Embernek maradni a Donnál a 2. világháborúban

[Deutsche Übersetzung siehe unten]

„Öltsétek fel az Isten fegyverzetét,

hogy a gonosz napon ellenállhassatok.”

(vö. Ef 6,13)

 

A családi irattáramban és tárgy-gyűjteményemben fontos helyet foglal el egy II. világháborús Emlékérem és egy békejelvény.

Szentgyörgyvári János az 1940-es évek elején (©Kiss Magdolna)

A kitüntetések tulajdonosa, Szentgyörgyvári János, egy – mára már eltűnt – világháborús nemzedék egyik képviselője volt. 1919. március 6-án (azaz pontosan 103 évvel ezelőtt) Pécsett látta meg a napvilágot. Olyan időszakban született, amikor a vesztesek oldalán álló Magyarországot sokként érte a kilátásba helyezett trianoni békeszerződés, uralmi rendszerek váltogatták egymást, a megcsonkított ország politikai és gazdasági válságba került, végül a második világháborúba sodródott.

Szentgyörgyvári János Ifjúkorát, mint sok más egykorú fiatalét, kettétörte a II. világháború. Nem sokkal 23. életéve betöltése után kivezényelték az orosz frontra. A “Harctéri szolgálati lapja” szerint 1942. június 18-tól – 1943. április 28. napjáig 10 havi és 10 napi harctéri szolgálatot teljesített a pécsi 8. gyalogezred I. zászlóaljának állományában, vitéz Tanító Béla ezredes vezérlete alatt.  Azaz a Don-kanyarban, az első vonalban működött híradósként.

Ő szerencsésen túlélte a háborút, de olyan nagy hatást gyakoroltak további életére az ott elszenvedettek, hogy még hetvenkilenc éves korában is pontosan emlékezett a legfontosabb eseményekre, amiket ekkor részben papírra is vetett:

„Az első vonalban voltam a Don-kanyarban, Korotojakban (Korolojak sic!) lévő lövészároknál, a futóároknál a bunkerban, mint távbeszélő. Jelentéseket onnan adtam a parancsnokság felé telefonon és kaptam utasításokat is, amit továbbadtam az elől árokban lévőknek a megfigyelő domb eseményeiről, a mesterlövészek által kilőtt katonák pótlására. (SzJ. kézirat)

Korotojak közelében volt a középső hídfőállás, ahol a 2. magyar hadsereg 4. hadteste állomásozott 1942 júliusától. Ebbe a hadtestbe tartozott a pécsi 8. gyalogezred is, ahol Szentgyörgyvári János látta el a híradósi szolgálatot. Ekkor kezdték meg, és folytatták egészen szeptember közepéig a hídfőcsatákat három nagyobb (Uriv, Korotojak, Scsucsje) és 5 kisebb orosz hídfő ellen. Szeptember közepére azonban, 25 ezer fős veszteség árán a magyar haderőnek csak a korotojaki hídfőt sikerült visszafoglalnia (augusztus 28-án), ahol védelemre rendezkedett be. (Harmat Á.P.)

Katonaként alkalma volt személyesen találkozni akkori híres személyekkel. Többször mesélte, hogy egy alkalommal egyszerű öltözetű ember lépett a hivatali helyiségbe. A meglepett fiatal híradósnak kezet nyújtott, és e szavakkal mutatkozott be:

– Albrecht királyi herceg vagyok.*

Levél a frontra (©Kiss Magdolna)

