Barna Illés cukrászmesterért mozdul az ország

Előhang:

Barna Illés gödöllői cukrásznak be kell zárnia az üzletét. Az utolsó fagylaltokat május 15-én, pünkösd vasárnap adta a vevőinek a 78 éves cukrászmester. Egy névtelen feljelentés után ugyanis ellenőrzést tartott az üzletben a NÉBIH

Főtéma:

Erre a hírre felbolydult az ország. Újságok megírták, tévé közvetítette. A megkérdezett idős mester elsírta magát a riporter előtt, hiszen a cukrászda, amit évtizedek óta vezetett, volt az élete, se utóda, senkije, aki besegíthetne, akinek nagy tudását, tapasztalatát átadhatná.

A reakció várható volt, de a mérete meglepő. Az emberség és az együttérzés jeleit lehetett úton-útfélen érzékelni, annak ellenére, hogy valóban felújításra szorul a cukrászda és a cukrásznál a higiénia betartásában is akadnak jócskán hiányosságok. Nemcsoda, hiszen a két agyvérzésen átesett mester évek óta egyedül dolgozik, süt-főz, kiszolgál. Ugyan, mikor lenne ideje nagyobb takarításra? Ennek ellenére évtizedek során, nem volt lényeges panasz ellene, senki nem betegedett meg süteményeitől, fagylaltjától. A finnyások meg elkerülik. A hűséges vevőkör nagysága és a mester iránti szeretet minősítette, mégpedig igen pozitívan az egyébként „csak”  harmadosztályú helyet.

A magyaroknál mindig is tapasztalható szánalom a gyengébbek, elesettek iránt és a hirtelen fellángoló vakmerően bátor kiállás az üldözöttekért több ezer embert állított Barna Illés mellé. Elindult egy petíciós hadjárat is ezzel a felkiáltással: „Hagyják dolgozni Illést bácsit“. A petíciót három nap alatt mintegy 41.000-en írták alá.

Az önkormányzatnak is lépnie kellett, hiszen a polgármester Illés bácsi fagylaltjain nőtt fel, és éppen ő tüntette ki az idős cukrászt 2016. március 15-én, öt évtizedes kiemelkedő szakmai munkájáért. 

Barna Illés, cukrászmester dr. Gémesi György Gödöllő polgármesterével
dr. Gémesi György Gödöllő polgármesterével (Kép forrása: dr. Gémesi György facebook-oldala)

A polgármester ezért meglátogatta a cukrászdát, és felmérte a teendőket:  „Sajnos nem csak a cukrászgépei és a berendezései vannak rossz állapotban, de az egész épületet fel kellene újítani vagy átépíteni, ami legalább 25-30 millió forintba kerülne. Meglátjuk, mit lehet tenni…”

Leginkább ez az elképzelés látszott kivitelezhetőnek a polgármester részéről: „Ha Illés bácsi is egyetért, akkor a felújítás után cukrásztanoncot is szerződtetnének, akinek megtaníthatná, hogyan kell használni a 100 éves fagylaltfőző gépet. Amikor pedig végleg nyugdíjba megy, akkor ő vinné tovább a cukrászdát”.

Ezzel egyidőben rengeteg felajánlás érkezett Gödöllőre. Sokan pénzzel, munkával vagy egyéb módon szerettek volna segíteni, hogy Illés bácsi mihamarabb folytatni tudja a munkáját.

„Polgármester Úr! Amennyiben eljutunk odáig, cégem és gödöllői partnerem cége ingyen és bérmentve biztosít csempét és padlóburkolót, ragasztót, fugázót, mindent, ami a burkoláshoz szükséges, a cukrászdához, amennyi csak szükséges”.

„Nagyon szívesen lakberendezem a cukrászdáját egy mosolyért cserébe”.

„Ha függönyt, terítőt, párnát vagy bármit varrni kell szívesen elkészítem!”

„Én szívesen segítek a takarításban. Ha kell, akkor írjon. Ezt tudom felajánlani.”

„El tudok képzelni, ha már amúgy is építkeznek, egy kis cukrászati múzeumot is, az elhasználódott régi gépekből, az ugyancsak már elavult kiszolgáló eszközökből, Illés bácsi régi okleveleiből, fotóiból. Mindezeket ki lehetne állítani, akár egy külön kis helyiségben, akár az – esetleg megnagyobbított – kiszolgáló tér egy elkülönített részén. A látványtervek rajzolásában szívesen segítek. Valami Ilyesmire gondoltam, csak nem ilyen nagy volumenben: http://www.szentkoronacukraszda.hu/muzeum.html

Ezeket és ehhez hasonlókat lehetett olvasni a gödöllői polgármester facebook-oldalán a cukrászdáról szóló bejegyzéseinél.

