Még csak pár hónapja voltunk boldog kutyatulajdonosok, egy öt hónapos kiskopó gazdái. Ahová lehetett, mindenhová vittük magunkkal állatunkat, bár ezt a szokást később ugyanúgy megtartottuk, kezdetben mégis jóval többet volt az eb velünk, mint azután. Egy pár hónapos kiskutyát ugyanis könnyen be lehetett rakni a kerékpárom csomagtartójára felszerelt kosárba. Hámjánál fogva biztonságosan rögzítettem, és irány a város. Mindketten szerettük ezeket a biciklis kirándulásokat. A kisállat, mint egy antik szobor, szinte megkövülten ült a helyén, csupán kis fejét dugta ki hol jobbra, hol balra a vállam mellett, és csodálta az utca nyüzsgését. Én meg a magam örömén kívül, az ő világra csodálkozását is élvezhettem.
Ennél kevésbé felhőtlen örömet jelentett a gyalogos séta, főleg ha pár percre be kellett ugranom valamelyik kisboltba, bármi apróságot venni. Ilyenkor kint kellett hagynom az ajtó előtt; ha nem ugatott, akkor a bolt környékét porszívózta fel orrával, és megkóstolt minden ehetőt vagy ehetetlent. Emiatt a vásárlást nélküle intéztem, de olyankor majd a szívem szakadt meg, mert be kellett zárnom az üres lakásba, ha éppen otthon nem volt senki.
Egyik kora nyári napon egy séta során, az utcánk végében lévő vegyesbolt ajtajánál jutott eszembe, hogy elfogyott a tej. Jó lett volna bemenni, a vásárlást elintézni egy füst alatt a kutyasétáltatással, mert ahhoz ma már fáradt voltam, hogy újból lejöjjek a harmadik emeletről, meg vissza – egy liter tej miatt. „Mi legyen, menjek vagy ne menjek?” Töprengéseimet egy hang szakította félbe.
– Hagyd itt nálam a kutyát, vigyázok rá, amíg vásárolsz.
Meglepve néztem fel, váratlanul ért a megszólítás, de még váratlanabbul a tegezés. Egy szakadt öltözetű, kissé torzonborz, szakállas férfi volt, ő is most ért a bolthoz. Ahogy jobban megnéztem, észre vettem, milyen világos kék a szeme és a szőrzet egészen barátságos arcot takar. Pár percig azért haboztam. „Bízzak meg benne? Nem ismerem. És ha elviszi a kutyát?” Végül bizalmat szavaztam az embernek, annál is inkább, mert a boltban ekkor nem volt senki. Úgy gondoltam, a liter tej megvásárlása pár pillanat lesz, meg a nagy üvegablakból rálátok a vegyesbolthoz ragasztott kis kocsma kültéri asztalaira, melyek egyikéhez ült le.
Valóban nem volt okom a bizalmatlanságra. Amikor kijöttem, az ember békésen üldögélt a padon egy fröccs mellett, egyik kezén a pórázzal, a másikkal időnként végigsimított a kiskutyán. Így kezdődött ismeretségünk, az állattal pedig tartós barátsága.
Ezután többször láttuk egymást, hol a bolt melletti ivónál, hol az utcánkban, amikor a kukákat látogatta.
Kutyám egészen különösen vonzódott hozzá. Egyszer egy kerthelyiség mellett sétáltunk el, az ebállat váratlanul megmakacsolta magát a nyitott kertkapunál, és nem törődve ellenkezésemmel, egyszerűen behúzott magával a kocsmába. Magától értetődően állt meg az egyik asztalnál, és barátságos farkcsóválással köszöntötte az ott egyedül iddogáló embert. Persze ő volt, a kékszemű, torzonborz barátja.
Ő állítólag lakott valahol, többnyire józan volt, és soha nem kért, nem fogadott el semmit. Egyetlen egyszer sikerült egy pár jó erős, vadonatúj cipőt rátukmálnunk (férjem kapta, de az ő lábára nem illett), annak nagyon örült. Egyébként nem kellett neki semmi, ő csak a kutyát szerette. Ha szembejött, már jóval előbb megállt, kissé meghajolt, széttárta karjait, én elengedtem a négylábút, az hozzá szaladt. Ilyenkor hagytam, hadd örvendezzék ki magukat.
Később elköltöztünk, kertes házba. Bár ritkábban, azért jártunk arrafelé, és az emberrel is találkoztunk néha. Barátságuk a kiskutyával azonban változatlan maradt.
Több mint tíz év telt el megismerkedésünk óta. Mostanában újra gondoltam rá, midőn immár öreg kutyánkat a bodzabokor alá fektettük – utolsó nyugvóhelyére.
Kiss Magdolna