Az 1942. szeptember 16. és 1943. január 12. közötti hadműveleti időszakot a viszonylagos csend jellemezte. Még a karácsonyt is meg tudták ünnepelni amennyire a körülmények engedték, az otthoni küldemények egy része is elérte őket. A hadvezetők feljavított, nagyobb mennyiségű ételadagot osztottak szét, hozzá pedig francia pezsgőt. A legénység pedig a külsőségek helyett testvéri szeretettel fordult az ellenséges terület szegénysorú lakossága felé. „»Vendégeket hívtunk. Az éhező oroszokat, háziasszonyunkat, […] a hozzátartozóit, egy félnótás öreg ruszkit és nőtestvérét. Rajtuk kívül a közelben levő munkaszolgálatosok közül 4-5 pesti zsidót, akikről tudtuk, hogy ki vannak éhezve, hogy jól lakjanak és emberek között legyenek. Nem volt ott magyar és zsidó, csak emberek voltak. Akiket a kölcsönös megbecsülés, a vihar előtti csendben és békességben egymáshoz bújva a „Pax Christi” /:Krisztus békéje:/ ölelt egybe minden gyűlölet nélkül, az idegen ég alatt.«” (Frontkarácsony)

A nővérem lánya küldött Kaszap István ereklyét, és írta, hogy tegyem a szívem fölé, hogy védjen meg a haláltól. Kétszer sebesültem meg: egyszer aknaszilánk találta el a bal kezemet. …  Másodszor fejhorzsolásos golyólövést szenvedtem, életemet az mentette meg, hogy éppen lehajoltam. Mindkét sebesülés nyoma ma is látható.” (SzJ. kézirat) Írta Szentgyörgyvári János 1998-ban. Ezt a különös véletlent, hogy mindkét sebesülést túlélte, ő mindig Kaszap István** közbenjárásának tulajdonította.

1942 végén nagyobb megpróbáltatások vártak rájuk.  Akadozott az ellátmány, és beköszöntött a kemény orosz tél, a téli ruhák csak részben és megkésve érkeztek meg a sereghez, mindez pedig harci cselekmények nélkül is súlyos emberáldozatot követelt.

A 40-42°C hidegben megfagytak, és lehullottak a körmök a lábamon, kihullottak a fogaim és a hajam nagy része.” (SzJ. kézirat)

Szentgyörgyvári Jánosnak azonban a túlélésben a csodás érmen kívül sokat segítettek a pécsi Tettyén eltöltött gyermekévek, ahol megedződött, miközben bajtársai mind az éhségtől, mind a kemény téltől sorra meghaltak mellette. Sokszor mesélte, hogy meneteléskor, ha valakinek könnyítenie kellett magán, akkor a megszokott vízsugár helyett, apró jégszemekben koppant a földre a vizelet. A szabad ég alatt nem lehetett még rövid időre sem leülni, és megpihenni, mert aki így tett, az elszenderedett örökre. A hiányos táplálkozás, a nem elégséges meleg öltözet miatt sokuknak megfagytak a végtagjaik. Beindult náluk az üszkösödés, megfeketedtek, és egyszerűen leváltak a kéz- vagy lábujjaik.

A Don mentén a jelentősen meggyengült magyar sereg által védendő arcvonal jóval hosszabbra nyúlt, (kb. 200 km-t tett ki) mint azt a hadsereg létszáma elbírta volna.  Ráadásul két erős szovjet hídfő is állt itt, északon Urivnál és délen Scsucsjenél.

A nagy támadás előtt az orosz mozgásokról a megfigyelő dombról jól láttam, amikor a páncélosok-gyalogosok átjöttek a Don-folyón, és nagy tömegben közelítettek hozzánk. A nagy ágyúzás nem tudta megakadályozni, hogy ne törjenek át a védővonalon. A gyenge fegyverzetű katonák nem tudták feltartóztatni a nagy támadást.(SzJ. kézirat)

1943. január 12-én Urivnál lendült nagy támadásba a Vörös Hadsereg. Az oroszok a 2. magyar hadsereg megsemmisítését tűzték ki célként. Az orosz haderő nemcsak számbeli és technikai fölényben volt, nemcsak a befagyott Don – amin könnyen átkelhettek – jelentett segítséget, de sikeresen titokban is tudta tartani a támadás tervét. Ugyanis az orosz haditerv három áttörési pontot jelölt ki: az urivi, a scsucsjei hídfőket, illetve Kantyemirovka városát. A harapófogó szerű manőverrel a magyar és az olasz hadsereg gyors bekerítését tervezték. Amikor tehát 1943. január 12-én az urivi hídfőnél támadtak először, a magyarok azt hitték, hogy csak egy helyi áttörési kísérletről van szó. Két nap múlva, január 14-én azonban megkezdődött a harc Scsucsjénél is. (Lásd a térképen)

