A pécsi hajléktalan-perhez

Pécsett is előállították még múlt héten az első hajléktalant, „életvitel szerű közterületen való tartózkodás” vádjával. A tárgyalást a bíró, a „szabálysértőt” kísérő rendőrök, ügyész, védő ügyvéd részvételével, a zsúfolásig megtelt teremben annak rendje-módja szerint megtartották. Az ítélet végül a vádlott javára dőlt el. A bírónő elvetette a szabálysértés vádját.

Ezt a hajléktalant tíz éves korom óta ismerem. Pár házzal odébb laktak, ugyanabban az utcában, mint mi. Nem messze attól a környéktől, ahol őt most azon a szerencsétlen napon, mint szabálysértőt elkapták.

Apja tehetséges és szorgalmas szobafestő volt. Egyszer teljes tudománytárát kimerítette, amikor kifestette lakásunkat. Minden falat más-más színűre és mindet eltérő mintával díszített. Az én kis szobám ágyammal szemközti részére – nagy örömömre – rajzfilmfigurákat sorakoztatott föl: Foxi Maxit, Ivanhoe-t, Pifet és Herkulest, Csipkerózsikát, Frédit és Bénit…
Bizonyára ezzel szerette volna háláját kifejezni Édesanyámnak, aki fia osztályfőnöke volt az általános iskola felső tagozatában.

A magasra nyúlt, világos szőke, csendes, jóindulatú gyerek, a többiek kifogyhatatlan humorának gyakori céltáblája időnként ugyanis Édesanyám védelmét élvezte, aki ilyenkor helyre tette a már-már eldurvult viccelődőket. Bár a fiú sohasem sértődött meg, sőt belement a játékba, tudomásul vette, hogy megint beugrott, így végül is kedvelték.

Az általános iskola elvégzése után nem tanult tovább, hanem hamarosan munkába állt. Ha jól emlékszem, bányában is dolgozott. Időnként hallottam róla Édesanyám elbeszéléséből, amikor véletlenül összefutott a fiú szüleivel az utcában. Egy alkalommal Édesanyja Anyámnak öntötte ki szívét, elpanaszolta, hogy fia rossz társaságba keveredett, rászokott az italra. Börtönbe is került egy tragikus kimenetelű veszekedés következtében. Ekkor többször emlegettük otthon, nagyon sajnáltuk.

Hosszú idő múlva találkoztunk. A postán mögém állt be a kígyózó sor végére, ezért volt bőven időnk egy hosszabb beszélgetéshez. Elsősorban Anyukám felől érdeklődött. Én is kérdeztem Édesanyját, majd arról is szó esett, mi történt velünk az elmúlt évek során. Elmesélte, hogy elvált, gyerekei volt feleségénél maradtak, festő apja meghalt, édesanyja egyedül van, ezért visszaköltözött hozzá a gyerekkori otthonába.

Ezután már gyakrabban összefutottunk, és pár szóra mindig megálltunk. Egyik ilyen alkalommal részletezte betegségeit, műtétről beszélt, hogy már csak fél gyomra maradt, ezért rokkantosították…

Ha a kutyát sétáltattam lakásuk felé, gyakran láttam vagy őt, vagy anyját, ahogy kikönyököltek az erkélyen, és nézték unatkozva az utca forgalmát. Ráértek, nyugdíjasok voltak már mindketten, és bár nehezen, azért mégis kijöttek a két nyugdíjból.

Közben elköltöztünk, kicsit messzebb építkeztünk, és csak időnként látogattunk vissza szüleimhez. Egy ilyen alkalommal szemembe ötlött, hogy ismerősöm lakása olyan furcsán, elhagyottan ásít.

– Vajon mi történt a lakóival?

Pecsi_hajlektalanok_a_Spar_elott
Pécsi hajléktalanok a Spar előtt, ma már jó életnek örvendhetnek – a túlvilágon

Múlt évben egy őszi meleg napon az utcában lévő Sparban vásároltunk. Megtelt kosaramat cipeltem az autóhoz, amikor oldalról ismerőst fedeztem föl. A kis térre vezető lépcsősor párkányán üldögélt az a hajléktalan, akit jól ismertünk, és többször is segítettünk. Arra tartottam. A hajléktalan mellett még két ember ült, beszélgetésbe mélyedve.
Amikor megálltam előttük, a beszélgetők közül az egyik föltekintett, ő volt az utcabeli ismerős.

– De régen láttalak – üdvözölt örömmel.

– Én is téged, mi van veletek – hirtelen szédülést éreztem – Nem vagyok jól, biztos ez a szokatlan hőség – telepedtem le melléjük a padkára.

– Igen, nagyon meleg van, de jó is az ilyenkor, csak tartson sokáig – vette át a szót az ismerős hajléktalan.

– Nem laktok már ott? Láttam üresen áll a lakásotok – fordultam újra gyerekkori ismerősöm felé.

– Anyu meghalt…

– Fogadd őszinte részvétem…

– Magamra maradtam, ráadásul elvették a rokkantságimat, csak segélyt kapok. Abból pedig nem tudtam fizetni a panel költségeit, nem elég az semmire. Egy kis faházban lakom azóta.

Ahogy beszélt, derengeni kezdett a valóság, „ezek szerint ő is hajléktalan lett, ezért ücsörög itt a
sorstársakkal”.

Papírt, tollat kotorásztam elő hátizsákomból, és felírtam rá a lakcímemet, telefonszámomat.

– Gyere el hozzánk, ha lehetséges, délelőtt, olyankor mindig otthon vagyunk, az a céges időnk. Ez a címünk, hozz magaddal minden nyugdíjjal kapcsolatos iratot, megpróbálok segíteni. Ha gondolod, kérvényt adunk be az elvett rokkant nyugdíjad ügyében. Van egy másik ismerősünk, akinek sikerült elintéznünk, ha nem is a rokkantságit, de jóval nagyobb összeget kap, mint korábban.

Csöndes öröm futott át arcán, ezért nem értem, miért nem jött el hozzánk azóta sem. És nem is találkoztunk, hiába mentünk újra meg újra a Sparba vásárolni. Semmi ötletem nem volt, hol kereshetném. Már arra is gondoltam, talán nem is él, hiszen súlyos beteg volt.

A rendőrök azonban megtalálták.

A tárgyalóteremben csendesen viselkedett, mint amikor gyerekkorában csúfolták, igyekezett együtt játszani a gúnyolódókkal, azokkal, aki pellengérre állították.

Ekkor láttam meg, hogy Jézus ül ott vele Pilátus előtt.

Provincia