Megalakult egy facebook-csoport  „Illés bácsi cukrászdája” néven, ahol az ügy legfrissebb állásáról tájékoztatták mindazokat, akik szívükön viselik az ügy kimenetelét.

..és természetesen megjelentek a csalók úgyszintén, akik saját maguk számára gyűjtötték az Illés bácsinak felajánlott összeget. Ugyanakkor sorra születtek a rosszindulatú írások is, amelyekben a cukrászra örökre bezárását követelték, Illés mester higiéniai hiányosságait hangoztatták, úgy téve, mintha nem lehetne azt az épületet felújítani, kitakarítani, a gépeket lecserélni.

Záróakkord:

A történet végül nem éppen a sokak által megálmodott módon zárult, nem a teljes happy end-el, de nyugvópontjára ért. Úgy, hogy a cukrászmester örökségéből mégiscsak részesedni fognak az utódok a város múzeumában. 

Barna Illés végleg bezárja a cukrászdáját. Csütörtökön délutánra eldőlt, Barna Illés nem újíttatja fel és nem nyitja ki ismét gödöllői cukrászdáját. A városházán Gémesi György polgármesterrel folytatott egyeztetése során a 77 éves cukrászmester kijelentette: nagyon megviselte az elmúlt egy hét, megromlott egészségi állapota miatt nem vállalja a felújítással és újranyitással járó nehézségeket. Ötven évnyi, pihenőnap nélkül töltött munkássága után végre pihenni fog.
Barna Illés azt kérte, tudassuk Gödöllő és az ország őt támogató lakosaival, nem tud eléggé hálás lenni, hogy ennyien kifejezték szeretetüket. Azonban kéri a megértést is, hogy ilyen idősen már nem bírna ki további megpróbáltatásokat, illetve nem szeretne elfogadni semmilyen anyagi segítséget. Gémesi Györggyel abban egyezett meg, hogy a cukrászat régi, már-már ipartörténeti jelentőségű berendezéseit hivatalosan felbecsültetik és a város megvásárolja. A tervek szerint az eszközökből, valamint a kicsiny üzletre jellemző oklevelek másolatait is felhasználva, a Gödöllői Városi Múzeumban készítenek kiállítást” – írta a polgármester saját és Gödöllő város facebook-oldalán.

Provincia

Források

http://rtl.hu/rtlklub/hirek/nebih-csak-gratulalni-lehet-a-bejelentonek

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=728765120597494&id=363922927081717&substory_index=0&pnref=story

http://faktor.hu/faktor-godollo-cukraszda-gemesi-gyorgy-barna-illes
 

 

Dr. Kiss Magdolna új főszerkesztőnk

20110917_Dr_Kiss_Magdolna_Pecs_0086.jpg
dr. Kiss Mária Magdolna
A szerkesztőség kollégiuma kinevezi visszamenőleg 2016. május 1-jétől dr. Kiss Mária Magdolnát a sopianae.eu internetes portálunk, amit közösen alapítottunk 2012. július 6-án, és azóta folyamatosan publikált blogunkon, főszerkesztőjének. A pályafutása során mint tudományos kutató, illetve digitális kiadványok kiadója és esszéíró vállalta fel az elektronikus kiadványunk bővítését.

Dr. Kiss Magdolna szakmai életrajza és tudományos publikációi itt találhatóak:

Publikációk

Ezenkívül számos szócíkket írt a magyar Wikipédiának; fontos adalékokat Pécs és Sopianae történetéhez, a város egy-egy jelentős, ismert  személyiségéről, de természetesen kutatási területével kapcsolatban is,  két neves ókorkutatóról, a rómaiak, GÓTOK történetéhez is:

1. dr. Magyarlaki József (Pius-tanár) http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarlaki_J%C3%B3zsef

20110808_Dr_Kiss_Magdolna_Pecs_5245-1.jpg
dr. Kiss Magdolna megtekinti Pécs város kőtemetőjében, az egykori Széchenyi tér maradványait

2. dr. Tóth István (ókortörténész, pécsi egyetemi oktató)  http://hu.wikipedia.org/wiki/Tóth_István_(ókortörténész)