A magyarok, ameddig erejükből futotta, kitartottak. A vezetők morálisan is, előléptetéssel, jutalom kilátásba helyezésével is próbálták őket bíztatni. Szentgyörgyvári Jánost vitéz Dömötör János vezérőrnagy a zászlóalj előtt szóbeli dicséretben részesítette “vitézi magatartásáért”, valamint közölte, hogy „alttisztté lépteti elő”, és a „Tűzkereszt-kitüntetésre“ terjeszti fel, ám a kitüntetést akkor mégsem kapta meg a frontvonal összeomlása miatt.

A csata napokon át tartott. Január 16-án a 2. magyar hadsereg egyes részeit már több helyen elvágták egymástól az oroszok, és már több mint félszáz kilométert nyomultak előre. A szétszakított, vesztésre álló sereg egy része megkezdte a visszavonulást.

Szentgyörgyvári János kéziratának egy részlete (©Kiss Magdolna)

Vissza kellett vonulni,” – folytatja a visszaemlékezést Szentgyörgyvári János. „hogy a kevés életben maradt ne pusztuljon el értelmetlenül. A visszavonulásnál megsemmisítettük, amit nem használhattunk, így a telefonkészüléket is megsemmisítettem. Elindultam Osztrogozsszk irányába. Mindenki igyekezett a falukon át menni, a megadás is értelmetlen lett volna. A közelebbi falvakban: Korotojakban, (olvashatatlan név), már nem voltak németek, sem magyarok. Visszavonulásunknak Osztrogozsszk felé nem volt sok eredménye, mert Osztrogozsszkt állandóan lőtték, bombázták, lángokban álltak a raktárak, és elpusztult minden. Tartalék, élelem, fegyverek és tartozékok. A lakosság nem bántott bennünket, sőt figyelmeztettek, az oroszok merre vannak, hogy ne fogjanak el bennünket, mert már ellenállásra nem volt lehetőség. (SzJ. kézirat)

Január 17-én a VII. magyar hadtest parancsot kapott a visszavonulásra, ám mire a visszavonulási parancs megérkezett, már fejetlenség uralkodott, mindenki menekült, amerre látott. Január 18-án már csak a III. hadtest tartotta magát.

Szentgyörgyvári János még frontra kerülésekor megfogadta, hogy fegyvert soha nem fog ellenségre, csupán önvédelemből. Ennek következtében a csendes, szelíd arcú, világoskék szemű, sovány fiatalembert a partizánok nem bántották, az ukrán parasztok bújtatták, etették, segítették.

Egy ízben mégis orosz fogságba esett, de nagy hasznát vette ügyességének, amit akkor sajátított el, amikor gyermekként a tettyei püspöki épület romjairól pajtásaival együtt ugrált a mélységbe. Az oroszok egy iskola épületébe zárták. Ő azonban nem sokat habozott, hanem kiugrott az emeleti ablakból, mint egy macska sértetlenül földet ért, majd elmenekült.

A visszavonult csapattal csak később egyesülhettünk, majd összeterelték a lerongyolódott, vegyes, összetört embereket. Jány Gusztáv parancsnok megszemlélte a tönkrement hadsereg maradékát, akik már harcképtelenek voltak, vegyesen vagonokba raktak bennünket és hazahoztak Budapestre, majd Pécsre, ahol karanténba zártak bennünket, a nagyon kis baranyaiakat, mert tífusz gyanúsak voltunk, és tetvesek, tönkre mentünk, rendbe tettek bennünket, és leszereltek bennünket.” (SzJ. kézirat)

A visszavonuló „lerongyolódott” sereg maradéka Oszkol folyócska völgyében gyülekezett.  Január 24-étől a 2. magyar hadsereg gyakorlatilag, mint fronthadsereg, megszűnt. De a hazarendelt csapatok, köztük Szentgyörgyvári János is, a viszontagságos menekülés után csak 1943. áprilisban tértek vissza Magyarországra.

