömmel köszöntöttem a növénykét, mint a halálon aratott élet diadalát. Micsoda bátorság kell ott az életet hirdetni, ráadásul egyedül, ahol minden a pusztulásról szól.
83

(Részlet: Kiss Magdolna. Szerelmem régészet c. könyvéből)