3. dr. Magyarlaki Tamás (pécsi kutató orvos, egyetemi oktató, az MTA Köztestületi tagja) http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarlaki_Tamás

4. Szentgyörgyvári János, pécsi képviselő, https://hu.wikipedia.org/wiki/Szentgy%C3%B6rgyv%C3%A1ri_J%C3%A1nos

5. Szentgyörgyváry Károly, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Dél-Dunántúli Régiójának vezetője, elnökségi tagja. http://hu.wikipedia.org/wiki/Szentgy%C3%B6rgyv%C3%A1ry_K%C3%A1roly 

6. Szentgyörgyváry Margit (M. Palládia a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek szerzetesnője, tanárnő, festőművész) http://hu.wikipedia.org/wiki/Szentgy%C3%B6rgyv%C3%A1ry_Margit 

7. Maróti Egon (ókortörténész, klasszika-filológus, a 20. századi hazai és nemzetközi ókortudomány kiemelkedő kutatója.) http://hu.wikipedia.org/wiki/Mar%C3%B3ti_Egon

 8. Légrádi Antal (a délbalatoni rockzenei élet ismert alakja, Balatonboglár egyik emblematikus egyénisége, a Helyiérték Egyesület alapító tagja, amatőr zenész, legendás gitáros, zeneszerző, a Hangár együttes tagja) http://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%A9gr%C3%A1di_Antal

 9. Alatheus, gót vezér http://hu.wikipedia.org/wiki/Alatheus

10. Hunuguri, népvándorlás kori nép http://hu.wikipedia.org/wiki/Hunuguri

11. Anonymus Valesianus https://hu.wikipedia.org/wiki/Anonymus_Valesianus

Kívánunk sikeres együttműködést!
Wir freuen uns auf eine erfolgreiche Zusammenarbeit! We look forward to a successful cooperation!

A sopianae.eu szerkesztősége

Csángó magyar, csak az Úristen gondol rád…

„Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.” (ApCsel 2.3-4.)

Ma délelőtt a televízión keresztül részt vehettem a csángók számára tartott pünkösdi szentmisén. Ez a mise különleges és megható. Azoknak a csángóknak, akik pünkösdkor elzarándokolnak Csíksomlyóra, teljesül több száz éves álmuk: ugyanis magyarul, az anyanyelvükön hallgathatnak szentmisét. A misét külön nekik szombat este celebrálják.

Különösen a  moldvai csángók vannak mostoha helyzetben anyanyelvük használat illetően. Körülbelül 250 ezer római katolikus él itt, de – egy 6 éves periódust kivéve – magyar papjaik és magyar iskoláik sohasem voltak. Közülük még ma is nagyjából 60 ezren beszélik a magyar nyelv legősibb nyelvjárását, és éneklik szívbemarkolóan szép népdalaikat. Magyar papokat több mint 300 éve kérnek hiába. Számos alkalommal kérvényezték edménytelenül a jászvásári püspöktől, Petru Ghergel-től, akit még Márton Áron püspök szentelt pappá. Csángó küldöttség járt a Vatikánban is a magyar mise ügyében. Legutóbb 2012-ben Románia apostoli nunciusától kérte ezt a Csángó Tanács küldöttsége. Elmondták, hogy „a jászvásári püspök többször is megígérte nekik a magyar nyelvű misét. Tudomásuk szerint két olyan pap is szolgál az egyházmegyében, aki évekig tanult Magyarországon, a püspök mégsem küldte őket csángóföldi szolgálatra, inkább egy állatfarmon, meg egy Jászvásár melletti faluban foglalkoztatja őket.”

A helyzet még 2016-ban sem változott.

Évente egy alkalommal azonban Csíksomlyón vehetnek részt magyar szentmisén. Ekkor közösen elénekelhetik ősi szenténekeiket, anyanyelvükön imádkozhatnak. Az istentisztelet végén pedig a pápai és a magyar himnusz után fölcsendülhet saját szomorú himnuszuk is, amellyel árvaságukat siratják.

Másnap, pünkösd vasárnap hajnalban, előbb a Kis-Somlyó-hegyen – egy ősi szokás szerint – a felkelő Napba néznek. Rózsafüzérrel kezükben így köszöntik a Napot szülő Istenanyát, azaz Krisztust hordozó Máriát, majd elindulnak hazafelé, a hosszú úton.