Szentgyörgyvári János lefogyva a hazatérés után a kőrházban, a front-sebesülés ellátása végett (©Kiss Magdolna)

 

Szentgyörgyvári János gyűlölte a háborút, ezért a hatvanas években, mint a Hazafias Népfront (Pécs) Városi Bizottságának tagja és kerületi vezetője fáradhatatlanul dolgozott a Békemozgalomban. Munkája elismeréseként, megkapta az Országos Béketanács Elnökétől a Békemozgalom kitüntető jelvényét. Ugyancsak a Hazafias Népfront tagjaként és a Béketanács küldötteként vehetett részt 1967-ben egy finnországi állami utazáson.

A II. világháborús Emlékérmet pedig 1999. június első hetében kapta meg vitéz Lécfalvi Csákány György vitézi hadnagytól.

 

Provincia

 

P.S. Bármiféle áthallás a jelen orosz-ukrajnai háborúval kapcsolatban NEM a véletlen műve.

 

 

Megjegyzések

* Albrecht királyi herceg, Habsburg Albrecht (Weilburg, Alsó – Ausztria, 1897. júl. 24. – Buenos Aires, 1956. szept. 14.): földbirtokos, politikus, a Felsőház tagja. Az 1920-as években a legitimisták királyjelöltje volt; hűségnyilatkozatban ismerte el Habsburg Ottó elsőbbségét. Hitler uralomra jutása után a németbarát irányzat híve, az újvidéki véreng­zés irányítói az ő birtokáról és közreműködésével szöktek Németországba (1942). Kor­mányzójelöltje volt a Magyar Megújulás Pártjának (1943). Ny-on maradt (1945), majd kivándorolt Argentínába. – Irod. „Szálasi naplója.” A nyilasmozgalom a II. világháború idején (Írta és összeállította Karsai Elek, Bp., 1978).

 

**Tiszteletre méltó Kaszap István Vilmos (1916- 1935.) magyar jezsuita novicius. Sírhelye a székesfehérvári Prohászka Ottokár-emléktemplomnál zarándokhely. Boldoggáavatási eljárása 1941-ben megindult, de a háború miatt megszakadt. 1949-ben az ÁVH a Kaszap-titkárság épületében lévő iratok nagy részét, köztük több mint 20 000 imameghallgatást elégetett. A pert 1990-től Székesfehérvári egyházmegye újra megindította. Jelenleg a Szentszék elismerésére vár.

http://mindszentyalapitvany.hu/szentte-avatas/magyar-jeloltek/tiszteletremelto-kaszap-istvan

 

Források

 

  • Béke. https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A9ke
  • Don-kanyar, 1942-43. A 2. magyar hadsereg története. https://www.masodikvh.hu/hadszinterek/europa/kelet-europa/47-don-kanyar-1942-43
  • Harmat Á.P. Harmat Árpád Péter: A doni katasztrófa [64.]. 2016. https://tortenelemtanulas.blog.hu/2016/01/11/73_eve_volt_a_doni_katasztrof
  • Frontkarácsony. https://felvidek.ma/2013/12/frontkaracsony-a-don-kanyarban/
  • SzJ. kézirat. Szentgyörgyvári János kézirata, 1998.

 
 

[Übersetzung aus dem Ungarischen:]

Mensch bleiben am Don im Zweiten Weltkrieg

In meinem Familienarchiv und meiner Sammlung von Gegenständen nehmen eine Gedenkmedaille aus der Zeit des Zweiten Weltkriegs und ein Friedensorden einen wichtigen Platz ein.

