Hirtelen elállt a lélegzetem, amikor meghallottam, hogy ég a párizsi Notre-Dame. Eltekintve attól, hogy hívő katolikus vagyok, valami érthetetlen vonzódást éreztem, amióta csak hallottam róla, éppen e templom iránt. Jobban mondva vonzódásom megmagyarázható, de nagyon régi időkre nyúlik vissza, és több szálból kapcsolódik össze.
Első szál a gimnáziumi tanulmányaim kezdete, amikor nagy élvezettel olvastam, bár iskolai olvasmány volt, Victor Hugo: A párizsi Notre–Dame című regényét. A katedrális akkor is leégett – szerencsére akkor csak az író fantáziájában. Később a mű egyik filmváltozatát is láttam, azt, amelyikben Gina Lollobrigida alakította a tragikus sorsú Esmeraldát, akit csecsemőként cigányok raboltak el, és neveltek föl sajátjukként. A regény és a film hatására sokáig rajzoltam a táncoló Esmeraldát bámész tömeg gyűrűjében, háttérben a templommal, ez utóbbit csak elnagyolva, vázlatosan, de mindig egyértelműen jeleztem annak homlokzati rózsaablakát.
Talán már akkor sejtettem, hogy hamarosan eljön az a nap, amikor ott fogok állni a gazdagon díszített, szépen ívelt kapuja előtt, és kicsiségem tudatában áhítattal tekintek erre a sokszor megálmodott ablakra, majd még feljebb, a csúcsíves nyílásokkal sűrűn áttört kőcsipkés tetőkorlátra, a két szögletes torony dupla boltíves ablakaira. A párizsi tartózkodásom első pár napja mindezek ellenére inkább csalódást hozott. Bár naponta sétáltam el a katedrális előtt, amikor Gay-Lussac utcai szállásomról elindulva „ballagtam a Szent Mihály útján a Szajna felé” (Ady E.) – lelkemben újra meg újra feltámadó és mégis meghaló reménnyel; „hátha ma végre nyitva lesz, és belülről is láthatom az épületet”.
Vasárnap végre megnyíltak hatalmas kapui, és mi is benyomulhattunk barátnőmmel a tömeg közé, hogy meghallgassunk egy párizsi misét. „Mert Párizs megér egy misét” – mondogattuk IV. Henrik francia király után szabadon, és persze más szövegösszefüggésben. Valójában ez, a vallását, mint a köpönyegét váltogató király nem mondta, csak úgy viselkedett. IV. Henrik ugyanis – akit bár katolikusnak kereszteltek, mégis protestánsként neveltek, minek hatására csatlakozott a hugenottákhoz -, 1593. július 25-én, politikai megfontolásból visszatért a katolikus hithez.
Örömünket növelte az tény, hogy nem kellett óvatosan körülnézni a templom előtt, majd gyorsan besurranni, mint otthon, ahol a vallásszabadság ellenére ferde szemmel nézték a templomba járást, a vallás gyakorlását. Főleg, ha az embernek továbbtanulási elképzelései akadtak. Akkor nekünk a Notre-Dame és vele Párizs tette kézzelfoghatóvá a szabadságot.
Mivel a kötelező orosz mellett csak egy nyelvet lehetett az iskolában tanulni, én a latint választottam, ezért a leírt francia szöveget többé-kevésbé értettem. A barátnőm a latin mellett tudott kicsit angolul is. A misén osztogattak négyoldalas füzeteket, amibe franciául és angolul írták bele a szertartás forgatókönyvét, a szentbeszéd vázlatát. Az irgalmas szamaritánus volt a napi Evangélium, és erről szólt az atya beszéde is. Nagyjából követni tudtuk.
Egyszer csak „megnyílt a fülem”, és mindent értettem, mintha az anyanyelvemen szólna a pap. Eltelt pár másodperc, mire rájöttem, hogy most latinul folytatódik a szertartás. A Pater noster, qui es… – Miatyánk, aki…, imádságot végre mi is – egészen otthonosan – hangosan együtt imádkozhattuk a latinul tudó hívekkel.
Régen történt. Most a képernyőre tapad a tekintetem, megbénít a látvány. Látom a kétségbeesett helyieket, a híveket, akik sírnak a pusztulás miatt.
Nem, nem a templomot siratják. A lángoló templom fényében, ha csak egy pillanatra is, sokakban felvillan valami baljós sejtelem arról, hogy a keresztény Európa is a tűz martaléka lehet, ha nem tér meg. Hallom, ahogy némely hívő csoportok a „Salve Reginát” éneklik a lángok mellett.
Pécs, 2019. április 15-én
Provincia