„A moldvai magyarság a megmaradás peremére szorult, a létéért küzd, ezért különösen fontos, hogy ezeket a csángó miséket a világ magyarságának megmutassuk – hiszen lehet, hogy néhány év múlva erre már nem lesz módunk.” Jegyezte meg a közvetítéshez a tévécsatorna.

Provincia

Források:

http://www.erdely-szep.hu/Moldva/index.html

http://kitekinto.hu/karpat-medence/2012/03/24/magyar_nyelv_miset_kertek_a_csangok/

A csángó himnusz: https://www.youtube.com/watch?v=bdctMrTmTuE

 

 

Az atomenergia és az atomellenes mozgalom Horvátországban, Csernobil tanulságai

Vlasta Toth, Zágráb

(Részlet)

Az atomenergia korszaka Horvátországban Tito idejére esik, amikor Horvátország öt másik részköztársasággal (és Koszovóval) a Szocialista Föderatív Jugoszláv Köztársaság része volt (1992-ig).

Az 1970-es évek elején kezdtek a szlovéniai Krško-ban, ami csak 30 kilométerre nyugatra fekszik Horvátország Száva-parti fővárosától, egy saját atomerőmű építésébe kezdtek. 1981. október 2-án indult a próbaüzem, 1983. január 15-én pedig üzembe helyezték.

20110419_Toth_Vlasta_Krsko_800x450.jpg
Vlasta Toth 2011.04.11.

A Krško-Atomerőmű a ma önálló Szlovénia és Horvátország közös tulajdonában van. Mint jugoszláv tagállamok a 70-es évek elején, e két ország egyesítette erőforrásait, hogy egy atomerőművet építsenek elektromos áram előállítására. Az 1992-ig tartó közös vállalkozás első fázisa után, amit a jugoszláviai háború és a kifizetetlen számlák miatti viszály szakított meg, Szlovénia és Horvátország 2003 óta ismét közösen használja az atomerőművet, együtt állítanak elő elektromos áramot, és együtt viselik (vagy legalábbis kellene, hogy viseljék) az üzemben tartási költségeket.

A korabeli Jugoszláviában az emberek nem voltak tudatában mindazon összetett problémának és veszélynek, amelyeket az atomerőművek hoznak magukkal. Ámde, ha képesek lettek volna is a veszélyek felismerésére, a társadalmi körülmények vagy az állam mechanizmusai megakadályozták volna a tiltakozásokat és ellenállást egy ilyen méretű „nemzeti“ projekttel szemben. Ezért a nyilvánosságban és médiában kizárólag pozitívan nyilatkoztak a krškoi atomerőműről – mint az elektromos áram előállításának legmodernebb technológiájáról, ami Jugoszláviát és a jugoszláv tudományt egyenesen a technikailag fejlett országok élére fogja repíteni. A népesség büszkesége megnőtt e technológiai eredmények láttán, ami miatt minket most a világ legfejlettebb országai között kell, hogy számon tartsanak.

Az elmúlt évszázad hetvenes és nyolcvanas éveiben senki sem írt az üzemeltetés magas költségeiről, a külföldi hitelfelvétel költségeiről, melyek az egész országot hosszú időre eladósították, és arról sem, mennyibe kerülne az évek során a tudományos intézmények egész rendszerét felépíteni és nukleáris technikában jártas szakértők egész generációit kinevelni. És semmi sem jelent meg a nyilvánosságban az erőművet illető biztonsági intézkedések tényleges költségeiről, különösen a nukleáris balesetek és zavarok tartós következményeinek mértékét tekintve. Ami a nukleáris erő egész összetettségéről való átlagos tudást illeti Horvátország, Szlovénia és Jugoszlávia normál népessége ténylegesen „vasfüggöny mögött“ volt. A nyílt médián át felszolgált összes információ a párt és a katonai hatóságok által „engedélyezett“ és „pozitív“ volt. Amikor a veszélyre emlékeztettek, általában elbagatellizálták, és mindent „a világ legmodernebb technikájának“ rózsaszín szemüvegén és „szakértők által megalapozottnak“ láttattak. Az atomenergiáról csak kizárólag pozitívan beszéltek, és Jugoszlávia polgárai ezt illetően egyfajta buborékban éltek.