János Szentgyörgyvári in den frühen 1940er Jahren (© Magdolna Kiss)

Der Besitzer der Auszeichnungen, János Szentgyörgyvári, war einer der Vertreter einer – heute schon verschwundenen – Weltkrieg-II-Generation. Er erblickte am 6. März 1919 (vor genau 103 Jahren) in Pécs das Licht der Welt. Er wurde zu einer Zeit geboren, als Ungarn, das auf der Seite der Verlierer stand, von der Aussicht auf den Vertrag von Trianon hart getroffen wurde, Herrschaftssysteme wechselten sich ab, das verstümmelte Land steckte in einer politischen und wirtschaftlichen Krise und schlitterte endlich in den Zweiten Weltkrieg.

Der Zweite Weltkrieg zerbrach die Jugend von János Szentgyörgyvári, wie die vieler anderer junger Menschen im gleichen Alter, in zwei Teile. Kurz nachdem er 23 Jahre alt war, wurde er an die russische Front geschickt. Laut dem „Frontdienstnachweis“ (vergleichbar dem „Soldbuch” der Wehrmacht), diente er vom 18. Juni 1942 bis zum 28. April 1943 im Pécser 1. Bataillon des 8. Infanterieregiments unter dem Kommando von Oberst Béla Tanító. Im Don-Knie fungierte er als Fernmelder an vorderster Front.

Er hatte das Glück, den Krieg zu überstehen, aber das dort Erlittene prägte sein weiteres Leben so sehr, dass er sich noch im Alter von 79 Jahren genau an die wichtigsten Ereignisse erinnerte, die er dann teilweise zu Papier brachte:

„Ich war an vorderster Front am Schützengraben am Don-Knie bei Korotojak (Korolojak sic!), Laufgraben zum Bunker als Fernmelder. Von dort habe ich telefonisch Meldungen an das Hauptquartier gegeben und auch Anweisungen erhalten, die ich an die im Graben vor dem Beobachtungshügel weitergegeben habe, um die von den Scharfschützen beschossenen Soldaten zu ersetzen.“ (Manuskript von SzJ.)

In der Nähe von Korotojak befand sich der zentrale Brückenkopf, wo das 4. Korps der 2. ungarischen Armee seit Juli 1942 stationiert war. Zu diesem Korps gehörte auch das 8. Infanterieregiment von Pécs, wo János Szentgyörgyvári im Fernmeldedienst eingesetzt war. Zu diesem Zeitpunkt begannen die Brückenkopfkämpfe gegen drei große (Uryw, Korotojak, Schtschutschje) und 5 kleinere russische Brückenköpfe, die bis Mitte September andauerten. Bis Mitte September hatte die ungarische Armee jedoch mit einem Verlust von 25.000 Mann nur den Brückenkopf von Korotojak (28. August) zurückerobert, wo sie sich zur Verteidigung aufgestellt hatte. (Harmat Á.P.)

Als Soldat hatte er die Gelegenheit, berühmte Persönlichkeiten der damaligen Zeit persönlich zu treffen. Er erzählte wiederholt, dass einmal ein Mann in einfacher Kleidung das Büro betrat. Er schüttelte dem überraschten jungen Fernmelder die Hand und stellte sich mit diesen Worten vor:

„Ich bin der Königliche Herzog Albrecht.“

Der Operationszeitraum vom 16. September 1942 bis zum 12. Januar 1943 war von relativer Stille geprägt. Sie konnten sogar Weihnachten feiern, soweit es die Bedingungen erlaubten, wobei einige der Sendungen von Zuhause sie erreichten. Die Kommandeure verteilten eine verbesserte, großzügige Essenportionen, dazu sogar französischen Champagner. Und die Mannschaften wandten sich ohne Ansehen des Äußeren den Armen in der feindlichen Gegend mit brüderlicher Liebe zu: “Wir luden Gäste ein. Die hungernden Russen, unsere Haushälterinnen, […] ihre Angehörigen, ein verwirrter alter Russe und seine Schwester. Zusätzlich zu ihnen gab es 4-5 Juden aus Pest unter den Arbeitsdienstlern in der näheren Umgebung, von denen wir wussten, dass sie hungrig waren, damit sie sich mal richtig satt essen und unter Menschen sein konnten. Da waren keine Ungarn und Juden, nur Menschen. Wer von gegenseitigem Respekt erfüllt ist, duckt sich in Stille und Frieden vor dem Sturm im „Pax Christi“ /: Der Friede Christi: / ohne jeden Hass, unter dem fremden Himmel.“ (Frontweihnacht)

„Die Tochter meiner Schwester schickte eine Reliquie von István Kaszap** und schrieb dazu, ich möge sie mir übers Herz legen, dass sie mich vor dem Tode schütze. Ich wurde zweimal verwundet: einmal traf ein Granatsplitter meine linke Hand. … Das zweite Mal erlitt ich einen Kopfstreischuss, mein Leben wurde durch den Umstand gerettet, als ich mich gerade bückte. Spuren beider Verletzungen sind heute noch zu sehen.“ (SzJ. Manuskript) – Geschrieben von János Szentgyörgyvári im Jahr 1998. Diesen seltsamen Zufall, dass er beide Verletzungen überlebte, führte er stets auf die Fürsprache von István Kaszap** zurück.

Ende 1942 erwarteten sie größere Strapazen.

Die Versorgung stagnierte und der harte russische Winter stellte sich ein, die Winterkleidung kam nur teilweise und verspätet bei der Armee an, was auch ohne Kriegshandlungen schwere Menschenopfer erforderte.

„Ich habe in der Kälte bei 40-42 °C gefroren und meine Zehnägel sind mir von den Füße abgefallen, die meisten meiner Zähne und Haare fielen mir aus.“ (SzJ. Manuskript)

Neben der wunderwirkenden Medaille halfen János Szentgyörgyváris Überleben jedoch seine Kindheitsjahre in Tettye, [einem Stadtteil von Pécs, d. Übs.], wo er abgehärtet wurde, während seine Kameraden neben ihm nach und nach verhungerten oder erfroren. Er erzählte oft, dass beim Marschieren, wenn sich jemand erleichtern musste, statt des üblichen Wasserstrahls Urin in winzigen Eiskörnern auf den Boden prallte. Ein kurzes Sitzen und Ausruhen unter freiem Himmel war nicht möglich, denn wer das tat, schlief für immer ein. Aufgrund unzureichender Ernährung und unzureichender warmer Kleidung erfroren viele von ihnen die Gliedmaßen. Der Kältewundbrand setzte ein, die Glieder wurden schwarz und ihre Finger oder Zehen fielen einfach ab.

Entlang des Don war die von der erheblich geschwächten ungarischen Armee zu schützende Verteidigungslinie viel länger (etwa 200 km), als sie die Zahl der Truppen hätte halten können. Außerdem standen hier zwei starke sowjetische Brückenköpfe, bei Uryw im Norden und bei Schtschutschje im Süden.

„Vor dem großen Angriff konnte ich die russischen Bewegungen vom Beobachtungshügel aus sehen, als die gepanzerten Infanteristen den Don überquerten und sich uns in großer Zahl näherten. Auch großes Geschützfeuer konnte sie nicht daran hindern, die Verteidigungslinie zu durchbrechen. Die schwach bewaffneten Soldaten konnten den großen Angriff nicht stoppen.“ (SzJ. Manuskript)

