Az orosz-ukrán nemzetiségi ellentétek elmélyüléséről

Szerző: Áldozó István, történész

 

Többségi nyelvek Ukrajnában. (Készítette: Tovel, Spesh531 – File:UkraineNativeLanguagesCensus2001detailed-en.png, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=110433671)

Már második hete tart az orosz-ukrán háború, s egyelőre nem látni annak végét. A konfliktus elfajulásának okairól már írtam egy általános elemzést. Most a fegyveres összecsapás közvetlen előzményéről, az orosz-ukrán nemzetiségi ellentétek elmélyüléséről szeretnék említést tenni.

Az ukrán nép 1654. január 18-án Bohdan Hmelnickij fejedelem döntése értelmében évszázadokra Oroszországhoz kötötte sorsát. A legendás kozák katona akkoriban a lengyeleket látta a keleti szláv népcsoport nagyobb ellenségének.

Az ukránok a Török Birodalom hanyatlásáig elsősorban határvédő, katonai feladatokat láttak el az Orosz Birodalmon belül. Az Ukrán Hetmanátus 1764-ig, Nagy Katalin uralkodásáig élvezett autonómiát.

Az első világháború végére Oroszország meggyengült, ekkor a már amúgy is meglévő ukrán nemzetiségi mozgalom felerősödött. A független Ukrán Népköztársaságot 1918. január 9-én kikiáltották (nem bolsevik, hanem mensevik irányítású volt), ezt az államot azonban a szovjet-orosz csapatok 1919-ben felszámolták. Ukrajna 1991. augusztus 24-ig a Szovjetunió tagköztársasága volt. A kommunista birodalmon belül a tagállamok határait ide-oda tologatták, ennek elemzése megérne egy önálló bejegyzést.

A második világháború után Lengyelország keleti részét a Szovjetunióhoz, azon belül az Ukrán SZSZK-hoz csatolták. A sztálini birodalom emberek millióit telepítette egyik helyről a másikra.

Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1954-ben, Ukrajna csatlakozásának 300 éves évfordulóján a többségében oroszok által lakott Krím-félszigetet az ukránoknak adományozta. Ennek az egységes állam időszakában látszólag nem volt jelentősége.

A mai Ukrajna keleti részén szintén nagyobb létszámú orosz népcsoport él. Nagy részük őshonos, kisebb részük a szocializmus időszakában települt be.

Az 1991-es szétválás idején Borisz Nyikolajevics Jelcin orosz, illetve Leonyid Makarovics Kravcsuk ukrán elnök is a minél előbbi, lehetőség szerinti békés szétválásban voltak érdekeltek, így a szövetségi köztársaságon belüli határokat elfogadták a függetlenné vált Oroszország és Ukrajna határaként.

Kravcsuk (1991-1994), Leonyid Danilovics Kucsma (1994-2005), illetve Viktor Fedorovics Janukovics (2010-2014) elnöksége alatt ez nem is okozott problémát, hiszen ők a nagy szomszéddal való együttműködésre helyezték a hangsúlyt.

Viktor Andrijovics Juscsenko (2005-2010), Petro Olekszijovics Porosenko (2014-2019), illetve a most regnáló Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij elnök azonban a nyugati integráció mellett, egyre keményebb oroszellenes politikát folytattak.

A lakosság közel 20 %-át kitevő orosz etnikum mellett a magyar nemzetiségű lakosság is kárvallottja lett az ukrán állam jogfosztó intézkedéseinek. A nemzetközi közvélemény passzív szemlélője volt az eseményeknek, így az egyre inkább nagyhatalmi törekvéseket ápoló orosz állam beavatkozása csak idő kérdése volt.

Miért hallgattak a nyugati hatalmak?

Ennek is történelmi okai vannak. Az első világháborút követő békeszerződések még elvi szinten kimondták, hogy a nemzeti kisebbségek jogállását biztosítani kell. Ennek elmulasztását ugyan nem szankcionálták, a sértettek azonban valamilyen szinten mégis hivatkozhattak helyzetük javítására. A német népcsoport jogos követeléseit a második világháború kitörése előtt a Harmadik Birodalom felkarolta. A második nagy világégés után a győztes hatalmak úgy döntöttek, hogy a békeszerződésekből és a nemzetközi jogból is ki kell iktatni a nemzetiségek jogállását. A szovjet fél akkor még nem gondolta volna, hogy ez a döntés valaha az oroszok helyzetét is megpecsételi.

Az 1945. utáni időszakban általános gyakorlattá vált, hogy a németeket és a magyarokat bűnös népnek nyilvánították (Benes-dekrétumok, AVNOJ-i elvek, román és szovjet jogfosztó intézkedések), ennek hatása még ma is érződik.

A kétpólusú világrend vége, a szovjet birodalom összeomlása után nagy számú orosz népcsoport került idegen államba. Az ő helyzetük kétségkívül megoldásra vár, erre azonban nem került sor.

Napjainkban az oroszok kollektív megbélyegzése is napirenden van, művészek és sportolók is elszenvedői az előítéletnek. A politikusok döntéséről többségük nem tehet…

A napjainkban divatos liberális eszmerendszer az egyes emberek egyéni jogait mindig hangsúlyozza, a nemzetiségek kollektív jogállásával azonban nem tud mit kezdeni. Pedig ez is fontos lépés lenne a világbéke helyreállításához. A helytelen közvélekedés egy ellentmondására felhívnám a figyelmet: nincsenek kollektív jogok, ugyanakkor egyes népcsoportokat meg általánosságban megbélyegeznek. Jó lenne ezt az ellentmondást feloldani.

Mit kellene tenni a jövőben?

Jómagam is elítélem az orosz támadást, s szükségesnek vélem Ukrajna területi integritásának védelmét. Az ukrán államnak azonban biztosítania kellene a területén élő népcsoportok (oroszok, magyarok, románok, lengyelek, szlovákok, ruszinok) autonómiáját. A jelenlegi helyzetben erre a regnáló hatalom nem mutat hajlandóságot, így a nemzetközi közösségnek kellene aktivizálnia magát.

Tudom, egyes nagy nyugati államok ettől rettegnek, mivel a náluk élő népcsoportok precedensnek tekintenék ezt a nemzetközi döntést. A franciák, az angolok és a spanyolok különösen aggódnak. Az Ukrajnán belüli orosz autonóm terület és az ukrán állam határát részletes etnikai felmérés során kellene meghúzni, ebben azonban nem a politikusoknak szánnék szerepet. Jöjjenek a földrajztudósok és a néprajzosok! S még egy fontos dolog: az aprólékos munkában a nemzetközi kutatócsoportban oroszok és ukránok is vegyenek részt!