Ez a buborék először a csernobili robbanás hatására pukkadt ki, 1986. április 26-án. E katasztrófa globális kihatásai olyan jelentősek voltak, hogy az igazságot nem lehetett többé eltitkolni a nyilvánosság elől. A távoli Csernobilból jövő radioaktív felhő már négy nap után a fejünk felett volt, és gyorsan világos lett mindenkinek, hogy ez a „titokzatos veszély“, amit az atomerőmű jelent, nemcsak rossz nyelvek, tudatlanok feltételezése és puszta fecsegés, hanem valódi veszély, amivel előreláthatatlan hosszú időn belül senki sem birkózik meg.

Személyes élményeim abból az időből:

Akkoriban 36 éves voltam, és egy édes, négyéves kislány anyja. Csak két nappal a baleset után, 1986. április 28-án (!) jelentették be a rádió- és TV-állomások, hogy egy atomerőműben a Szovjetunióban, konkrétan Ukrajnában, valamiféle szörnyű baleset történt. Az információk, ahogy az akkoriban szokásos volt, formálisak, üresek és kurták voltak – tipikusan így volt ez minden korabeli szocialista rendszerben. „Fél füllel“ hallgattuk, és azt gondoltuk, hogy messze van, a hatalmas Oroszországban…

Ezt tettük:

Május 1. munkaszüneti ünnepnap volt Jugoszláviában, aminek mindenki örült, és hagyományosan a természetbe, a friss levegőre kirándult mindenki. Fiatal családként körülbelül egy tucat közeli barátunk volt, hasonló korú gyerekekkel. A szokásos módon együtt mentünk a hegyekbe, vagy valamelyikünknél élveztük ki a zöld kertet. Abban az évben május elseje különösen szép volt, napos és kellemes – a felnőttek számára ideális alkalom grillezni és a gyerekeknek az első lehetőség, hogy a már dús fűben hemperegjenek. Ezt az ünnepi május elsejét egy zágrábi család csodálatos kertjében akartuk eltölteni. Mindenütt virágok, lepkék és méhek; a nehéz tavaszi esők által keltett intenzív színek méginkább megerősítették ezt a csodát. Miközben arról beszéltünk, ki hoz kenyeret és húst a grillezéshez, és ki salátát, Csernobilból jövő, olyan radioaktív felhőket jelentett be a rádió, amelyek Finnországból és Svédországból jövet Németországon és Lengyelországon áthaladnak, és továbbmennek déli irányba. Abban a pillanatban gondoltam először:  „Hm, talán nincs is olyan messze, hogy a felhők hozzánk is elérjenek.“

A következő napon a rádió és a tévé elkezdtek rendkívüli adásokat sugározni, és egy komoly megjelenésű orvosnő a Közegészségügyi Intézetből nyíltan és részletesen kifejtette, hogy mi a radioaktivitás; mik a következményei, milyen magas a természetes háttérsugárzás, és hogy néznek ki a határértékek, amik fölött már betegség veszélyeztet; hogy védekezhet az ember, és miért az egyetlen módszer a radioaktivitás mérésére az ún. Geiger-Müller számláló stb. Hogy megakadályozzák a pánikreakciókat, a felvilágosítás után, még további híreket küldtek, amik a védelmi felvilágosítás kijelentéseit legyengítették, ebben a stílusban: „Jelenleg a Csernobilból jövő radioaktív felhő, Európába haladva veszít erejéből. Még nem biztos, milyen további úton fog továbbhaladni, de számíthatunk arra, hogy Jugoszlávia területét el fogja kerülni…”.

Így ünnepeltük kerti partinkat tehát, félelem és aggodalom nélkül, mélyzöld környezetben, amit április 30-tól – május 1-re virradóan az eső alaposan átmosott… A gyerekek élvezték a fehér és sárga virágokkal teli dús füvet. Milyen Csernobil? Milyen sugárzás? Az „valahol máshol van“. Egy ilyen napon csak nem fogjuk magunkat a szobába zárni egy pánik miatt!

Este azonban hivatalos forrásokból értesültünk arról, hogy előző éjjel környékünkön is rádióaktív eső esett. Először délután szólították fel az embereket, hogy ne menjenek ki a házukból, ne érintsenek meg növényeket, ne egyenek salátát, epret, stb. A tévéhíradóban fiatalokat láttunk a „Fiatal Technikusok Klubjából“, akik gyakorlatuk részeként épületek falán, iskolaablakokon, bokrokon mérték a radiokativitást… Ekkor világossá vált, hogy majdnem egész Jugoszlávia az eső által sugárszennyezett lett, mégpedig jóval a „megengedett felső értékek“ felett. Őszintén szólva a szituáció nem volt katasztrofális (látszólag), de a közegészségre gyakorolt tartós és maradandó következményeket nem lehetett kizárni.