Am 12. Januar 1943 startete die Rote Armee einen Großangriff bei Uryw. Die Russen hatten sich zum Ziel gesetzt, die 2. ungarische Armee zu vernichten. Die russische Armee war nicht nur zahlenmäßig und technisch überlegen, nicht nur der gefrorene Don, den sie leicht überqueren konnte, half ihr, sondern sie war auch in der Lage, den Plan des Angriffs geheim zu halten. Der russische Kriegsplan markierte nämlich drei Durchbruchspunkte: Der Brückenkopf von Uryw, die Tschuktschen-Brückenköpfe und die Stadt Kantemirowka. Mit dem zangenartigen Manöver planten sie, die ungarische und italienische Armee schnell einzukreisen. Als sie am 12. Januar 1943 zum ersten Mal beim Uryw-Brückenkopf angriffen, dachten die Ungarn, es sei nur ein lokaler Durchbruchsversuch. Zwei Tage später, am 14. Januar, begann der Kampf jedoch auch bei Schtschutschje (siehe Karte).

Die Ungarn hielten durch, solange ihre Kräfte es vermochten. Führungskräfte versuchten auch, sie durch Beförderung und die Aussicht auf Belohnungen moralisch zu ermutigen. Generalmajor János Dömötör lobte Szentgyörgyvári mündlich vor dem Bataillon für sein „tapferes Auftreten“ und erklärte, dass er zum Unteroffizier befördert und für die „Feuerkreuz“-Auszeichnung vorgeschlagen sei. Aber er erhielt die Auszeichnung nicht, da die Frontlinie bereits zusammengebrochen war.

Der Kampf dauerte Tage. Am 16. Januar waren Teile der 2. ungarischen Armee bereits an mehreren Stellen von den Russen abgeschnitten worden, die Rote Armee rückte mehr als 50 Kilometer vor. Ein Teil der zerschlagenen, unterlegenen Honvéd-Armee begann sich zurückzuziehen.

[Bild] Auszug aus dem Manuskript von János Szentgyörgyvári (© Kiss Magdolna)

„Wir mussten uns zurückziehen“, setzt János Szentgyörgyvári in seinen Erinnerungen fort, „damit die wenigen Überlebenden nicht sinnlos zugrunde gingen. Beim Rückzug haben wir zerstört, was wir nicht verwenden konnten, also habe ich auch das Feldtelefon zerstört. Ich fuhr nach Ostrogoschsk. Alle versuchten, durch ihre Dörfer zu gehen, und eine Kapitulation wäre sinnlos gewesen. In den umliegenden Dörfern: Korotojak, (unlesbarer Name) gab es keine Deutschen oder Ungarn mehr. Unserem Rückzug nach Ostrogoschsk war kein großer Erfolg beschieden, weil Ostrogoschsk ständig beschossen und bombardiert wurde, die Lagerhäuser brannten und alles zerstört wurde, Ersatzteile, Lebensmittel, Waffen und Zubehör. Die Bevölkerung hat uns nicht wehgetan, sie hat uns sogar gewarnt, wo die Russen uns aufhalten würden, weil es keine Möglichkeit zum Widerstand gab.“ (SzJ. Manuskript)

Am 17. Januar wurde dem VII. ungarischen Korps der Rückzug befohlen, aber als der Rückzugsbefehl eintraf, herrschte Kopflosigkeit, alle waren geflohen, wohin sie konnten. Am 18. Januar hielt sich nur noch das III. Korps.

Als János Szentgyörgyvári an die Front kam, gelobte er, niemals gegen einen Feind zu den Waffen zu greifen, sondern nur zur Selbstverteidigung. Infolgedessen wurde der ruhige, sanftmütige, hellblauäugige, magere junge Mann von den Partisanen nicht verletzt, die ukrainischen Bauern versteckten, ernährten und unterstützten ihn.

Einmal wurde er jedoch von den Russen gefangen genommen, aber er nutzte seine Geschicklichkeit aus, als er als Kind mit seinen Kumpels aus den Ruinen des bischöflichen Gebäudes in Pécs-Tettye in den Abgrund sprang. Die Russen sperrten ihn in ein Schulgebäude. Er zögerte jedoch nicht lange, sondern sprang aus dem oberen Fenster, schlug wie eine Katze unversehrt auf dem Boden auf und floh.

