Címke: hajléktalan

Először hárman foglalták el a Spar elé kihelyezett két pad egyikét. Két viseltes öltözetű férfi és egy nő. Időnként körbejárt köztük egy-egy borosüveg, mindenki húzott belőle 1-2 kortyot. Ettől vidámabbak lettek, de sohasem látszottak részegnek.

Bevásárlás után a maradék aprópénzt szétosztottam köztük. Nem jártam rendszeresen ide vásárolni. Néha több hét is kimaradt, de ha mentem, mindig kaptak valamit. Volt, hogy banánt, narancsot, almát vettem nekik a zöldségesnél, vagy ásványvizet. Legtöbbször azonban csak aprót adtam, végül is az ő dolguk, mire költik. Ha italra, akkor arra. Ugyan mi más öröme lehet, a nap mint nap az utcán ücsörgő, vagy kóborló, feltehetően hajléktalannak.

Egy idő után eltűnt a két pad a bolt elől. Ezért nagyon haragudtam, mert az egyik többnyire szabadon maradt, még a három állandó padfoglaló ellenére is, ilyenkor letettem ide a szatyromat, amíg kivettem a pénztárcát, vagy én magam is a padon ülve kényelmesen rendeztem el a vásárolt árut. Most már az emberek is vagy a földön ültek, jó időben a füves részen kinyújtott lábakkal, vagy télen az üzlet melletti betonpadkán. Nekik még rosszabb volt, de senki sem törődött velük.

Nem sokra rá eltűnt a nő is közülük. Gondoltam, talán ma nem jött a térre, vagy csak elment valamiért, valahová; bár az ő részét is előkészítettem a pénzosztásnál, mégis megérdeklődtem, hol van.

– Ma csak ketten vannak? Hol van a harmadik, az asszony, aki szintén itt szokott lenni.

– Meghalt, az én élettársam volt – válaszolt a sovány, hosszú szakállú férfi.

– Fogadja részvétemet. Mi történt vele?

– Szeretett inni, és a mája fölmondta a szolgálatot. Mire kijött a mentő, már nem lehetett megmenteni, addigra meghalt.

Ekkor tudtam meg, hogy a sovány férfi lakik valahol, a város szélén egy fából összetákolt kalyibában.

– Együtt laktak mind a hárman? – faggattam tovább, próbáltam a másikat, a kissé köpcösebbet is szóra bírni.

– Nem, csak mi ketten az élettársammal laktunk ott – válaszolt megint a sovány, szakállas.

– Én itt vagyok mindig, télen-nyáron éjszaka is. Ha nagyon hideg van, bemegyek a melegedőbe, valamelyik szállásra – szólalt meg végre a köpcös.

A jég megtört. Az eddigi közömbös pénzosztás egyszerre tapogatózó közeledéssé változott.

– De régen nem láttuk – fogadtak, ha pár héten át elmaradtunk a Sparból.

Amikor pedig vállalták, hogy a „kerékpáromra is felügyelnek, amíg bemegyek a boltba, ne lakatoljam le”, már ismerősként beszélgettünk. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. A köpcösebb lassan beavatott élettörténetének egy részébe is. A sovány nem volt ennyire kitárulkozó, ám egyik alkalommal, amikor a jól telepakolt kosaramat akartam fölemelni, és elvinni az autóig, kikapta a kezemből.

– Nehéz ez magának, hagyja majd segítek.

Legközelebb nevetős örömmel köszöntöttek. A sovány rögtön kiragadta kezemből a kosarat, és kért is már valamit. Ha tudnék neki egy hivatalos papírt kitölteni.

Megint eltelt hosszabb idő, mire újra ehhez a Sparhoz kanyarodott autónk.

A köpcös szép új télies öltözetben egyedül üldögélt. Kezében egy ugyancsak új bot, lehajtott fejjel azt húzogatta előre-hátra a kövezeten, láthatóan unatkozott, és csak akkor nézett fel, amikor ráköszöntem.

– Milyen régen nem láttam! – mondta ekkor barátságosan.

– Igen, úgy alakult, hogy mostanában nem jöttünk erre, máshol vásároltunk.

– Hol van a kollégája? – kérdeztem, miközben kikészítettem 200 forint aprót.

– Meghalt – válaszolta.

A válasza annyira váratlanul ért, hogy le kellett ereszkednem melléje a padkára – oda, ahol két éve még hárman ücsörögtek békés egyetértésben.

– Mi volt a baja, nem látszott betegnek? – szólaltam meg végre.

– Autó ütötte el.

– Autó?… Hogyan?…

– Nem ismerem a részleteket, én ezen a télen három hónapig börtönben voltam szabálysértés miatt. Azt tudom, hogy szeretett inni, gondolom túl sokat ivott azon az estén, és nem vette észre az autót, az pedig halálra gázolta. Persze némelyik autós úgy hajt, mint az őrült…

Némán hallgattam, és valami tehetetlen szomorúsággal csak ültem azon a hideg kövön, pontosan ott, ahol ő, a soványabb szokott azelőtt.

*

Ezek az emberek olyanok, mint a vadvirágok, szinte észrevétlen kihajtanak, és bármilyen szépek is, a legtöbben csak áttaposnak rajtuk, fölösleges gyomnak tekintve őket. Az sem tűnik föl többnyire, ha egy-egy kiszárad közülük, hiszen van helyettük másik. Azért vigasztaló, hogy a vadvirágoknak is megvan a maguk feladata a Földön.

Provincia