Ez az értesülés, olyan volt számunkra, mint a hidegzuhany. Most láthattuk és felfoghattuk, hogy Jugoszlávia nem izolált sziget, amit üvegburok óv. Először ekkor tudatosult, hogy planétánknak csak egy része vagyunk, és mindannyian viselni fogjuk e globális kudarc következményeit.

A jugoszláv népesség számára a csernobili katasztrófának volt pozitív hatása is. Jugoszlávia akkori vezetése és különösen a szövetségi államok, Szlovénia és Horvátország a 80-as évek végén Dalmáciában tervezett egy második atomerőművet – Vir szigetén, Zadar közelében –, amit törölni kellett terveikből.

A Csernobil utáni években Horvátországban ökológiai kérdésekben is megjelentek a civil kezdeményezések. Ez egy fiatalok általi spontán atomellenes ökológiai mozgalom volt, elsősorban azoké a diákoké, akik éppúgy az atomerőművek és az atomenergia, mint az atomfegyverek ellen tiltakoztak.

További dolgokat kezdeményeztek Csernobil után az aktivisták, az atomtechnika területének és trendjének rendszeres kontrollálása érdekében, és azért,  hogy tevékenységükkel (a 80-as évek végi utcai akciók) a lakosságot felvilágosítsák a károkról és a lehetséges veszélyekről. Miután Horvátországba a 90-es években egy plurális többpártrendszert vezettek be, ezekből az aktivista mozgalmakból létrejött az első és máig a leginkább köztiszteletben álló környezetvédelmi szervezet, a Zelena akcija (“Zöld Akció”).

A horvátországi háborús események miatt (1991‒1994) több évre elmaradt a civiltársadalom fejlődése is. Ugyanis egy háborús övezetben nincs esély ökológiai irányultságú egyesülések létrehozására, főleg nem egy zöld párt számára.
De a háború alatt Horvátországban létrejöttek békeszervezetek és egy békére szólító mozgalom. Ezen aktivisták soraiból egyesek a 90-es évek végén átmentek az ökológia területére, és megkezdték NGO-k vagy az akkor először létrejövő zöld pártok által az aktív munkát.

A “Zelena akcija” nevű szervezet a tevékenységét a 90-es évek során a horvát energiapolitika fejlődésének megfigyelésére koncentrálta. Voltak tiltakozó akciók a Lukovo Šugarje-i (egy kis város a tenger mellett, a Velebit-hegység alatt) szénerőmű ellen és a plomini hőerőmű (Isztria) tervezett második blokk ellen is. A Zöld Akció – „Zelena akcija” abban az időben a régió egyetlen olyan szervezete volt, amelyik aktívan fellépett az olyan megújuló energiaforrásokért, mint a szél és a nap. Ezen kívül sosem nyugodott bele a közeli, szlovéniani krsko-i atomerőmű létébe, követeli a bezárását, és támogatja a megújuló energiaforrásokra történő stratégiai átállást.

Az új évezreddel Franjo Tuđman választási veresége után (miután sikertelenül próbálta pótolni Titót), a horvát társadalom parlamentáris és demokratikus fejlődésének új szakasza kezdődött. Nyíltan kimondhatjuk, hogy ez volt az egyéni aktivitással és politikai pártokkal működő civiltársadalom kezdete. A statisztikák azt mutatják, hogy ez a dinamika még szokatlanul nagy dimenzióban jelent meg, összehasonlítva a relatíve kis Horvátországgal. Több tízezer egyesület és csoportosulás mellett, körülbelül 140 politikai pártunk is van.

A Krško Erőműből származó nukleáris hulladék tárolásának és kezelésének problémája a horvát társadalomban 1998-ban lett aktuális. E hulladék kezeléséért Szlovénia és Horvátország ugyanolyan mértékben felelős (50% – 50 %).

Amikor Horvátországról és a nukleáris hulladékról beszélünk, akkor vissza kell mennünk 20 évet, Jugoszlávia utolsó éveibe.