„Wir konnten uns erst später wieder mit den sich zurückziehenden Truppen vereinigen, und dann wurden die zerlumpten, gemischten, verstörten Menschen zusammengetrieben. Kommandeur Gusztáv Jány inspizierte die Reste der zerstörten Armee, die bereits kampfunfähig waren, buntgemischt setzte man uns in Wagons und holte uns heim nach Budapest und von da nach Pécs, wo wir in Quarantäne gesperrt wurden, weil sie uns, die sehr kleinen Branauer, in Verdacht hatten, Typhus zu haben, und entlausten uns, uns Heruntergekommene, und brachten uns langsam wieder in Ordnung.“ (Szj. Manuskript)

Ein Teil der sich zurückziehenden „durchlöcherten“ Armee sammelte sich an den Hängen des Flüsschens Oskol. Ab dem 24. Januar war die 2. ungarische Armee praktisch Geschichte. Aber die nach Haus befohlenen Truppen, darunter – nach widriger Flucht – János Szentgyörgyvári, kehrten erst im April 1943 nach Ungarn zurück.

[Bild] János Szentgyörgyvári abgemagert nach seiner Rückkehr im Krankenhaus, wo er zur Behandlung seiner Frontverletzungen lag (© Magdolna Kiss)

János Szentgyörgyvári hasste den Krieg, daher arbeitete er in den sechziger Jahren als Mitglied des Stadtausschusses der Patriotischen Volksfront (Pécs) und Bezirksleiter unermüdlich in der Friedensbewegung mit. Als Anerkennung seiner Arbeit wurde er vom Präsidenten des Nationalen Friedensrates mit dem Orden „Für den Frieden“ ausgezeichnet. Auch als Mitglied der patriotischen Volksfront und als Delegierter des Friedensrats konnte er 1967 an einer offiziellen Reise nach Finnland teilnehmen.

Die Erinnerungsmedaille an die Teilnahme im Zweiten Weltkrieg hingegen erhielt er in der ersten Juniwoche 1999 von Vitéz Leutnant György Csákány Lécfalvi.

Provincia

P. S Jedwede Parallele zum gegewärtigen Russisch-Ukrainischen Krieg ist keineswegs zufällig.

 
Anmerkungen:
 

* Königlicher Herzog Albrecht, Albrecht Habsburg (* 24. Juli 1897 Weilburg, Niederösterreich – 14. September 1956 Buenos Aires): Gutsbesitzer, Politiker, Mitglied des Oberhauses. In den 1920er Jahren war er Legitimationskandidat eines Königs; in einer Treueerklärung erkannte er das Primat Otto Habsburgs an. Nachdem Hitler an die Macht gekommen war, floh einer seiner deutschfreundlichen Anhänger, ein Drahtzieher des Massakers von Novi Sad, mit seiner Hilfe über sein Anwesen nach Deutschland (1942). Er war Kandidat für das Amt des Gouverneurs der Ungarischen Erneuerungspartei (1943). Er blieb im Westen (1945) und wanderte dann nach Argentinien aus. – Literatur: „Szálasis Tagebuch“. Die Pfeilkreuzlerbewegung während des Zweiten Weltkriegs (geschrieben und zusammengestellt von Elek Karsai, Bp., 1978).

** Der ehrwürdige István Vilmos Kaszap (1916-1935) war ein ungarischer Jesuitennovize. Sein Grab ist ein Wallfahrtsort an der Ottokár-Gedächtniskirche in Székesfehérvár. Der Prozess seiner Heiligsprechung begann 1941, wurde aber durch den Krieg unterbrochen. 1949 verbrannte die ÁVH die meisten Dokumente im Gebäude des Kaszap-Sekretariats, darunter mehr als 20.000 Gebetsanhörungen. Das Verfahren wurde 1990 von der Diözese Székesfehérvár wiedereröffnet. Derzeit wartet es auf die Anerkennung durch den Heiligen Stuhl.