Az 1980-as évek közepén az illetékes hatóság APO (Hulladékkezelési Ügynökség) horvát területen keresett egy helyet a krškoi erőműből származó erősen, közepesen és alacsonyan sugárzó rádióaktív hulladék tárolására. Az APO hulladékkezelő intézet egy átfogó szeizmológiai és geológiai tanulmányra adott megbízást, amiből kiderült, hogy két helység jöhet szóba. Az első és legmegfelelőbb a Moslavačka gora környékén Szlavóniában, a másik a hegyvidéki Trgovska gora területe volt, délre Sisak városától (a boszniai határ közelében). A nukleáris szemétlerakó felépítéséért a horvát energiaszolgáltató, a HEP (Hrvatska elektroprivreda) volt felelős.

Ami a geológiát, hidrológiát és szeizmológiát illeti, Moslavačka gora környéke volt a legmegfelelőbb, miközben Trgovska gorát az ottani ritkás népsűrűség miatt választották ki (nagy erdők, falvak és mezőgazdasági területek nélkül). Ki kell emelni, hogy ezeket a vizsgálatokat még a háború előtt, melynek során Jugoszlávia szétesett, lefolytatták. A köztes időben, a háború után a politika a nukleáris szemétlerakó felépítése ügyében teljesen megváltozott.

A Moslavačka gora hegyvidék alatti falvak lakosai, egy helyi Öko-NGO és a HSS nevű politikai párt által támogatva (Horvát Parasztpárt) fellázadtak a közvetlen lakókörnyezetükben tervezett atomtemető ellen. Az ellenállás erős volt, és jól érvelt (különösen, mint egy erősen a földművelés által meghatározott területre és a népsűrűségre hivatkozva) valamint a HSS párt, akivel összebarátkoztak, nagy ambíciókkal rendelkezett, és az 1999-es választások után után a kormányzatba is bekerült.

Az 1999-es parlamenti választások után a HSS ténylegesen a kormánykoalíció tagja lett a szociáldemokraták és a liberálisok partnereként. Érthető, hogy a választóknak tett ígéretét nem akarta megszegni. Így aztán ez a párt keményen ellenszegült a Moslavačka gorában tervezett atomtemető felépítésének. Ezáltal az újonnan létrehozott kormány az APO által alternatív ajánlatként felvetett Trgovska gora területét választotta.

A Trgovska gora körüli kerület (másnéven „Gvozd“) mindig is ritkán lakott környék volt. A háború alatt a SAO Krajina néven nevezett, mesterségesen megalkotott szerb politikai entitás szíve volt, amely Horvátországról lecsatlakozott és Szerbiához, tulajdonképpen a még megmaradt Jugoszláviához akart csatlakozni. 1995 után a népesség többsége elhagyta a hazáját, és a közeli Boszniába menekült. A vidék elhagyatottsága tehát még egy érvet jelentett az ún. gvozdi terület mellett.

A gvozdi régió területe (Trgovska gora-régió) egyébként közel van a szomszéd állam, Bosznia-Hercegovinához, ami által felmerül a határokon túllépő, az ESPOO-i egyezményben is meghatározott szennyeződés veszélye is. Emellett a Trgovska gora-hegyvidék területén található a legtöbb forrás és folyó, amik aztán az Una és Sana vízgyűjtőterületeit alkotják, és Boszniában a Unsko-Sansko kanton mezeit és erdeit látják el vízzel. Ökológiai nézőpontból itt érintetlen természetről van szó, egy majdnem elképzelhetetlenül gazdag erdei flórával, faunával, és iható vízű forráspatakokkal. Azt mondhatnánk, ökológiailag szemlélve valóságos kincs – ipari és mezőgazdasági szennyeződéstől érintetlen. Szeizmológiai-geológiai nézőpontból itt kevésbé biztonságos helységről beszélhetünk, mint amilyen a Moslavačka gora-hegyvidék lenne, mert a Trgovska gora-hegyvidék altalaja vulkáni kőzetekből áll, amik rézfémben és termálvizekben (mint pl. Topusko) gazdagok. E környék mai lakói lehetőségeiket az ökoturizmus fejlesztésében és a kisipari struktúrában történő gazdálkodás biológiai kiépítésében látják.

Vlasta Toth, az Održivi razvoj Hrvatske– az OraH párt nemzetközi titkára (Horvátország Fenntartható Fejlődése Párt, rövidítve OraH, azaz „Dió”), (több évig a Zelena lista – Zöld Lista társelnöke és környezetvédő aktivista)

Horvát nyelvből fordította:
Bernhard Riep

A német nyelvű változat fordítása: AS